5.

Virginia szíve vadul dobogott. Egy ijesztően toprongyos rabló hurcolja magával az éjszakában. Ronny egyetlen szót sem szólt hozzá. Csak nyargalt a távoli fennsíkon világító fény felé.

– Mit akar tenni...? – kérdezte bátortalanul a lány.

– Ha elértem az utam célját, magát visszaküldöm valakivel. Eloldozza őket, és odaadja nekik a lovaikat.

A nyers, rekedt hangtól még jobban megrémült. De azért újra megszólalt, nagyon halkan:

– Messzire... megy?

– Nem tudom.

Hallgattak. Ahogy mind feljebb kapaszkodtak a hegyre, a szakadékban örvénylő Colorado folyam is egyre harsogóbban hömpölygött alá. A csillagok fényesen ragyogtak a tiszta levegőben. Gyönyörű, szép, dús növényzetű táj volt a Rocky Mountainsnak ez a része, de félelmetesen elhagyatott, néma és vad. A széles, kacskaringós ösvény és kétoldalt a letiport bozót mutatta, hogy olykor marhákat hajtanak erre. Bizonyára Mexikóba. A leány zihálva lélegzett, úgy látszik, nem szokott még hozzá a felfelé lépegető ló testmozgásának előre-hátra lendítő rázásához.

– Szálljon le. Rövid pihenőt tartunk...

Virginia ijedten nézett ül. Az ösvényből oldalt kiszögellő, vaksötét, sík területre értek.

– Inkább... menjünk...

– Azt mondtam, szálljon le.

Engedelmeskedett. A toprongyos, marcona ember a táskában megtalált mindent, ami egy gyors vacsorához szükséges... Gyorsan tüzet gyújtott... Mikor elkészült az ennivaló, két részre osztotta, és csak ennyit mondott:

– Egyen.

Virginia nem mert ellenkezni. Különben is éhes volt. Fiatal szervezete legyőzte az ijedtséget. Evett. Közben olykor aggódva figyelte Ronnyt. Ez úgy látszott, alig törődik vele. Gyorsan, nagy falatokat tömött magába, és elgondolkozva bámult a hamuba. Miután ettek, piszkosan, ahogy volt, mindent visszarakott a táskába, azután hanyatt dőlt a fűben.

– Most aludni fogok – mondta a lánynak. – Egy óra múlva továbbmegyünk. Kérem, maradjon addig nyugodtan a helyén...

– De hát...

– ...Mert nem szeretném megkötözni – fejezte be Ronny, azután takaróját két tenyerébe fektette, lehunyta a szemét és elaludt. Virginia nézte. A holdfény most a tisztásra sütött. Széles állkapcsú, komoly, makacs arca volt a férfinak. És ha a rosszindulatú ráncok elsimultak is rajta, többnapos szakállával, beesettségével így is elég félelmetesnek látszott. Mindenfelől, sűrű lombok mélye tátongott a lány felé, ijesztő sötéttel. Egy ág reccsent valahol... Önkéntelenül közelebb csúszott az alvóhoz.

Abban a pillanatban, amikor megmozdult, Ronny kinyitotta a szemét. Azután újra lecsukta, és tovább aludt. Ezután már nyugodtan ült a lány. Biztonságban érezte magát, mikor meggyőződött a férfi éberségéről.

A hold leszállt egy kopár, távoli, szürke csúcs mögött. Ronny, mintha csak erre várt volna, felállt.

– Mehetünk.

Már virradt, mikor a széles csapáson, a Colorado szakadéka mentén elérték azt a letiport, keskeny hágót, amelyen keresztül feljutottak a tetőre. Ronny nyomban látta, hogy helyben van. Még egy hegylánc, amelyről a folyam zuhogott alá, elzárta a kilátást, de miután ezt megkerülték, az emelkedés egy teraszszerű folytatásán kijutottak a fennsíkra. Különös, várszerű épületet pillantottak meg. Mexikóban elég sűrűek az ilyen kis erődítések, amit spanyol nemesek építettek a hódítások idején, de az Egyesült Államokban szokatlan az effajta fallal körülvett épület, csúcsíves toronnyal, mellvéddel és lőrésekkel.

Sápadt fénnyel virradt, és ott álltak a Lonsdale-vár mellett.

Egy másodpercig ámultan nézték az eléjük táruló látványt. A két, roppant, bérc közé ékelt hatalmas, sík legelőn, ameddig a szem ellátott, marhacsordák pihentek. Egy-egy csoport már halk bőgésekkel kocogott a hegyről lefolyó patak felé... Ronny még soha életében hatalmasabb, szebb csordát nem látott. A legfurcsább azonban a fennsík másik oldalán látható üszkös rom volt. Úgy látszik, két hasonló várszerű épület állt itt egymás mellett, és az egyik elpusztult, vagy lerombolták. A rom és a vár között óriási sziklakoloncokból hosszú-hosszú torlaszszerű magas fal vonult, két részre osztva a fennsíkot. Elképzelhetetlen munka lehetett a többmázsás súlyú bazaltokat egymás mellé és egymásra hordani. Ez a hatalmas torlasz, másfél kilométeres vonalon, az egyik hegy lábától a másikig vezetett, a fennsík teljes szélességében. Csak valamelyik hegyoldalon felkapaszkodva lehetett volna átjutni egyik oldalról a másikra, de a fennsíkot közrefogó két hegyoldal sima volt és meredek.

Az egész úgy festett, mintha valamikor két ellenséges szomszéd választotta volna el a saját „várát” a másikétól. Középen jókora, kapunak megfelelő nyílás volt a sziklatömbökből összerótt torlaszon. Ezen keresztül most szabadon jártak a marhák a fennsík mindkét részén.

– Szálljon le és várakozzék itt, a lovaknál – mondta Ronny. – Ha tetszik, most már megszökhet, de ez céltalan lenne. Azt hiszem, találok itt megfelelő kísérőt, akivel visszamehet.

Választ sem várt, és szabadon hagyva a lovat, hogy legeljen, megindult előre a főbejárathoz. Meglepetten látta, hogy egy hatalmas, zárt vaskapunál kell itt bebocsátást kérni. Ilyesmit sehol sem ismernek az Államokban. Megrántotta a kapu mellett függő rudat, amelyről feltételezte, hogy valamiféle jeladásra szolgálhat.

Éles csilingelés hallatszott. Ronny talán nevetett volna mindezen, ha nagyon-nagyon régen nem szokott volna le az ilyesmiről. Türelmesen várt, de nem jött senki:

Ismét csengetett, de most már hosszan és türelmetlenül. Na végre!... Lassú, tempós léptekkel közeledett valaki a kapu felé.

Egy ócska vaslemez csúszott félre csikorogva Ronnyval szemben, és egy forradástól eltorzult pofa jelent meg.

– Na? – mindössze ennyit mondott, részint kérdő, részint elutasító formában.

– Ronald Kerry vagyok. Mr. Lonsdale alkalmazott intézőnek.

A másik végignézte a leslyukon át, azután így szólt:

– Menjen a fenébe.

A vaslemez újra becsukódott. Ronny már régen tisztában volt Lonsdale rejtélyes kijelentésével: „Ha elfoglalja az állását, akkor alkalmazom”. Nyilván ezt az állást nem olyan könnyű elfoglalni, mint ahogy Winstonban képzelte. Talán vissza is fordult volna, ha ez az irány, hogy „vissza”, egyáltalán létezne még számára.

Nagyon nyugodtan, sokáig, mintha temetésre húzná, harangozott a csengővel. Jó öt perc múlva kinyílt a vaslemez.

– Ember, menjen a fenébe, mert összetöröm a csontjait – kiáltott rá a forradásos cerberus.

– Ezt mindenki mondhatja egy vasajtó mögül. Különben is, engem az öreg Lonsdale alkalmazott.

– Ki törődik azzal a vén bolonddal...

Ronny egy gyors mozdulattal elkapta a beszélőt, és kirántotta fejét a leslyukon.

– Ide hallgasson, nem szoktam meg az ilyen hangot. Most széttörhetném a fejét anélkül, hogy védekezhetne. De nem azért jöttem ide...

– Ezért... ezért... – hápogta a másik.

– Ideküld valakit azonnal, akivel beszélhetek, vagy nem?!

– Jó. Eresszen el... Majd küldök valakit, akivel beszélhet...

Ronny elengedte. Kisvártatva csörrent a kulcs, csikorgott a kapu és kinyílt. Az új intéző be akart lépni, de szemben már rohant feléje, akiről úgy vélték, hogy beszélhet vele...

Hatalmas véreb rontott neki!

A sebhelyes és egy tömzsi, tömpe orrú mákvirág, vigyorogva álltak. Tizedmásodperc alatt villant át Ronny fején, hogy nem szabad pisztolyt rántani. Abban a pillanatban már őt is lelőhetik. Amíg nem nyúl a pisztolyához, a legelvetemedettebb bandita sem mer tüzelni rá. És ezek itt sokan vannak...

Mindez csak átvillant az agyán, de az is lehet, hogy a véreb váratlan rohama nem adott időt lövésre... A bestia hörögve pattant fel hátsó lábairól, és roppant fogsorával egyenesen Ronny torkának ugrott...

Azzal a villanásszerű mozdulattal, amellyel Prescottban revolverestől terítette le a seriffet, elkapta a véreb nyakát, és teljes erejével belemarkolt. A másik kezével ugyanakkor alulról felütötte a kutya állkapcsát, azután a földhöz csapta. A véreb vonítva csúszott a hasán, és megpróbált talpra állni, de tétova lábai megroggyantak... A cowboyok komikus csodálkozással meredtek Ronnyra.

– Hitvány gazemberek – mondta a rongyos idegen. – Ha félénkebb a természetem, akkor most keresztüllőve heverne itt ez a nagyszerű kutya.

Arról, hogy a szellemes tréfa az ő torkának vagy nyaki ütőerének átharapásával is végződhetett volna, említést sem tett. A sebhelyes arcú, mintha végre figyelemre méltatná a jövevényt, mogorván előbbre jött.

– Mit akar itt?

– Már mondtam, hogy mától kezdve én vagyok az intéző.

A tömzsi egy másik valószínűtlenül hosszú figurával együtt közelebb jött, szinte körülszaglászták Ronnyt.

– Ez a kutyával... Ezt nagyon jól csinálta... Ilyet még nem is láttam – jegyezte meg a tömzsi. Néhány keselyű ereszkedett le a mezőn, a csorda fölött.

– Halsey vagyok – mondta a hosszú. – És kijelentem, hogy tőlem itt maradhat.

– De nem intézőnek! – mondta a sebhelyes. – Azt képzeli, hogy itt parancsolni fog?

– Azt – felelte Ronny. – És akinek valami kifogása van ellenem, az majd megmondja.

A sebhelyes szó nélkül elővette a revolverét és célzás nélkül a magasba lőtt, ahol három keselyű keringett. Az egyik dögmadár vergődő szárnnyal bukdácsolt alá. A másik kettő riadtan emelkedett feljebb.

– Mi? – kérdezte kihívóan. Ronny válasz helyett ugyanúgy kapta elő a revolvert, és célzás nélkül a feleakkora célpontot szolgáltató, magasabbra felrebbent madarak felé lőtt, kétszer egymás után.

Két keselyű hullott le, rikoltva. Közben még több legény érkezett a házból, és most valamennyien összenéztek. A tömzsi vállat vont, mintegy mentegetőzve a sebhelyes előtt:

– Ilyen még nem járt erre.

– Akármilyen lövő és akármilyen ökle van, errefelé mást jelent az intéző, mint odalent a völgyben – mondta a sebhelyes, aki úgy látszott dühös volt, mert a fejét kihúzták a leslyukon, és bizonyára ő szeretett volna intéző lenni. – Ezt megmondom annak a vén bolond Lonsdale-nak is.

– Mondhat neki, amit akar, azzal én nem törődöm. Ki maga itt, hogy parancsolgat? – kérdezte Ronny.

– Cresby vagyok. Ez épp elég. És ha...

– Nem érdekel tovább. Egy nővel érkeztem, akit vissza kell kísérni a síkságra. Hat ló van velem. Kénytelen voltam kölcsönvenni valakitől a lovait.

– Mi?... Miért akarja visszaküldeni?

– Mert nem vagyok lótolvaj.

Az emberek úgy néztek össze, mint akik ezt nem hitték volna Ronnyról. Annyi bizonyos, hogy emelkedőben levő tekintélye az elhangzott kijelentéstől kissé csökkent.

– Különben is... azt a lányt sem lehet tovább váratni. – Odaszólt a tömzsihez. – Te visszakíséred a síkságra, és elvágod az öt megkötözött ember kötelékét.

A tömzsi éppen tiltakozni készült, de a mondat befejezése meghökkentette.

– Úgy hallottam – mondta azután zavart vigyorral -, mintha azt mondta volna, hogy öt megkötözött ember van ott.

– Nagyon jól hallottad. Siess, mert napszúrást kapnak.

A tömzsi már ment volna, de Cresby eléje állt.

– Mondtam már, hogy itt nem parancsol.

– Majd meglátjuk azonnal – felelte Ronny. – Először szépen próbálkozom magukkal. Hol van ifjabb Lonsdale?

– Szerencsére nincs itthon – felelte a tömzsi. – Az már régen elbánt volna magával. És ha már említette: jól teszi ha nem várja be. Lonsdale utálja az öreg új „intézőjét”.

– Így van, ahogy Cresby mondja – szögezte le Judd is. – Ami pedig az intézőséget illeti...

Elhallgatott. A kapun át feltűnt egy ló, amint lassan harapdálva a füvet, mind előbbre jött. Gyönyörű, fekete csődör volt.

– Mi az ördög... Hiszen ez Hurricane...

– Ezzel a lóval jöttem – mondta Ronny. – talán ismerik a gazdáját?

Ámulva látta, hogy a cowboyok Cresby vezetésével szó nélkül faképnél hagyják és rohannak ki a mezőre. Az állat barátságos nyerítéssel, felhúzott ínnyel fordult feléjük. A legények összevissza beszéltek, izgatottan hadonásztak, azután az egyik észrevette, hogy távolabb egy leány várakozik türelmesen, öt lasszóra fűzött ló mellett. Virginia ijedten vette észre, hogy körülbelül húsz férfi rohan feléje. Cresby szólalt meg elsőnek lihegve:

– Bocsánat... De mára egy hölgyet vártunk... Miss Virginia Lonsdale-t... és azt hiszem...

– Én vagyok... – mondta ijedten a lány. – De hát... Ez lenne apa birtoka... Én másképp képzeltem...

Ronny, aki közben odaért, megkövülten hallgatta. Szóval ez Lonsdale lánya, hiszen akkor... Szent Isten!

– És hol maradt Mr. Owen? – kérdezte Judd, összeráncolt homlokkal...

A lány Ronnyra nézett, elpirult, azután suttogva mondta:

– Megkötözték... és a többit is... ez a Mr. izé... azután gyorsan hozzátette -, de nem akarta ellopni a lovat... azt mondta hogy visszaküldi, és most kiszabadítják őket...

– Fel a kezekkel! – kiáltotta hirtelen Ronny, és mind a két revolverét rájuk fogta. Kölcsönadják az egyik lovat, és azonnal megyek tovább. Nem tudtam, hogy Lonsdale-t támadom meg. Belátom, hogy mégsem lehetek itt intéző. De ha megpróbál valaki közeledni, azt keresztüllövöm.

– Ember! – ordította Cresby. – Dugja zsebre mind a két furulyát! Maga az intéző! Maga parancsol mától kezdve, és mi engedelmeskedünk! Judd, te mocskos disznó, le a kalappal! Halsey, az előbb azt mondta az intéző, hogy eredj Miss Lonsdale-lel oda, ahol a nagyságos urat megkötözték! Kotródj!...

– Éljen az intéző! – kiáltotta a hosszú sovány.

– Éljen! – zúgták rá lelkesen mindannyian, azután Ronny azon vette észre magát, hogy két ember átkarolja a térdhajlását, és a levegőbe emelik. Ilyen diadalmenetben vitték be Lonsdale-várba, hogy elfoglalja az új állását.