III.
Teddy kellemetlen ismerőssel találkozik, ezért gyorsan útnak indítják,
és kíséretével megérkezik egy „titkos” köztársaságba

Másnap, mikor Teddy felébredt, az ablak moszkitó-hálóján keresztül egy majom vicsorította rá a fogát. Trópusi ruhát nem tudott adni O’Brien, de talált Teddy számára csizmát, parafakalapot és egy tiszta inget. Ha ehhez hozzávesszük a szmokingot, elképzelhetjük, hogy Teddy még így is elég furcsán festett.

– Jó reggelt! – üdvözölte a leányt, mikor az ebédlőben találkoztak.

– Nálunk ez már nem reggel! – nevetett Mary. – Itt hajnalban kezdődik a nap.

Reggeli után Mary elvezette a petróleumforrásokhoz.

Egyórányira volt a telep a missziótól. Hatalmas darabon simára tarolták az őserdőt, és a faóriások helyett csak néhány fúrótorony gerendaváza meredt az ég felé. Csinos kis cementalapra épített vályogház állt itt, ebben lakott Robert O’Brien a kutatótársasággal. A Loanda folyón olykor Libreville-ből, mindenféle áruval, felfelé pöfögött egy lapos fenekű gőzös, ha kivételesen kedvező volt a vízállás. Robert O’Brien csinos, szőke, eljenkisedett angol volt. Mr. Ramsworth, egy szakállas ősz tudós, aki a talajelemzéseket végezte, éppen a házban tartózkodott, mikor Teddy megérkezett, de a többiek nagy érdeklődéssel hallgatták „Mr. Gordon” csodálatos történetét.

– Még elég szerencsésen végződött a kaland – mondta Robert O’Brien. – Ha lakatlan vidéken történik, már azóta elpusztult volna.

 

 

Később Maryvel kettesben sétáltak a ház körül.

– Szeretném magát látni akkor is, ha egyszer elkerültünk innen.

Most jött ki Ramsworth a laboratóriumból.

– Hát... – felelte elpirulva a leány –, örülni fogok, ha meglátogat New Yorkban...

– Igazán örülni fog?

Mary nem felelt. A férfi megfogta a kezét.

– Szokatlanul érzelmes kedélyállapotba kerültem egynapi ismeretség után.

– Nem lehet, hogy a hirtelen éghajlatváltozástól van? – kérdezte csúfondárosan Mary, de nem vette el a kezét továbbra sem. Teddyt kellemetlenül érintette, hogy a petróleumkutatók nem messze tőlük izgatottan beszélgettek, és olykor ránéztek. Mit akarnak ezek? Rövidesen megtudta. A kis csoport elindult feléjük. Ramsworth, az ősz tudós kivált a többi közül, és hozzája lépett:

– Kérem, Mr. Gordon, azt állítottam az imént, hogy önt az Emerson petróleumvállalat ötvenéves ünnepén láttam az igazgatóság nevében felszólalni. Határozottan emlékszem erre, mert a banketten a petróleumkutatók küldöttségében vettem részt.

Mary ijedten kapta fel a fejét. Teddy nem felelt.

– Feleljen, kérem – mondta nyugodtan, de nagyon hűvösen Robert O’Brien –, ön az Emerson-vállalat kötelékébe tartozik?

– Igen.

Mary úgy érezte, mintha arcul ütnék. A kis társaság tagjai mintegy vezényszóra közelebb léptek. Robert kiterjesztve jobb karját, visszatartotta társait.

– Hogy hívják? Mert feltételezem, hogy nem pilóta, és nem is Gordon.

– Csodálkozni fog. Én vagyok a néhai Petróleum Teddy.

– Hazudik – szólt közbe Morton vegyészmérnök.

– Bocsánat – fordult udvariasan Roberthez Teddy, és egy irtózatos ökölcsapással válaszolt Mortonnak, amitől ez hang nélkül hanyatt bukott.

Mary ugrott közéjük.

– Ez az ember az apánk vendége. Tudtommal eddig nem tett semmit, amiért megtámadhatnák – most Teddy felé fordult. – Mindössze visszaélt a vendégszeretetünkkel.

– Nézze, Mary...

– Szólítson Miss O’Briennek. De egyáltalán nem kívánom, hogy bármiféle megszólítással is beszélgetést kezdjen velem.

– Marynek igaza van – mondta Robert, és elé állt a feltápászkodó Mortonnak. – Menj a házba, Morton. Az ütésért alkalmilag elégtételt vehetsz ezen az úron Londonban. Itt én intézkedem.

– Legyen szerencsém – szólt oda gálánsán Teddy a dörmögő, elballagó Mortonnak, és tölcsért csinálva a két kezéből utána kiáltotta: – Kinsbay Road 3, félemelet. Négy és hat között mindig otthon vagyok.

– Ön nem lehet Theodor Emerson, miután ezt az urat nemrégen agyonlőtték – mondta Ramsworth.

– Ez a hír engem is nagyon meglepett. Azonban megfelelő bizonyítékok birtokában vagyok. – Írásokat vett elő: – Itt az útlevelem, ez a sofőrigazolványom, egy írás, amely szerint a pilótavizsgán állami kitüntetést nyertem...

– Rendben van – felelte Robert. – Ezek után azt hiszem, akit agyonlőttek, az valami szélhámos lehetett, szóval egyike az ön aligazgatóinak.

– Ha ezen a hangon folytatja, rövidesen szüksége lesz londoni lakáscímemre. Sejtelmem sem volt mindarról, ami itt történt. Engem egy félbolond pilóta barátom tett itt le az erdőben, őt hívják Gordonnak, repülő-világrekorder. Őszintén szólva az Emerson-cég adminisztratív ügyeivel is keveset foglalkoztam, és csak annyit tudok a vállalatról, hogy az enyém, és jövedelmez. Ha elhiszi, jó, ha nem, akkor pofozkodhatunk, vagy amit akar.

Kutató szemek vizsgálták Teddyt, aki erre nagyképűen szemébe csapta a monokliját, és olyan gőgösen nézett rájuk, hogy Mary a szomorú leleplezés ellenére csaknem elnevette magát.

Végül Robert határozott:

– Bennszülött kísérettel elküldjük a négerek országába.

– Szent Isten! Libériába?

– Nem. Itt is van egy néger ország. Ez a törzs szállítja nekünk a munkásokat. Úgy hívják, hogy Urundi. Elég rendes bennszülött-kolónia. Hat napig fog ott maradni, és akkor oda viszik a bennszülöttek, ahová menni akar. Ezalatt mi megjárjuk Léo-poldville-t, és nem keresztezheti az utunkat. Figyelmeztetem – folytatta Robert –, hogy a bennszülöttek, akik kísérik, nyomban végeznek magával, ha szökni próbál. Egy órán belül indulhat, addig én vigyázok magára.

Elővette a revolverét.

– Önök igen rideg testvérek – állapította meg szemrehányóan Teddy –, ennek dacára tetszenek nekem. Minden úgy lesz, ahogyan kívánják, feltéve, ha nem gondolom meg magam. A parancsolgatást ugyanis nem jól tűröm, ezt akkor is megmondom, ha még egy pisztolyt húz elő, vagy akár egy páncélkocsit szegez rám. Mehetünk, öregem...

 

 

Egy óra múlva hat megbízható néger tipoyra tette Emersont. Négyen vitték a hordszéket, a másik kettő felfegyverkezve követte a menetet.

Émelygett és szédült az olajtól, amely a bennszülöttek barna bőrén fénylett. Pedig hasznos szer volt. Kipróbált védekezés a rovarok ellen. A megóvott néger testekért Teddy fejével kárpótolták magukat úgy-ahogy a szúnyogok. Kínjában hol fütyült, hol káromkodott. Miután úgysem értik ezek a vadak, cifrán szidta őket angolul.

A négerek csak vigyorogtak rá, és egyenletesen folytatták útjukat. Később az egyik fegyveres megbotlott, és majd fellökte a tipoyt. Bocsánatkérően vigyorgott az utasra. Teddy ugyanolyan kedves vigyorral így szólt:

– Halj meg, de hirtelen!

– Nem jó kívánság ez, uram – felelte kifogástalan angolsággal a néger –, fiatalember vagyok még. – Teddy kis híján lefordult a hordszékről.

– Valamennyien tudunk angolul – magyarázta a bennszülött. – De ettől eltekintve kérlek, hogy a halálomat ne kívánd, uram. Nem szeretnék még meghalni, bár négy feleségem van.

– Kedves fiúk vagytok. Hol tanultatok angolul?

– Beszélünk mi franciául is. Akarod hallani? Monsieur... pour-boire... Folies Bergéres... meg ilyesmiket. Urundi ugyanis titkos ország.

– Bocsáss meg, pajtás – mondta Teddy –, de mi Európában kissé elmaradtunk a világtól, ezt nem értem. Mi az, hogy „titkos” ország?

– Alkotmányos részvénytársaság.

– Ismétlem, hogy mi, fehér bennszülöttek még csak a rádiónál tartunk...

– Ez az ország tulajdonképpen nem is létezik.

– Értem. Az ország nem létezik, csak te látod, mert inni szoktál. Úgy látszik, ez itt népbetegség.

– Nem, uram. Az ország éppolyan, mint egy részvénytársaság, csak nincs alaptőkéje, és nem fizet osztalékot. Egy néger hotelportás alapította, aki néhány embert megölt Bomában, és ide menekült. Azóta a négerek tudják Mataditól Brazaville-ig, hogy ha meztelenre vetkőznek, az őserdőbe mennek, és hülyén mutogatnak, akkor ők vadak, és nem lehet rájuk bizonyítani semmit. Nincs más feltűnő ismertetőjelünk, csak a ruhánk és a nyelvtudásunk. Akinek baja van a törvénnyel, az eljön ide, és ha katonaság vagy rendőrség közeledik, akkor egyszerűen meztelenre vetkőzünk és ugrálunk. Ha elmentek, akkor felvesszük a régi ruháinkat. Én, uram, a Wagon Lits-nél voltam pincér, amíg az a rablás nem történt... Itt várom, hogy elévüljön, addig dolgozom a petróleumnál.

Teddy nem szólt semmit. Már csak azon lepődött volna meg, ha egyszerre, váratlanul nem történik valami különös. Még fél napig haladtak észak felé, és elérték a „titkos” országot. Kis tisztásra jutottak ki, ahol egy cölöp állt a földbe szúrva. A cölöpön jókora tábla a következő felírással:

 

GRAND HOTEL

SZABAD KIRÁLYI KÖZTÁRSASÁG

Ismerősöknek tilos a bemenet!

 

Az országba vezető ösvényen még több figyelmeztető tábla ötlött a szemükbe:

 

LASSÍTS!

 

vagy:

 

CSENDET KÉRÜNK!

 

Erről a tábláról látszott, hogy nagy utat tett meg idáig, mert a zománcozott betűk barnulásnak indultak rajta. Ugyancsak ezt árulta el egy lentiszkuszcserjére tűzött bádogtábla:

 

SZÁMFEJTŐSÉG

 

felírással, majd valamivel távolabb ez állt egy fán:

 

KÉRET... ÁBAT LETÖRÖLN...

 

– Ugyanis – magyarázta a Hálókocsi Társaság meztelen pincére – csak civilizált négert veszünk fel. Aki állampolgár akar lenni, annak igazolásul egy táblát kell hozni a nagyvilágból. Mi gyűjtjük a feliratokat. Mert szerintünk, uram, a civilizációt a táblák jelentik! Akármi van mögötte, a felírás mindig valódi. Hát ez a helyzet nálunk is!

Rövidesen elérték az ország szívét: nagy csomó kunyhót egy tisztáson. Két póznán egy diadalívszerű tábla alatt vezetett el az ösvény. Ez a diadalív volt a főtábla, a táblák táblája! Legfelül iromba betűkkel:

 

BEJÁRAT A SZÉKESFŐVÁROSBA

 

Majd alább gyönyörű zománcos táblák sorozata:

 

MÉLY VÍZ! CSAK SZABADÚSZÓKNAK!

HALÁLESET MIATT ZÁRVA

A RABOKNAK PÉNZT ADNI SZIGORÚAN TILOS!

 

A vezető olykor büszkén felpillantott, hogy lássa a rendkívüli dolgok hatását Teddy arcán.

A hatás nem is maradt el. Ámult! Különösen akkor érzett mélységes elismerést, mikor egy néger fiúcska fával megrakott öszvért vezetett előttük, és az állat farán svájci rendszámtáblát pillantott meg.

Azután beértek a faluba. Soha ilyen falut! A négerek, ha biztonságban érezték magukat, gyötrő honvágyukban a civilizáció iránt, itt a dzsungel mélyén titokban viselték egykori formaruháikat. Csak akkor vetkőztek meztelenre, ha hivatalos látogatásról értesültek. Ilyenkor leszedték a táblákat is. A vendég elé egy ősz lift-boy sietett a székesfővárosból, mögötte újságosok, trafikosok, kávéfőzők és cipőtisztítók vonultak fel zárt sorokban. Valamennyit körözték. Teddy vezetője meghajolt, tenyerét külső felével homlokához értette, és elmondta az ország ünnepélyes üdvözletét:

– Dining room, man spricht deutsch!

– Dining room, man spricht deutsch! – zúgta rá kórusban a nép. A vezető néhány rövid szóban elmondta, hogy mit üzent a „Fúróország” vezére, aki munkát szokott adni nekik. Az idegennel jól kell bánni, hat nap múlva vezessék Léopoldville-be, de ha addig szökni próbál, meg kell ölni.

– Ez nagy horderejű kérdés – mondta az ősz liftes. – Egyelőre kérlek, várakozzál itt az ország halljában, amíg nem intézkedik ügyedben – itt mélyen meghajolt – a birodalmi főportás. Egy szivaros azonnal hívja őfelségét!

Az ország legfőbb portása rövidesen megjelent. Csupasz testén mindössze egy aranygombos zöld kabátot viselt bársonygallérral és piros díszítésű, ellenzős zöld sapka volt a fején. Nagyon kövér volt és nagyon öreg. Hasán összefont ujjai egyben szakállának végét is lerögzítették, és hóna alá az ország jogarának megfelelő jelképet: egy vendégkönyvet szorított.

– Dining room, man spricht deutsch! – üdvözölte kórusban a tömeg.

A király nyájasan integetett, és leereszkedő barátsággal felelt: – Az úri közönség táncol...

Helyet foglalt egy fatörzsön, amely a FELTÉTELES MEGÁLLÓ felírást viselte.

Meghallgatta a tipoyhordók vezetőjét, azután Teddyhez fordult:

– Ez fontos kérdés, uram. Idegenforgalmi dolgokban egyedül nem határozok. Tanácsot kell tartanom az ország négy első londinerével. Addig szíveskedjék várakozni, a poggyászt átadhatod a szenátor úrnak.

Teddy nem tudta, hogy nevessen-e vagy mérgelődjék. Az étkezőkocsi pincére közben apró felvilágosításokat súgott a fülébe:

– Valamennyinek leghőbb vágya visszakerülni a nagyvilágba. Most boldogan fontoskodnak egy kicsit. Úri vendéget sejtenek benned. Ritkán van alkalmuk felidézni a Grand Hotelben eltöltött dicsőséges múlt emlékét. Az ország bálványa egy pár cipő. Titkos szertartásunk, hogy esténként sírva kikeféljük, és egy számot ír mindenki a talpára. Szívbe markolóbb jelenetet még sohasem láttál uram.

Őportássága visszatért:

– A minisztertanács határozott. Most már csak tőled függ, uram, hogy menüt akarsz-e enni, vagy a la carte étkezel?

Egy sokszorosított étlapot nyújtott át, amelyen hors d’oeuvre variés-től kezdve rákmeridonon és articsókán át a 918-as Maison Laffitte és özvegy Cliquot-né legfinomabb pezsgőjéig minden rajta volt, ami jó és kellemes.

– Azt rendelheted, uram, amit óhajtasz.

– Ne mondd! Ez mind van nektek?

– Az más lapra tartozik. – És szinte könyörögve tette hozzá. – Rendelni azért lehet. Uram! Én főpincér voltam, meg tudom állapítani az ilyesmit. Te olyan embernek látszol, aki rendelt már első osztályú étteremben kétszemélyes vacsorát. A tanács elhatározta, hogy megkérünk erre téged.

– Jó – mondta Teddy, mert sejtette, miről van szó. – Előételnek kérek langusztot, és hozzá Chablis-t a 22-es évjáratból. Utána szarvasgombakrém-levest, pirított csigatésztával – valaki sírva fakadt, és az ország ősz portása rezgő kecskeszakállal ismételgette hangtalanul a szavakat. – Sültnek, azt hiszem, jó lesz borjúkotlett Mirabeau módra, hirtelen angol habbal, fejes salátával. Utána vaníliapuding...

– Bocsánat – szólalt meg az uralkodó szerényen –, az ki van húzva, tessék talán valami mást.

Valóban, e nyolc év előtti karácsonyestén az angolok elfogyasztották a banani Viktória-szálló teljes pudingkészletét, és úgy Urundiban nem szolgálhattak vele pillanatnyilag, amit az egész törzs végtelenül röstellt. Teddy gyorsan el akarta tussolni a dolgot:

– Nem baj, nem baj... A puding úgyis nehéz. Hozzon csak mignont, vagy valami grillage-félét és Chester sajtot; ha lehet, ne legyen érett.

A birodalom bólogatott. Ez igen! Ez rendelés volt! És miután Teddy megjegyezte, hogy nagyon éhes, nyomban tálalták is az ebédet. Nyolc darabra vágták a halat, sorfalat álltak mellette, kézről kézre adták, és ha megette az egyik darabot, valaki azt suttogta mögötte: „Váltás...”! Máris új pálmalevelet tettek az ölébe, és mindenki lenyalta a tíz ujját, hogy tiszta kézzel adja tovább a soron következő darab halat.

– Parancsol a szobájába fáradni?

– Igen.

– Folyóvízzel vagy anélkül?

– Folyóvízzel – felelte csodálkozva Teddy. Megindult a király után. Egy alacsony rafiakunyhóhoz vezették, amelynek bejárata fölött ez állt:

 

VÉSZKIJÁRAT

 

Beléptek a kunyhóba. Az oldalfalból ablakok nyíltak, amelyeket tüllfüggönnyel lehetett elfedni.

– Hol a folyóvíz? – kérdezte Teddy. Őfelsége szó nélkül kimutatott az ablakon a vadul hömpölygő Kongóra.

– Itt a folyóvíz, uram. – Elővett a belső zsebéből egy papírlapot, és az asztalra tette: – A bejelentőlapot tessék majd kitölteni. – Azután diszkréten az ajtó felé lépett. – Mikorra parancsolja a keltést?

– Szeretném, ha nyomban felébresztene valaki! – mondta Teddy, és szétrepedni készülő fejét két kezével szorította össze.

Mélyen elaludt a gyékényre hintett száraz pálmaleveleken. Csengetésre ébredt. A Wagon-Lits embere egy másodpercre bedugta a fejét:

– Table d’hôte – és nyomban rohant tovább egyre csengetve kunyhóról kunyhóra. Hiába. El kellett ismerni, hogy ez úri bennszülött törzs. Vacsoránál ismét azt akarták, hogy Teddy á la carte étkezzék, de erre már nem volt hajlandó. Leült a törzzsel együtt vacsorázni. Nagy hotelokról, luxushajókról, éttermekről és fegyintézetekről folyt a szó. Az agg uralkodó ezután elmondta a szokásos vacsora utáni ájtatosságot, hogyan szolgálta ki annak idején Cape Townban a walesi herceget.

– Mondjátok – kérdezte Teddy, mert nem tudott szabadulni gondolatban az O’Brien-ügytől –, ismeri valamelyiktek a Prófétát?

– Még egyikünk sem látta.

– Mi előkelő hotelekben dolgoztunk, uram, ahol csak elvétve fordultak meg rablók, és azok is milyen urak voltak. Emlékszem egy szélhámosra, aki a dakari Paris Hotelben, miközben rendőrök elől menekült, megevett egy ötvenezer font értékű gyöngysort, Mirabeau módra, hirtelen...

– Én két hete szöktem csak el Léopoldville-ből – szólalt most meg az egyik néger. – Egy hotelben szolgáltam, ahol kiraboltak valakit. Ott kihallgattam két embert, ezek a Próféta zsoldjában álltak...

– És mit beszéltek?

– Valami papnak a fiáról meg a lányáról. Teddy felugrott.

– Mondj el mindent pontosan!

– A papnak a fia meg a lánya nemsokára Léopoldville-be mennek valami izé... itt mindig mondtak valamit...

– Opció? Nem?

– Igen! Honnan tudja? A Próféta a Loanda lefolyásánál épített új híd után következő kanyarodóban, várja majd őket a túlsó parton. Mert egész biztos, hogy az új hídon fognak menni. Azelőtt néhány mérfölddel délebbre, egy függőhídon át mentek, Stanleyville-nél. Ott annyian laknak, hogy nem lehetne senkit kirabolni.

– Valaki azonnal szaladjon át a mérnökökhöz meg...

– Azok tegnap este útnak indultak – mondta legyintve a Hálókocsi Társaság körözött alkalmazottja.

Mit csináljon?

– Hogy lehetne előbb a vasúti hídhoz érni azoknál, akik tegnap este az őserdőn keresztül indultak el Léopoldville-be?

– Nehezen... Illetve van egy mód. Ügyes kormányossal a Kongón, a sziklák és a krokodilok között. A víz hamarabb lesodor egy csónakot a Loanda ágig, mint ha az ember az őserdőn átmegy. De te, uram, nem mehetsz el, amíg a számlád nincs rendezve, és úgy tudom, hogy ez még öt napig tart.

– De értsétek meg! Veszélyben forognak a fehérek...

– Azt hiszem, uram, be akarsz csapni minket – szólt szemrehányóan a király. – Elfelejted, hogy én főpincér is voltam.

Látta, hogy itt hiába minden. A fegyveres őrök egy percig sem tágítottak mellőle. Éjszaka az ajtajánál és ablakánál egy-egy ember helyezkedett el. Szörnyű állapotban ült „folyóvizes” szobája földjén. Éjfél felé az ajtaja előtt halk hortyogást hallott. Az egyik őr elaludt. Teddy gyorsan határozott. Összekötözte kis csomagját, amiben kinin, konzerv és néhány szükséges holmi volt, O’Brien atya jóvoltából. Azután az ablakhoz ment, és magához intette a sétálgató őrt. Ez gyanútlanul vigyorogva lépett oda. Teddy egy kézzel, amennyire csak erejéből tellett, torkon ragadta, és szabadon maradt öklét nagy ívben vágta az álla alá. A kiáltást erős szorítás préselte vissza a néger gégéjébe, aki azután kábultan függve maradt Emerson kezén. Teddy óvatosan leeresztette az ájult őrt, kilépett az ablakon, és mélyen előrehajolva sietett a falu mögött, a folyóparthoz az éjszakában.

Ahogy elhagyta a falut, rohanni kezdett. Határozott terve volt, Rimsky úr őrháza a Kongó mentén van, délebbre. Ha tehát a folyóval egy irányban megy, nem kerülheti el a kunyhót. Csak kérdés, hogy két nap alatt mennyire távolodott el tőle? Rimsky említett bennszülött halászokat a közelben, azok talán elviszik csónakon...

Már hajnalodott, mikor kifulladtan megállt. Barátságtalan, elhagyatott, kopár vidék volt, dzsungellel szegélyezett part, óriási barna sziklákkal. És a mélyben kavarogva, harsogva rohant a Kongó. Reggel lett, és még nyomát sem látta a kunyhónak. A nap forrón tűzött. Most jutott eszébe, hogy elfelejtett vizet hozni magával. A hőség egyre elviselhetetlenebb lett, és nagyon szenvedett a szomjúságtól. Már alig vonszolta magát. Mint valami részeg, tántorgott előre.

Jóval elmúlt dél. Zúgó aggyal, homályosuló szemmel bukdácsolt az útján. Végre!... A part egy kanyarodójánál feltűnt a kis ház.

Kétszer is elvágódott az utolsó métereknél, de végül is elérte a kunyhót. Szinte bezuhant az ajtón. Rimsky úr szokott helyén ült az asztalnál, pálinkásüveg és egy hering társaságában. Éppen csuklott egyet, és rosszallóan csóválta a fejét. Meg sem lepte, hogy néhány embert lát belépni az ajtókon. Rimsky úr tekintete délfelé már régen szakított az egyes számmal.

– Mit óhajtanak? – kérdezte.

Teddy a falnak dőlt, és hörögve suttogta:

– Vizet...

– Minek? – kérdezte csodálkozva Rimsky. De Teddy nem felelt.

Odatámolygott a vizeskannához és ivott.

– Uram – kezdte, mikor kissé magához tért –, önnek azonnal velem kell jönni. Egy bennszülött kormányost és vezetőt fog szerezni.

Rimsky kihúzta magát, és dacosan felvetette a fejét.

– Főhadnagy úr! Felszólítom, hogy ezt a kijelentését nyomban vonja vissza!

Teddy átkozta magát, amiért nem ért ide az első üveg indulási ideje előtt. Mit kezdjen egy delíriumos őrülttel?

– Rimsky úr! – kiáltotta szigorúan – ön helytelenül teszi, ha minden alkalommal megsérti az angol királyt! Legutóbb egy heringet vágott hozzám! Ezt az állapotot meg akarom szüntetni!

– Felség... – hebegte színtelen hangon – ne haragudjon, én a józanság áldozata vagyok... Ha nem iszom alkoholt... az a látomás gyötör, hogy egyedül élek... A Kongónál... Bocsásson meg...

– Ön követni fog engem. Fontos ügyet kell elintézni.

– Parancsára...

– Azonnal velem jön. Dinamitot is viszünk. A fulbé halászokat keressük fel. Tolmácsolni fog nekem.

– Nagyon helyes. – Kinyitotta a faládát, de Teddy nem engedte a robbanószerhez nyúlni. Volt néhány gránátszerű, időre beállítható patron is a ládában. Ezek közül választott ki hármat. Gyorsan összeszedett némi élelmet, vizet és néhány doboz revolvertöltényt, beletette egy nagy vízhatlan zsákba, és karjánál fogva, rángatva, magával vitte Rimskyt. Egyetlen lehetőséget látott a testvérek megmentésére: előbb érni a hídhoz, és a levegőbe röpítem. Akkor a Próféta a túlsó parton reked embereivel. Mary és a bátyja csak Stanleyville-nél mehetnek át a függőhídon, és ezen a sűrűn lakott helyen nem fenyegeti őket veszély. Bevárni O’Brient a húgával és figyelmeztetni, reménytelen. Nem hinnének neki. Sőt. Meg lennének győződve, hogy tőrbe akarja csalni őket.

– Mr. Rimsky! Mennyi idő alatt érhetjük el a fulbé falut?

– Hát várjon... Mikor volt a bokszerlázadás?

Reménytelen volt.

Minden erejét összeszedve cipelte magával az éneklő, csontvázszerű Rimskyt. Egyszerre azonban az orosz megállt, és a karórájára nézett:

– Két óra negyven. Indulni kell egy üvegnek.

– Téved. Az üveg a kunyhóban maradt. Lekéste a csatlakozást – mondta erélyesen.

– Mikor indul a következő?... – kérdezte búsan a vasutas, azután hagyta vonszolni magát.