36.

Két órája ült Edith egy helyben, és várt. Végre a sűrű felől jött Texas Bill. Kissé sáros és tépett volt, de vidáman nevetett és cigarettázott.

– Jó estét, kisasszony, ezt nevezem véletlennek... Hol jár erre?

Edith megkönnyebbülten sóhajtott.

– Azt hitte, hogy a jó öreg Bill papa elveszett?... Szó sincs róla. Tessék, itt van ennivaló, és a folyóból megtöltöttem a kulacsokat... Nincs semmi baj...

Leült a leány mellé, kenyeret és füstölt húst rakott ki.

– Parancsoljon, a vacsora készen áll, nem valami változatos, de jó és tápláló.

– Honnan hozta?

– Itt, a pusztánál lakik egy volt tiszttársa az apámnak, attól kértem. Kedélyes öregúr, borral is kínált, és gramofonoztunk, azért késtem...

– Istenem... hogy valaki soha egy komoly szót ne beszéljen... A városban volt?

– Nem. Az kissé messze van még. Holnap talán oda is elnézek. A Denver Hill-i vegyeskereskedő fogadott fia egy nagybátyámnak, és régen levelezünk...

Edith mohón evett. Alaposan kipótolták, amit napközben elmulasztottak. Közben Edith elmondta a rablók érkezését és elvágtatását. Amikor befejezték a vacsorát, Bill elővett egy csomagot a nyeregtáskából.

– Ebben pólya van. Be kell kötni a karomat... Apám volt tiszttársának van egy csacsi kis pincsije, és megkapott...

– Mutassa!... Maga... szörnyű fráter... – kiáltotta Edith ijedten.

Bill karján egy roppant fogazat mély, marcangolt nyoma látszott. Ugyanis a „kis csacsi pincsi” egy kétméteres, félvad farkaskutya volt.

Volt. Mert pillanatnyilag hosszú nyelvvel, megfojtva hevert a farm udvarán, ahogy Bill a sarokba dobta. De holta előtt a kutya alaposan ellátta az éjszakai vendég karját...

– Istenem... és csak most mutatja... Hátha veszett volt...

– Igaza van. Veszett voltam. Úgy kaptam el a torkát, hogy nyomban vége lett. Szegény. De hát minek avatkozik bele az emberek dolgába?

Mialatt a leány ügyes kézzel bekötözte, számot vetettek a helyzettel.

– Szóval a Lord a városban keres, és a bandát a Chenneyek földjére küldte... Kitalálta Cashel tervét... Hm... Ezek szerint mégiscsak a Kis Medve-hágóhoz megyünk a Holdkőről. Talán nem esik le addig a hegyekben a hó, és ha igen, hát... Meg kell kísérelni, hogy átjussunk. A Lord, ha megbizonyosodott arról, hogy nem vagyunk Denver Hillben, követi a csapatot, és akkor én beszélek a városban a vegyeskereskedővel, akiről már említettem, hogy anyai ágon az unokahúgom vőlegénye...

– Felismerik!

– Majd kitalálok valamit... Nincs baj... Látja, hogy ma is találtam egy jó barátot...

– Betört... valahová! – mondta keserűen Edith.

– Szamárság. Ha bezörgetek erre a farmra, háromszor ennyi élelmet kapok. De most törvényen kívül állok, bárki lepuffanthat... Köszönöm... Csak kösse át jó szorosan... szóval az a helyzet, hogy elhoztam valamit abból, amit úgyis ideadtak volna... Csak éppenhogy nem hagytam lelőni magamat, és ez végre is nem tiszteletlenség a háziakkal szemben...

– Mindez miattam...

– Ugyan, kérem! Igazán csak hálás lehetek az elsőrangú kalandért... Miért bántja szegény lovagját... Istenem... csak nem sértettem meg... akaratomon kívül?

– Nem... semmi...

– Reggelre elérhetjük a Holdkövet, ott van az a barlang, ahol biztonságban leszünk. Akar előbb pihenni, vagy induljunk?

– Indulhatunk...

„Valamiért dühös rám” – gondolta Bill. – „Csak tudnám, hogy miért?... ”

A leány legszívesebben sírt volna dühében.

– Mondja – kérdezte hirtelen -, mit csinál maga olyankor, ha nem csavarog?

– Pihenek kevéskét egy kilométerkövön... Esetleg alszom valahol, ha nem veszik észre...

– Nem így értettem...! Csak van valahol egy hely, ahol várják?...

– Kansas Cityben nagyon várnak. De oda nem megyek...

– Ki... várja...

– Egy rendőrkapitány. Megvertem tavaly a polgármester öccsét. Azóta ez az ember nagyothall, és folyton mosolyog, mert büszke a sok aranyfogára.

– Hagyja ezt az ostoba viccelődést. Csak van valahol, valaki... egy nő?

– Tessék?

Edith nyugodtan és gyorsan mondta:

– Valaki, akit szeret, mondjuk, a menyasszonya?

– Menyasszony... – gondolkozott. – Nem. Igazán nem volt... Legalábbis nem emlékszem...

– Ne vegye rossz néven, hogy a magánügyei felől kérdezem...

– De kérem! Ilyen jó barátok között...

– Ne nevezzen a barátjának! – kiáltotta indulatosan. – Talán hasonlítok a Vad Tülökre, vagy úgy nézek ki, mint Buldog apó?

– Nem... Ezt igazán nem állítanám nyugodt lelkiismerettel...

„Mi a csoda ment ennyire a májára? Mert hogy dühös valamiért, az biztos. De miért?” – töprengett Bill.

Megakadt a beszélgetés. Mezőkön, gödrös agyagföldeken át lovagoltak az egyre határozottabb körvonalakkal kibontakozó Holdkő felé.

Azután látták, amint a fehér színű, kopár mészkőhegy fényszórószerűen izzó holdfényes lejtőjén, apró lovasok kapaszkodnak fel, és sebes vágtatással eltűnnek a hegyoldal egy bevágásában.

– Ott vannak!... – mutatta a leánynak. – Ezek a banditák, akik a Rio-Cocoshoz igyekeznek.

– De a Lord...

– Ő reggel követi a csapatot, mi meg Nyugat fele levágunk a Holdkő másik lejtőjén, a hegyek felé...

Két órakor lenyugodott a hold, és az üldözöttek elérték a fehér hegyet.