3.

Ismét ott állt Molly előtt, a leány szobájában. Ketten voltak. A cowboy, aki bejelentette, nyomban visszalépett. Molly egyetlen hangot sem bírt szólni. A poros, zúzódásokkal borított, véres arcú ember még jobban elrémítette, mintha csak egyszerűen lép eléje Robin.

– A fegyvereimet elvették – mondta Robin csendesen.

– Mit akar? – hebegte Molly.

– Elhoztam a mérnököt. Kerülő úton. A peonok és a folkstoniak szövetkeztek. Megszállták a Country felé vezető utakat.

– Mi történt az apámmal?

– Bizonyára semmi baja, miután nem hozta el a mérnököt. A peonok esetleg megtámadnák, de a folkstoniak nem hagyják ezt. Túlságosan nagy szégyen lenne ez, és nagy felelősség, ha nincs rá ok. Csak a mérnök ellen tiltakozhattak volna úgy, hogy némileg igazuk legyen.

– És maga...

– Én Cubsonban lecsaltam a mérnököt a vonatról, és elhoztam a hegyeken át. Útközben egyetlen... támadónk volt... és ezt elintéztük.

A leány ismét végignézte a férfit, tetőtől talpig... és megszorította a torkát valami...

– Maga... elhozta?

– Igen. És azért jöttem előre, hogy egy tanácsot adjak. Senkinek sem kell tudnia, hogy mérnök megjött. Még a munkásoknak sem. A mérnök itt valamelyik szobából irányíthatja a munkát. Önnek vagy az apjának megmondhatja, hogy kell mérni, mit kel tenni, hiszen az alapterv, a főbb számítások már együtt vannak. Akkor pillanatnyilag engedni fog a feszültség...

– De a mérnököt... várják.

– Sürgönyt küldtem Countryba, hogy Hilton nem jön. A mérnöknek tehát titokban kell itt élni.

Molly az ujjait morzsolgatta kínjában. Mi fáj? Nem tudta. Itt állt előtte az a nyílt arcú, nyugodt fiatalember... A világ valamennyi férfia között ez lenne a legkedvesebb neki, de...

De ez egy szörnyeteg! A Tigris fia.

– Miért... tette... mindezt? Hiszen gyűlöl bennünket és mindenkit...

– Egyetlen kérdésére sem felelhetek.

– Maga sebesítette meg Pattersont?!

– Igen.

– Akkor... miért... értesítette a folkstoniakat?

– Én követtem el mindent...

Molly eléje lépett, egész közel. Tágult szemmel nézett egyenesen a férfi szemébe. Sokáig álltak így.

Robin lassan elfordította a fejét. A szája szélén fájdalmas rándulás vibrált át.

– Robin – suttogta a leány -, beszéljen őszintén... nem tudom... nem akarom hinni...

Hogy szerette volna átkarolni a leányt, magához szorítani, hiszen szerette! Szerette már ott fenn a menedékházban, amikor mint foglyot őrizte... És nem tette... nem tehette...

– Robin – mondta most már enyhébben, könnyes szemmel, és két kezét a fél vállára tette.

– Mit akar?... – kérdezte rekedten, türelmetlenül – nem mindegy, hogy mi az igaz? A Tigris fia vagyok! Tigrisvérem van. Kerülnöm kell, ha szeretek valakit! Minden ősöm rabló volt, és minden utódom rabló lenne... Tigris-vér folyik az ereimben! Menjen tőlem, Molly... Elátkozott, ha hozzám ér...

Nézték egymást. És mindketten egy arcot láttak: a fél szemöldöke lepörkölve, macskabajusz, borostás áll...

A Tigris vigyorgott rájuk. Az ős!

– Menjen, Molly, Hilton a folyóparton vár. Siessen.

A leány kiment. Mire visszatért Hiltonnal, a szoba üres volt. Robin az ablakon és a háztetőn keresztül, azon az úton, amelyen egyszer már beszökött, eltűnt búcsú nélkül, nyomtalanul.