2.

– Itt egy pohár whisky – mondta halkan a kocsmáros -, azután igyekezzen az erdőn át Kindlowba jutni, ahol vasútra ülhet, és biztonságba helyezheti a bőrét.

A fiú felhajtotta az italt, és vállat vont.

– Eszem ágában sincs eltávozni olyan városból, ahol pálinkával kínálják az embert.

Az egyik vendég azok közül, akik Austint az orvoshoz cipelték, hogy bekösse a fejét, visszatért.

– Görény Bob már vágtat a Pokolkő felé...

– Mondom, hogy jobb lesz, ha elsiet – fordult Texas Bill felé a kocsmáros. – Ez az Austin a Lord emberei közé tartozik. Azok bizonyára szégyennek tartják, hogy maga elbánt evvel a barommal, és keresni fogják.

Vállat vont.

– Ugyan. Egy csomó banditával még igazán felveszem a harcot.

– Hallott maga már valamit a Lordról?

– Igen. Úgy fél füllel... Valami csirkefogó. Nem?

A kocsmárosnak elállt a lélegzete.

– Ember! Vigyázzon a nyelvére! A Lord ellen senkinek sincs esélye. Én láttam a két szememmel, amikor az „Acél” Jeffet egyetlen ökölcsapással megölte.

– De az is lehet, hogy véletlenül az illetővel éppen akkor végzett a tüdőgyulladás! Eh, hiába traktál elbeszélésekkel! Nem érdekelnek a rablók... Akar megajándékozni még egy pohár pálinkával?

– Hm... nincs pénze?

– Egy fillérem sincs.

– És... mit csinált volna az imént... Ha veszít?

– Én mindig nyerek. Rossz szokás a családban. Egy nagybácsim abban halt meg.

– Hogy nyert?

– Igen. Fogadott valakivel, hogy leugrik a vasúti hídról egy robogó gyorsvonat tetejére. És nyert. Aztán legurult a tetőről.

Lassanként valamennyien ott álltak a fiú körül. A vendéglős whiskyt töltött, és Texas Bill elmesélte egy másik nagybácsija csodálatos történetét, aki a háború alatt Európában küzdött, és egy világhírű festményt hozott magával, amit később vissza kellett adni a Louvre-nak.

Közben a lótenyésztő cigarettáit szívta. Azután elénekelt két spanyol szerenádot, és néhány méter színes pántlikát húzott elő az orrából.

Ezzel a mutatvánnyal nagyon imponált a társaságnak.

– Hová készül? – kérdezte a vendéglős.

– Tolwer-Citybe. Minden évben megnyerem a lovasversenyt. Az is ötszáz dollár.

– Miből él?

– Nem látta?

– Ilyesmivel pénzt keres?

– Hogyne. Tisztességes, derék nyugatiak, ha így elszórakoztatom őket, pénzzel ajándékoznak meg. Még nem akadt olyan zsugori, jellemtelen s piszok emberrel dolgom, akik szórakoztak művészetemen, és utána nem adtak volna semmit... Igazán nem célzás.

Kínos szünet következett. Átkozott ez a Bulkin az örökös kérdezősködésével. A lótenyésztő végül elnevette magát.

– Itt van két dollár, maga szélhámos!

A többiek is összeadtak két dollárt.

Ezután leült, ürücombot rendelt, és evett.

Evés közben is beszélt.

– Miért van az, hogy Pomacban szabadon járnak a rablók? Nincs sheriff?

– Sheriff van, csak bizonyíték nincs. A Lord kivétel nélkül olyan emberekkel dolgozik, akikről még nem derült ki semmi. Austin Longról mindenki tudja, hogy rabló, de az esküdteknek fel kellene őt menteni.

– Hogy csinálják ezt? – érdeklődött Bill, és olyan húsdarabot tett a szájába, hogy a fél arca kidagadt.

– Hát... kevés ember éli túl a támadásukat... Azután egyszer itt, egyszer ott tűnnek fel hirtelen, az arcukat kendővel kötik be... Szóval értik a módját, hogy sötétben maradjanak...

– A Lord-ról sem tudnak semmit? – kérdezte Texas Bill.

– A Lord ellen épp elég bizonyíték van. Ő a vörös Brent nevelt fia. Az öreg Brent hordáját vette át. Tudják, hogy kirabolta a denveri takarékost, kisiklatta a Pacific expresszt, és még néhány világraszóló rablást követett el. Csak később jött ez az ötlete, hogy olyan emberekkel dolgozzon, akik a külvilággal is érintkezhetnek.

– És ezek az emberek nyomban itt lesznek – szólt közbe Bulkin. – Most már van pénze, evett is, miért akar erőszakkal a vesztébe rohanni? Menjen szépen az útjára.

A fiú felállt.

– Igaza van. Nincs semmi értelme ok nélkül verekedni. Adjon egy csomag cigarettát – fordult szigorúan a lótenyésztőhöz, és miután megkapta, vigyorgott. – Maguk igen kedves emberek. Kissé szelídek, Arizonához viszonyítva. Ezt bizonyára a pomaci éghajlat teszi. Az ilyesmi rányomja mindenkire a bélyegét. Egy unokafivérem hosszú ideig Salt Lake Cityben élt a mormonok között, és övig érő szakállal jött haza.

Az egyik vendég rávigyorgott.

– Azért ez az éghajlat egész harcias embereket is eredményezett már. Itt született például a Lord is. Ezért kíméli Pomacot. Amióta megtudta születése titkát, itt még rablás nem történt.

– Úgy tiszteli a szülőföldjét? – csodálkozott az enyhén szeplős ezermester. – Akkor nemhiába hívják Lord-nak. Az ilyen természet csakugyan finom emberre vall.

– Csakugyan Lord! Ez nem gúnynév – mondta Bulkin.

– Micsoda? – hüledezett a fiú.

– Nem ismeri a Lord esetét? Hiszen még New Yorkban is írtak róla a lapok!

– Mikor?

– Egy éve.

– Akkor nem juthattam laphoz. Kansas Cityben voltam.

– Hiszen az nagy város! Ott csak van lap?!

– De nem jár a fegyházba.

Bármit mondott, nevetni kellett.

– De ember, most már menjen, ha ép bőrrel akar továbbjutni!

– Azonnal csak mesélje el a Lord históriáját! Sajnos kíváncsi természetem van.

– Lord Nisbeth, a rabló Lord nagyapja, Miksa császárral jött Mexikóba. Ilyen angol politikus volt... ahogy mondják... olyan duplomatta.

– Diplomata, öregem – javította ki Bill.

– Az ördög ismeri ezeket az orvosi kifejezéseket.

Szóval Juarez győzelme után elmenekült, és itt, az Államokban letelepedett. Így kerültek erre a vidékre Lordok, ami ritkaság Amerikában. A fiatal Nisbeth Lordnak volt egy szolgája, Machadó. Ennek az apja az öreg Lorddal együtt menekült. A szolga fia tovább szolgált a gazda fiánál. Egyszer Machadó beleszeretett egy Lady Nisbethbe. Az úrnőjébe! Nagy szó... A spanyol gazember elrabolta a Ladyt. De egy lovascsapat utolérte, elfogta, és a vad, gőgös Lord véresre korbácsoltatta Machadót. A korbács minden mexikóinál vért kíván. Véres bosszút! Egy napon Nisbeth Lord négyéves fia elment. Az egyik kis cipőjét megtalálták a Corner River örvényes része felett, a sziklán, a ruhájából néhány véres foszlány egy bokor tetején fennakadt.

Az emberek jól tudták, hogy a gyerek nem véletlenül zuhant le, hanem Machadó bosszújáról van szó. A spanyol a gaztett után eltűnt és csak huszonöt év múlva hallottunk róla ismét. Tavaly történt, amikor Lord Nisbeth meghalt. Volt egy fogadott fia, az örökölte a birtok nagy részét. De váratlanul értesítette őket a közjegyző, hogy huszonöt év előtt egy írást helyeztek letétbe nála, amit Nisbeth Lord halála napján kell nyilvánosságra hozni. Ebben Machadó bebizonyítja, hogy az ifjú Lord, a vagyon örököse, él. Ő a gyermek ruháit úgy helyezte el, hogy azt higgyék, a szakadékba zuhant. Aztán a fiatal Lord-ot elvitte a Vörös Brenthez a rablóhoz. Ez a sógora volt. Machadó húgát vette el. Brent rablót nevelt a fiúból. A végrendelet kibontásakor a vörös rablóvezér már nem élt, de a „fia” híresebb volt a hegyvidék legrettegettebb banditájánál is. Ezt akarta Machadó. A büszke Nisbeth Lordok nevét olyan mélyen sárba rántani, hogy még egy megkorbácsolt mexikói is különb legyen náluk. És ez sikerült is.

– Ilyen egy ronda gazember! – kiáltotta a fiú. – Mit tehetett a szegény gyerek és a többi Nisbeth arról, amit az öregapjuk tett?!

– Még sohasem álltak bosszút gazabb, szörnyűbb módon.

– De egy rabló nem örökölheti a vagyont...

– Ez nem is volt fontos Machadónak. Sikerült igazolnia a bandita azonosságát, és így halálos szégyent hozott a Nisbethekre. Ez volt a történet, és most már menjen – küldte idegesen a kocsmáros.

– Igaz. Uraim! Tisztelem, szeretem és csodálom önöket. Good bye – kiáltotta. Azután meglengette a kalapját, és elindult az ajtó felé.

De nyomban visszafordult.

– Különben... maradok – mondta csendesen.

Egy csodálatosan szép nő lépett be az ajtón.