ELSŐ FEJEZET
A Nyugat vasútján

1.

Kansas Cityn túl, magas töltésen, napégette tarlók, tikkadt sík legelők között rohant tovább a vonat. Vidám, zöld rétek, barátságos farmok és a régimódi községekkel, kis városokkal lomhán fejlődő Nebraska állam napfénytől sziporkázó tájai mosolyognak az utasra. Innen San Franciscóig, most már olyan ez a Nyugat, mint valami álom. Domboldalakban elszórt mezővárosaival, legelő csordáival, gödrös utain zötyögő használt autókkal, farmjaival, alig változott a vidék letűnt idők óta.

James Holborn, egy jól öltözött utas, körülbelül ilyesféle tűnődésekkel könyökölt a kupé ablakában. Mintha a gondolataira felelne, váratlanul egy borízű hang szólalt meg a háta mögött:

– Talál még itt farmot, ahol kötélen szárítják a húst, és zacskóban hordják porrá törve.

Holborn csodálkozva fordult hátra. Alacsony, nagyon kövér, kopasz ember volt, aki megszólította, rettenetesen izzadt, csizmája fölött bő trappernadrág fityegett, és a két széles nadrágszár nem hagyott kétséget aziránt, hogy viselője táborozások alkalmával mibe törli a kezét étkezés után. Csodálatosan rongyos kalapja ott függött az ülés felett. A kalap mellől lógott le revolveröve, tartóiban egy-egy igen régi 45-ös Colt pisztollyal. Holborn most már emlékezett, hogy a kis, kövér utas körül bámészkodó csődületet látott Kansas Cityben a pályaudvaron.

– Honnan tudja, hogy ilyesmire gondoltam?

– Mindenki ilyesmire gondol, ha Kansas City után erre a tájra jön.

A kis kövér nagyot szuszogott, majd elővett egy rövid fapipát, amely zsúfolt söntések illúzióját keltette fel, és rágyújtott. A jól öltözött utas illőnek tartotta, hogy bemutatkozzék:

– Holborn vagyok, Bostonból.

– Jobban tette volna, ha ott marad – felelte a másik minden rosszindulat vagy gorombaság nélkül. Holborn nem bírt szólni a megrökönyödéstől.

– Én Trickley vagyok – folytatta a köpcös -, Jeff Trickley. Errefelé egypár államban előnyösen ismernek. Csak érdeklődjék utánam. Ismerem a nyugatot is, meg a keletet is, mert nyugaton lenyúzom az állat bőrét, és keleten eladom. Ott az én bőrömet nyúzzák le.

Erről eszébe jutott valami, és köpött egyet a pipája mellől.

– Az élet nagyon furcsa. Engem a nagyvárosokban csodálnak meg, pedig akkor jártam még ott, amikor Kansas Cityben csak faépületek voltak, és aki nyugatról jött, az nem hozott pénzt magával, hanem aranyrögöket vett ki a lőportüszőjéből, és mérlegen állapították meg, hogy mi jár vissza. És ma engem ott a jött-mentek kinevetnek, mert ha padlón járok, csörög a szöges cipőm, és nem vagyok bolond minden tíz évben új ruhát csináltatni. Errefelé meg magát fogják kiröhögni, éppen az ellenkező oknál fogva.

Holborn végignézett magán. Vadonatúj lovaglóbetétes bőrnadrágja volt, fényes, sárga sarkantyús csizmája, gyönyörű, fehér szalagos, széles karimájú, szürke nemezkalapja. Piros vadászinge fölé fehér csillagos kék selyemkendőt kötött, de legcsodálatosabb volt fényes bőrövén függő, két Maxime márkájú automata revolvere, úgy kifényesítve, mintha szabadnapos közlegény lenne, akit visszazavar az őrség, hacsak hajszálnyira is rendetlen. Ugyanilyen pedantériáról tanúskodott 7.65-ös Mauser fegyvere, amely az ülés felett függött. Nem értette hát, hogy ilyen gondosan megválogatott vadnyugati külsővel miért lenne nevetséges?

– Nem magyarázná meg a szavait, Trickley úr?

– A ruháján meglátszik, hogy sohasem ült még tábortűz mellett. A fegyverei olyan újak, hogy csikorog az ember szeme, ha rájuk néz. Azt hiszem, nem tévedek, ha felteszem, hogy mind a két revolverével hadakozva, tíz lépésről könnyen elhibázna egy felhőkarcolót. Errefelé az embereknek nincs idejük rá, hogy ennyit törődjenek a külsejükkel. Aki órákig olajozza a revolverét, megnézi a helyet, ahová leül, az vegyeskereskedő vagy porszívóügynök.

Holborn felszisszent. Honnan tudja ez az alak, hogy ő éppen porszívók miatt jött le ide a nyugatra? Eddig azt hitte, hogy stílszerűen alkalmazkodni fog a környezethez, és szinte észrevétlenül elvegyül a távoli nyugat farmerei között. Előbb csak barátkozik majd velük, azután megpróbál piacot teremteni a „Sátán” porszívónak. Erre kapott pénzt és megbízást a cégtől. Sacramentóban az egyik igazgatónak birtoka van. Ez lenne a kiindulási pont. Útközben előbb megáll Balting Cityben. Az ember természetesen nem mehet a vadnyugatra keménykalapban ügynökölni. Ezért öltözött hamisítatlan nyugati embernek, egy Kansas City-beli kereskedő útmutatásai szerint. És most ez a kis gömböc egyszerűen kineveti.

– Hallgasson rám, uram – mondta Trickley -, öltözzön inkább zsakettbe, kevésbé lesz feltűnő. Színtársulatok sűrűn járnak errefelé. A farmerek szeretik a hazafias darabokat. Futóbolondok ritkábbak. Azokat nem is szeretik.

– Azt akarja ezzel állítani – mondta kissé epésen -, hogy errefelé nincs rendes és tisztán öltözött ember?

– Van. Azokkal nyugodtan összeülhet, éppen olyan kezdők, mint maga. Erről ismerheti fel őket. Most majd alszom egyet.

A kövér végignyúlt a padon, és nagy szusszanásokkal elaludt. Annyit mindenesetre megjegyzett Holborn, hogy ha gondozott külsejű egyént lát, megértésre számíthat. Nem árt, ha az ember tudja, hogy kik a hozzá hasonló kezdők.

Sajnos, a kövér trapper szavai igaznak bizonyultak. Omahánál néhány elhanyagolt ruházatú nyugati ember szállt be. Hangos, vidám kiáltások röpködtek, letámasztott puskák agya döngött, és ezek a sáros csizmájú, zsíros sombrerójú, nyers alakok egy cseppet sem titkolták, hogy Holbornt meglehetősen mulatságos figurának tartják. Egy roppant magas ember, hosszú, ősz, piszkos szakállal, aki érthetetlen módon fekete szalonkabátot hordott, odajött és hüvelykujja körmével a fogát piszkálva, olyan leplezetlen érdeklődéssel nézte Holbornt, mint egy Barnum cirkuszból megszökött csoda állatot.

– Ugyan ne bántsátok – mondta jóindulatúan egy másik -, biztos valami népdalénekes. Énekeljen valamit, fiam; majd gyűjtünk pénzt egy kalapba.

– Azt énekelje – pártolta lelkesen az ügyet egy duzzadt szájú, vörös hajú egyén -, hogy „Csillagos lobogó, teérted meghalok!”

– Kérem, én nem vagyok énekes!

– Mindegy, azért csak énekeljen. Még mindig jobb, mint ha megverjük – ajánlotta jóindulatúan egy elképesztően hosszú, sovány ember, akinek könyökben végződött a kabátujja. – Gyerünk! Énekeljen!

– Úgy van! Maga biztosan filmszínész!

Mit részletezzem? Holborn énekelt. Dühtől remegő vékony hangon, egy-két sort. Az utasok gurultak a nevetéstől, de ettől fogva békén hagyták. A kupé nemsokára fullasztó pipafüsttel telt meg.

A vonat zöld mezők és beláthatatlan távolságon sodronykerítéssel ellátott, dús gyümölcsösök mentén vágtatott. Közben felébredt Trickley.

– A poggyásza hol van? – kérdezte Holbornt.

– Csak ezt a kis táskát hoztam magammal. A többi holmimat feladtam Elkig.

– Nem fér el ebben a kis táskában takaró?

– Minek errefelé takaró a vonaton? Hiszen a guta kerülgeti az embert a forróságtól. – Trickley vállat vont és a pipáját tömködte.

A legközelebbi megállónál ismét kínos jelenet játszódott le Holbornnal. Egy csapat jókedvű, napbarnított legény szállt be. Denverbe igyekeztek, hogy részt vegyenek a hagyományos lovas versenyen. Csak épp hogy nem voltak rongyosak. Ezeknek is nyomban feltűnt Holborn eleganciája. Ha cilinderben és frakkban van, nem törődnek vele. De ki állhatja meg nevetés nélkül az ilyen csúfos utánzatát egy cowboynak? Több kérges, izzadt, poros tenyér tapogatta az ingét, valamelyik megszagolta a puskáját, úgy bántak vele, mintha ő személyesen ott sem lenne. Végül az egyik egyszerűen félretolta, hogy odaülhessen helyére az ablakhoz. Holborn a portól, a melegtől és a megaláztatásoktól végsőkig gyötörve, legszívesebben visszafordult volna. Közben elérték Denvert.