2.

– A vonat, óhaja szerint, tovább megy Birkhamig – mondta Hunton.

Robin a leányhoz fordult.

– Ön nem mondott igazat, amikor azt állította...

– Hogy nem vagyok Mr. Hunton leánya.

– Ez igaz. A leányom lefeküdt.

– És én csak vendége vagyok a kormányzó úrnak.

– De ez nem ok arra, hogy ne tegyek meg mindent önért éppen úgy, mintha a leányom lenne.

– Teljesítenie kell a kívánságomat.

– Mennyit akar? – kérdezte Hunton. – Figyelmeztetem magát, hogy nem vagyok gazdag.

– Nem pénzre van szükségem.

– Tehát?...

Robin egy pillantást vetett a távolba. Jól látta a vonatot, egy kis emelkedésre kapaszkodott fel a mozdony. A hold most a három embert is megvilágította, ferde szögben, ahogy lejjebb siklott a mennybolton.

A kormányzó közben a rablót figyelte. Szomorú, markáns férfifej... értelmes homlok. Ha ez a hideg elszántság nem tenné merevvé a vonásait, senki sem hinné, hogy rabló.

A leány is ilyesmit gondolhatott. Leült egy kőre, és úgy nézte Robint.

– Maga rabló? – kérdezte Hunton.

– Igen.

– Miért írta, hogy maga a Tigris?

– A fia vagyok.

– És mit kíván?

– Jogában áll önnek, kormányzó úr, kegyelem útján vagy más módon, szabadon bocsátani egy rabot?

– Hm... ez... jogomban áll, de csak nagyon indokolt esetben tehetem meg.

– Ne nyúljon a zsebébe, mert lelövöm.

– Szivarra akartam gyújtani.

Robin pisztolya csövét Hunton homlokának irányítva, kivette a kormányzó zsebéből a szivartárcát, és odaadta a saját gyufáját. Közben úgy helyezkedett, hogy a leányt is szemmel tartotta állandóan.

– Üljön oda a kisasszony mellé.

Nem beszélt gorombán, csak határozottan és egyetlen felesleges szó nélkül. A kormányzó leült a leány mellé, és hosszút szívott a szivarból. Piros fény parázslott fel az arca előtt.

– Szóval, mit kíván?

– Huszonnégy órán belül bocsássa szabadon a Tigrist. Én most felmegyek a leánnyal az Öreg Szél szakadékhoz. Onnan beláthatom a két hegyi utat. Ha üldözők közelednek, sokkal előbb észreveszem őket. Most három óra van. Igazítsuk össze az óránkat.

– Felesleges – mondta Hunton. – Az enyémen is pont három.

– Helyes. Ha holnap éjjel két órára nem érkezik az apám az Öreg Szél szakadékhoz, akkor a túszt megölöm.

Egyforma csendes, nyugodt hangon beszélt. A leány egyre nézte a kissé szomorú, merev arcot.

A kormányzó idegesen dobolt a térdén az ujjaival.

– Ez... lehetetlen...

– Meg fogja tenni!

– Miért csak most foglalkozik az apja ügyével, hiszen már...

– Csak tegnap tudtam meg, hogy a Tigris fia vagyok.

Virradt. A csillagok kisebbeknek tűntek, beleolvadtak a derengés szürke árnyalatába.

A kormánybiztos soká gondolkozott. Azután felállt.

– Ragaszkodik ahhoz, hogy a vendégemet magával vigye?

– Igen.

– Akkor is, ha szavamat adom rá, hogy megkegyelmezek a Tigrisnek?

Robin a távolba nézett. Most már a lapályon futott a vonat, Birkhamhez közel.

– Én senkiben sem bízom. A Tigris fiát becsapni nem bűn.

A leány közbeszólt.

– Ha csakugyan teljesíti, Mr. Hunton, amit ez az ember kíván, akkor hagyjon vele nyugodtan magamra... Nem félek.

Robin egykedvűen állt.

– És mit fog tenni, ha kiszabadult az apja? – kérdezte Hunton. – Rabló lesz továbbra is?

– Mit tehetnék?... Ami az apám és a nagyapám volt. Vér nem válik vízzé.

Hallgattak. A madarak már ébredeztek, itt is, ott is csicsergés hallatszott a lombok közül.

– Én nem hiszem, hogy magából olyanfajta rabló váljék, mint a Tigrisekből. Ismerte az apját személyesen?

– Nem emlékszem rá. Négyéves koromban elszakadtunk egymástól.

– Maga nem olyan, mint ő. Nincs az arcvonásaiban kegyetlenség...

– Azt a rablóélet vési fel, idővel.

– Ha szabadon bocsátom az apját, és tisztességes ember akar lenni, ezt a mai napot leírom a számadásáról.

– Ez szép öntől, Mr. Hunton – felelte. – De még számolnom kell valakivel.

– Bosszú...?

– Igen!... Nekem anyám is volt...

Most felfénylett a szeme egy másodpercre, sárgás, furcsa villanással, mert Jack Rowerre gondolt, aki rátört a szüleire, akkor...

– Lehet – mondta a kormányzó -, hogy tévedtem, és maga csakugyan méltó utód.

A reggelben nedvesen csillogtak a fűszálak, és rózsaszínű sugárzással az ég alján bejelentette érkezését a nap...

A kormányzó lassan lement a dombról. És a leány ott maradt Robinnal.

– Önnek mi a neve? – kérdezte a rabló.

– Molly Rower vagyok, Jack Rower folkstoni farmer leánya.

Rower!

Mintha mellbe csapták volna.

– Ön... Rower... leánya?

– Igen. Ismeri az apámat?

– Hallottam... már róla...

A leány semmit sem tudott arról, hogy Rower fogta el a Tigrist. Különben nem mondta volna mindezt ilyen nyugodtan, ez világos volt Robin előtt.

Azt látta Molly, hogy a férfi arca lassan szürke és merev lesz, mint a kő. De hogy mi okozza ezt a felindulást, arról sejtelme sem volt.

– Most elmegyünk innen – szólalt meg Robin szinte suttogva. – Lehet, hogy üldözni fognak...

– Senki sem fogja üldözni – felelte Molly Rower. – A kormányzó a világ legjellemesebb embere.

Robin nem felelt, csak a kezével intett, és félreállt az ösvényről, jelezve a leánynak, hogy induljon. Szótlanul mentek, elől Molly, mögötte a férfi. Amikor odaértek, ahol Rimbow várakozott csendesen a fák között, Robin megszólalt:

– Üljön fel a lóra és ügessen lassan előttem. Ne próbáljon menekülni. Ha egyet füttyentek, Rimbow megfordul és hozzám siet.

...Szép téli, napsugaras reggel volt, és a két szótlan utas lassan haladt a hegyek felé.