HATODIK FEJEZET
A halott Shiwán kincse

1.

Tanassoban Tom első útja az ezredeshez vezetett. A szép ranch a Gonzales-birtokon épült. Derült időben az ezredes végigtekinthetett ablakából a földjein és a távolban legelésző nyájakon.

A ház előtti kertben, messziről hozatott, ritka virágfajták, kedves repkénnyel futtatott lugas barátságos látványa fogadta az érkezőt. Középtermetű, mosolygós arcú leány lépett ki éppen a kapun, mikor Tom megérkezett.

Levette a kalapját és félreállt. De a lány megszólította:

– Jó napot. Hozzánk készül?

– Az ezredes urat keresem.

– Tíz perce sincs, hogy kilovagolt. Vele személyesen akar valamit elintézni?

– Munkát keresek.

– Ebben az ügyben az intézőhöz is fordulhat. Apa nem szokott beleszólni abba, hogy Mr. Ingramm kit vegyen fel. Épp most jön ki a házból.

Tom az ősz embert pillantotta meg, aki a Nagy Tábor vendéglőjében védelmére kelt.

– Ez az idegen munkát keres – mondta a leány, mikor az intéző odajött.

– Hohó! Nézd csak!... Hiszen régi ismerősöm. Remélem, több kellemetlensége nem volt útközben? – Köszöntötte Ingramm a fiút.

– Nem.

A leány csodálkozott.

– Már találkozott... Mr... Mr...

– Patkins – segítette ki Tom.

– Mr. Patkinsszal?

– Kis híján meglincselték öt nap előtt a Nagy Táborban – nevetett Ingramm. – Most vallja be őszintén barátom, hogy maga nem szektárius, hanem keletről érkezett tapasztalatlan ifjú, aki nem sütött még el revolvert és megijed néhány ökölcsapástól...

A leány magasra húzott szemöldökkel nézett a fiúra. Most látta csak, hogy Tomnál nincs semmiféle fegyver.

– Csakugyan nem tud fegyverrel bánni? – kérdezte.

– Úgy van, ahogy az intéző úr mondta – felelte a fiatalember. – Nem hordok fegyvert és nem verekszem.

A leány csak most figyelt fel a dallamos és mégis hűvös csengésű hangra. Maga sem tudta, hogy miért, szorongás fogta el egy pillanatra.

– Végre is – mondta Ingramm -, nem született mindenki revolverhősnek. A kötekedő embert magam sem szeretem, de errefelé azért mégis csak férfiak kellenek. Remélem Patkins, hogy maga csak fiatal és tapasztalatlan, de nem gyáva...

– Tudok bánni az állatokkal – felelte mereven a fiú -, és szeretek dolgozni. Ha ez elegendő ahhoz, hogy alkalmazzon, szívesen állok be a legényei közé Mr. Ingramm. De ha itt időnként verekedni és lövöldözni is kell, akkor inkább nem vállalok munkát.

A lány lassan, lesütött szemmel elindult a város felé. Szégyellte magát Tom helyett, mert nem szerette a gyáva embereket.

– Felveszem, mert szükség van minden emberre – döntött végül Ingramm. – Ilyenkor nehezen kapni munkaerőt. De hát a fiúk nem nagyon szeretik a félénk embert...

– Majd elkerülöm a kötekedőket. Békés természetem van.

– Hm... Ez nem is olyan dicsőség, mint ahogy esetleg hiszi...