2

A sarkon beleütközik Vandramasba. Kissé másképp nézett ki. Csak az egyenruhájáról lehetett ráismerni. Nem csekélység, ahogy ebbe belevágott. Vandramas durván félretolja, és fogcsikorgatva mondja a többieknek:

– A kezemben volt! Széttörhettem volna!

Valaki jön egy kézilámpával.

– Ha még egyszer elkapom, nem éli túl... – lámpa fényénél megpillantja Pencroftot, amint érdeklődve figyel rá. Nyitva marad a szája, kinyújtja a kezét, és elkapja. Tehát még egyszer a kezébe került, és most újra a gyomra felől, merőlegesen az állára kapja az ökölcsapást és revolveraggyal egy ütést a fejére, hogy felbukik...

A körülállók a meglepetéstől dermedten állnak, Pencroft befordul a sarkon, és rohan, és megint átugrik egy kerítést, még egy kerítést, az iszonyú fegyverropogásban csak úgy fröcsköli forgácsait a palánk, és mikor a harmadik kerten is átugrott, a legelső sötét, nyitott ablakon be.

Ebben a fürdőszobában ő már járt. És nem fürdött.

A vaskereskedő fürdőszobája!

Hangokat hall. Csizmás léptek döngenek mindenfelé. Rendőrség... Kisurran. Mindenhol tele emberekkel, rendőrökkel, egy alacsony férfi magyaráz.

– Szerszámokat lopott, innen ment betörni... Szerencsére a pénzszekrényemet nem feszítette fel.

– Annyi pénz van benne? – kérdezi egy kapitány.

– Azt nem. De tiszteletbeli spanyol konzul vagyok, és fontos diplomáciai iratok vannak itt. Kínos lett volna, ha elvész.

A nagykövet egész sovány, alacsony, csámpás és kancsal.

Az ember inkább vaskereskedőnek nézné.

Pencroft ott áll a homályos szobában, néhány polgár között. A kapitány és a többiek mennek tovább. A vállára csap valaki.

– Nézd csak! Visszajött?

Pencroft kissé a torkához nyúlt. Ez az a polgár, aki lámpáról lelógni látta! A függve lengés említése kellemetlen.

– No, mi van, csepűrágó úr, visszajön hozzánk lógni egy kicsit?

– Szó van róla... – feleli halkan Pencroft. – Csak ne ordítson, mert a vendéglőstől félek azóta.

– Letagadta az a piszok, hogy fogadtak!

Mikor kiürül a ház, a vaskereskedő bezárja az üzletét.

Egy pisztoly feszül az oldalának.

– Kinyitod a wertheimszekrényt, különben lelőlek. Gyerünk!

A vaskereskedő egy másodpercig dermedten áll. Remegő térdei nem emlékeztetnek egy konzuléra. Azután kinyitja a wertheimszekrényt, és átadja a leveleket... Ez... az... Igen!

Pencroft a revolvert tartva elrohan, az utcán azonnal elolvassa.

„Az Adat, ha baj érne, megtalálható Zsófia síremléke alatt. Paolo.”

Most kezdődhet a hullarablás? Az összes Zsófia síremléket meg kell nézni a temetőben. Ez nem az ő kenyere. Rohan. Valaki torkon ragadja, azt leüti.

Háztetőkön át fut, és eléri a pályaudvar tetejét.

Zsibong a város. Mintha éjszakai vásár lenne. Minden kijárást elfoglaltak.

Lent egy mozdony pöfékel, olajos gépész tisztogatja a fogantyúkat. Könnyed rutinnal feltartja a kezét, amikor az oldalának szorul valami.

– Teljes gőzt! Előre!

A mozdony rohan.

– Nem baj, hogy szembejön a New York-i gyors? – kérdezi a mozdonyvezető. – Ott a híd előtti kanyarnál lesz a karambol.

Nyugodt ember.

– Fékezz! – mondja Pencroft ijedten. Kívül vannak a városon. Leugrik, a töltésen legurul és a megkötözött mozdonyvezetőt, aki egy pillanatig nem látta az arcát, az egyik bokorba dobja és fut...