10.

A hatalmas fehér ló türelmesen várt. Egyszer csak a vízesés mögül kilépett egy sziklára az indián. Előbukkant a hold. Még az éles, fehér megvilágításban sem ismerhette fel az ezredest, aki így látja. Előreugró sasorra volt most. Lágy viaszból formálta ezt a toldalékot az orrára. Ahogy a holdfényben lóra kapott, igazi rézbőrűnek látszott. A fénylő fekete sima, dús haj két hosszú indián fonattal és rajta a főnöki tolldísz, tökéletes illúziót adtak.

Gyors trappban sietett le a szerpentinen. Nem kellett félnie attól, hogy a ló megcsúszik. Az állat minden követ ismert errefelé.

Miután leért a Kereszt Tető aljára, a legrövidebb úton sietett a távol sötétlő dombok felé. Két kis zsák aranyport vitt magával. A hold elbújt, vaksötét volt. Mikor befordult a Tanasso felé vezető csapásra, vagy harminc lépésről lovas alakok rúgtattak hirtelen feléje.

Éles harci kiáltást hallatott, a ló oldalába vágta a sarkantyúját és hirtelen eliramodott.

– Utána! – kiáltotta Lindsay.

Narrow lőtt... Long is...

A mesztic indián lovasbravúrral, fél lábát kiakasztva a kengyelből, szinte a földig lógott és a vágtató ló oldalával fedezte magát a lövések elől... A dombok még messze voltak... Ha odaér, megmenekült. A sok-sok elmélkedés között, a sötétben nem tudják követni... Már rohanva közeledett az első domb.

És akkor szerencsétlenségére kibukkant a hold...

Tiszta célpontot mutatott!

– A lovat! Csak a lóra célozzatok! – kiáltotta Narrow és lőtt.

Veszett patkócsattogással, fújtatva iramlott Fernandez lova a dombok felé... Puskaropogás... Már az első emelkedés árnyékába ért, amikor döngve bukott fel a ló!... Fernandez messzire repült a nyeregből, az üldözők sebes ügetéssel közeledtek.

Éles fájdalom nyilallt a vállába: eltörte!

Ebben a pillanatban egy árny ugrott elő a domb mellőli bokrok közül és egy lovat fogott a kantárjánál. Felrántotta Fernandezt a földről.

– Ugorjon fel a lóra és vágtasson...

– Tom Wheeler!

– Egy szót sem! Vágtasson, ahogy tud...

– De maga...

– Van itt még egy ló. Siessen!

Százméternyire sem voltak az üldözők. Azt látták, hogy felbukott a ló, de hogy mi történt később, azt eltakarta a domb árnyéka.

Az ezredes már nyeregben volt. A jobb karja bénultan függött, a ballal fogta a kantárt és vágtatott.

Egy pillanatra visszafordult. Tom Wheeler felkapta a földről a puskát, amely könnyen árulója lehetett volna az ezredesnek, ezután oldalt kúszott négykézláb.

Tehát nem igaz, hogy lova van. Mi lesz vele?

De ezt már vágtatás közben gondolta.

A kis indián ló száguldva vitte. Cikcakkban nyargalt a sötét dombok között és tudta, hogy megmenekült.

A banditák szitkozódva álltak a fehér ló teteme körül.

– Ördög és pokol! – kiáltotta Narrow. – Halljátok?! Lódobogás. Készenlétben tartott itt egy tartalék állatot!

– Utána! Hátha elérjük.

– Itt a dombok és fák között?! Lehetetlen...

– Mindegy! Előre!

Összevissza vágtattak, de nem akadtak az ezredes nyomára.

Mikor csend lett a domb körül, ahol a ló kimúlt teteme hevert. Tom kibújt a dudvával benőtt, megkezdett aknából.