11.

Az új ház készen állt. Barátságos, nagy fehér épület volt. Közelében állt a legények blokkháza. A fű újra kinőtt, a legelő benépesedett marhákkal. De most már borjú is volt közöttük. És mindnek az eredete tisztán állhatott a hatóságok előtt.

Bolibar ott maradt. Mint intéző, üzlettárs, maguk sem tudták, hogy milyen minőségben. Csak ott élt, rendelkezett, szidta a cowboyokat, és senkivel sem volt megelégedve.

Tolvajok többé nem mehettek keresztül a hágón, mert a legszigorúbb vizsgálat alá vettek minden marhát, amelyet a fennsíkon át hajtottak Mexikóba. „Vámot” nem kértek senkitől, de lopott marha nem juthatott a birtok közelébe...

...Már ki volt tűzve Ronny és Virginia esküvője, mikor egy este Owen kiáltott be a házba:

– Ronny! Egy régi ismerősöd keres. Azt mondja, hogy ő a Nagybőgő.

Csakugyan ő volt! Messzi útról jött, az látszott poros, nedves lován.

Odalépett a volt intézőjéhez és kezet nyújtott. Ronny egy másodpercig habozott, azután derekasan megrázta.

– Csak azért jöttem, hogy megmondjam magának, Ronny: nem kell szégyenkeznie, ha egyszer megfordul Winstonban. Az emberek mostanában sokat beszélnek magáról.

– Mi a fene... – csodálkozott Ronny.

– Így van. Elsie Harrison nemrégen meghalt Denverben. És halála előtt vallomást tett, amit kérésére eljuttattak Winstonba. Nyomta a lelkiismeretét, hát nem bírta elvinni magával a sírba a titkot. Ő lőtte le hátulról Teddy Backet, a Martins erdejében.

Ronny keservesen ráncolódó arccal, összehúzott szemmel bámult néhány másodpercig a távoli hegycsúcs felé, ahol éppen hunyó piros fénnyel búcsúzott a nap, egy felhővel csipkézett, hófödte csúcs mögé...

Sok-sok keserűség fogta meg erős marokkal a torkát, sok elviselhetetlen megaláztatás, sérelem, szomorúság, harc és kín...

Ámult emberek csoportja fogta körül Nagybőgőt, ezt a különös hírnököt, aki Winstonból idáig jött vágtatva, hogy elhozza a hírt...

– Gyere be, Nagybőgő és pihend ki magad...

– Azt is megmondta Elsie Harrison, hogy maga látta őt a helyszínen és beszélt vele...

Csend...

– Igazat mondott.

– És nem adta kis azt a leányt, akit nem is szeretett...

Ismét hallgattak...

– Igen... Mikor odaértem a találkozóra – mondta színtelen hangon Ronny -, Teddy már ott volt. Felálltunk egymással szemben és megállapodtunk abban, hogy mindketten tízig számolunk hangosan... Akkor lövünk... Nyolcnál lehettünk, amikor a bokrok közül egy revolver dörrent, és Teddy arcra bukott. Elsie volt. Rémülten kuporgott ott... Eljött, mert félt, hogy Teddy végez velem, és izgalmában, rettegésében szinte öntudatlanul tüzelt...

Virginia nyitott szájjal állt Ronny mellett és görcsösen kapaszkodott a karjába. A többiek is ámultan hallgattak. Ronny megsimította a homlokát...

– Rábeszéltem, hogy menjen el azonnal... Még nem tudhattam, hogy a nyomozás eredménytelen lesz... illetve, hogy rám terelődik a gyanú... Megmondtam neki, hogy ha szeretném, most már akkor sem tudnék többé a közelében maradni... És végül ellovagolt... Csak akkor jutott eszembe, hogy én is gyanúba keveredhetem... Így történt...

A nap közben leszállt, és csak pasztellszín visszfények derengtek még a csúcsok felett.

– Sokat szenvedhettél... – mondta Owen. – És belátom, hogy erősebb vagy nálam... Én nem bírtam volna elviselni, hogy mindenki orgyilkosnak higgyen...

– Nem mindenki hitt annak – felelte mosolyogva Ronny, és átkarolta Virginia vállát...

A Rocky Mountains portalan, tiszta levegőjén keresztül csodálatos fénnyel ragyogtak a csillagok. Az augusztusi este gyors lehűlése hirtelen légáramlással suhant át a fák között...

– Köszönöm, Nagybőgő, hogy eljöttél ezért ide.

– Én is bántottam magát, Ronny. És a többiek is mind nagyon sajnálják Winstonban, hogy boldogtalanná tették.

– Mondd meg nekik, hogy most először életemben nagyon boldog vagyok, és ezt éppen a winstoniaknak köszönhetem, akik elüldöztek...

És még szorosabban fogta át Virginia vállát.

Száz éve nem volt ilyen megbékélt, derűs és tiszta este a Colorado fennsíkján...