TIZENHARMADIK FEJEZET
1
A közben nagy tömeggé szaporodott hallgatóságon moraj futott végig.
– Emberek! Mindenki, aki másképp cselekszik, az Fillipon ellensége! Békebíró! Teljesítsd a kötelességed!
És keresztbe tett csuklóit Pincho elé tartotta. Nyugodtan, emelt fővel állt, amíg megkötözték. Így vonult végig a tömeg élén a városon.
És többen levették mögötte a kalapjukat.
Az emberek ismét hittek Pencroftban.
A városházára vitték, ahol ott állt a New York-i urak előtt Lovell, Vuperin, dr. Gonzalez és a két város néhány öreg és tekintélyes polgára, akik az intrikákat évek óta szövik és tájékozva vannak az ügyről. A vizsgálat folyt.
Már kihallgatták az összeesküvő polgárokat és a régen elkövetett gyilkosság részletei tisztázódni kezdtek.
A rendőrkapitány referált a bizottságnak.
– Ez Benjamin Walter, aki a határkirendeltség átirata szerint toloncúton érkezett, és mert kuruzslás miatt örökre kitiltották a fővárosból, szülővárosát jelölték ki kényszertartózkodásul számára.
Két csendőr közrefogta a megkötözöttet. A lábainál megszólalt egy rejtélyes hang.
– Én vigyáztam, senor... Gonzalez cinkosa orvul támadt rám... és úgy volt...
Pencroft megkötözött kezeit rátette Dick fejére.
– Egy percig sem hittem, senor, hogy a magas férfiúi becsületén vagy bátorságán múlott volna valami.
– Köszönöm, senor... – és akadozva tette hozzá – szeretném, ha ártatlan lenne mindenben... Én ugyanis megfogadtam, hogy soha többé nem mondom azt a szót... Tudja, mit?
– Tudom, senor.
– Benjamin Walter – kezdte az elnök –, magát azzal gyanúsítják, hogy annak idején, néhai édesapja kérésére, magára vállalt egy gyilkosságot. De ezt a gyilkosságot később valóban elkövette.
– Párviadalban öltem meg Paolót és nem tudtam, hogy ő Paolo.
– Ez így történt – mondta Dick édesanyja. – Senki sem tudta, hogy Paolo a fivérem. Valamire készült, ezért titkolta, hogy a bátyám. Mister Walter elbúcsúzott tőlem, mert szerettük egymást. Ekkor benyitott Paolo, szóváltás lett belőle, párviadal, és fivéremet halálra sebezte a golyó. Mielőtt meghalt, nála járt Gonzalez doktor, akinek megmondta, hogy Walter ártatlan!
– Gonzalez doktor!
– A senorita téved. Paolo nem mondta nekem, hogy Walter ártatlan!
– Nem igaz! – kiáltotta izgatottan az asszony.
– Azt mondta nekem, hogy meg tudná menteni Benjamin Waltert, de le fogja tagadni, amit Paolo mondott. Paolo egyenesen megkérte őt, hogy tisztázza Waltert!
– Tiszteletre méltó igyekvés, hogy a senorita segíteni akar Walteren, de én ilyen kijelentést nem tettem. A haldokló nem mondta...
– De mondta! – kiáltotta most egy csengő, éles hang, és az embereket erélyesen félretolva, odalépett a bizottság elé Dick, maga előtt tartva sombreróját, peckes pihenjállásban.
– Senores! Tegnap este én hallgatóztam, amikor ez itten – Gonzalezre mutatott – beszélt az anyámmal. Én hallottam, hogy mondja: „Ha maga elárulja az igazat, akkor én kötélre juttatom Waltert! Mert nem mondom el, hogy Paolo így szólt...”
Elakadt, riadtan nézett jobbra-balra, vörös lett, majd sápadt, a haját tapogatta...
– Nyugodtan, fiam – mondta nyájasan a bizottság elnöke –, mit mondott doktor Gonzaleznek a haldokló?
– Azt, hogy... azt, hogy... – nyitott szájjal, lihegve állt, hirtelen nagyot kiáltott. – Magának kötelessége Waltert... igen, ezt mondta... kötelessége... Waltert... rebihalitálni!
Az utolsó szót szinte sírva kiáltotta, és döbbenten látta, hogy általános hahota tör ki.
De Gonzalez mészfehér lett. Tudta jól: elveszett. Az emberek nevettek. De ez nem volt az a nevetés, amit vidám eseteknél hallunk, különös nevetés volt, és felálltak és integettek, és mikor egy kis csend lett, Dick dühösen toppantott.
– És nem tudom, mit nevetnek ezen!
A bizottság elnöke egészen előrehajolt az asztal felett, különösen csillogó szemmel, mosolyogva nézett a fiúra, és nyájas, de kissé bizonytalan hangon azt mondta:
– Ne törődj fiam, vele! Megérdemelnéd, hogy minden ember külön kezet rázzon veled, mert különb fickót még sosem láttam.
Valaki kuncogott, de a bizottság elnöke erélyesen kopogott a ceruzájával.
– Ha még valaki kineveti mister Stevensont, kénytelen leszek a nyilvánosságot kizárni!
– Kérem – kiáltott most Walter –, ne hagyják doktor Gonzalezt eltávozni!
Izgatott moraj futott át a helyiségen, és a békebíró a doktor vállára tette a kezét.
– Doktor Gonzalez! Hamis tanúzásért...
Az elnök gyorsan közbevágott, hogy egy jóhiszemű jogsérelmet megakadályozzon.
– Intézkedésemre őrizetbe veszik a tanút.
Újra a kisfiúhoz fordult nyájasan.
– Ismételje el nyugodtan, mister Stevenson, amit az imént mondott, és figyelmeztetem, hogy komoly következményekkel jár a vallomása. Tehát ön hallgatózott, és Gonzalez elismételte a haldokló utolsó mondatát. Mit mondott Gonzalez doktor, mi volt ez?
Dick nagy lélegzetet vett.
– Hát kérem... Azt mondta, hogy: magának kötelessége Waltert reli... – fenyegetően körülnézett. Senki sem mosolygott. – Egész pontosan azt mondta, relihalitabilálni... rebati... rehibadt... – Nagyot nyelt, a kezével egy lapos befejező mozdulatot tett. – Ezt mondta.
– Köszönöm. De azt hiszem, úgy mondhatta, hogy – és előredőlt az asztal felett, szótagolva – rehabilitálni.
– Könnyen meglehet. Ha lehet úgy is mondani... Kérem, senor, megígérte, hogy nem fognak nevetni!
De hiába volt minden, elemi erővel tört ki a nevetés.
Nagy nehezen ismét csend lett, és ekkor azt mondta az elnök:
– Mit szól ehhez, doktor Gonzalez?
– Vallomást fogok tenni.
– Hiába is próbálná azt állítani, hogy a gyerek ezt a szót kitalálta. Kimondani sem tudta. Ez az egy szó semmi más szóhoz nem hasonlít.
És most következett az ügy szenzációs fordulata.
– Őszinte vallomást fogok tenni – szólt Gonzalez. – Amikor engem a sebesült Paolóhoz hívtak, körülbelül akkor gyűlt össze az a kilenc tekintélyes polgár, akik elhatározták, hogy Paolót megölik az erdei úton. Én közéjük tartoztam. Paolo azonban nem mehetett a vasút felé az erdei úton, mert megverekedett Benjamin Walterrel, és halálos sebbel feküdt a szobájában. Közben megérkezett a kislány, és felrakta a poggyászt a targoncára az udvaron. Nem sejtette, hogy Paolo útjához már nem kell poggyász, sem kíséret.
– Ha Paolo belehalt a sebbe, ki volt az, akit a nyolc ember megölt?
Tisztán, világosan felelt az orvos.
– A fiatalabb gróf Montagezza!
Nagy megdöbbenés feszült a csendben. Az öreg Lovell, egyike a tett elkövetőinek egész halkan suttogott, és mégis mindenki hallotta a hatalmas teremben.
– Megöltük Montagezzát... Istenem!...
– Elég volt! – folytatta az orvos. – Legyen vége az egésznek, befejezem. Montagezza halálának én vagyok az oka. Amikor Paolo haldoklott a karjaimban, megmondta, hogy a nővére tud egy nyomot az Adatra... Éppen kiszenvedett, amikor a szomszéd szobából kilépett Montagezza. Aznap érkezett vissza kétéves útjáról. Bejárta egész Mexikót, hogy adatokat keressen az apja tisztességére. Végül értesült arról, hogy valakinek döntő bizonyíték van a kezében, visszatért hát Filliponba, felkereste Paolót. Paolo azonban már haldoklott, és nem beszélhetett többé senkivel, csak velem néhány szót.
Montagezza egyenesen megkérdezett, hogy mit mondott nekem a haldokló. Ekkor indítottam el útjára a tragédiát. Azt feleltem, hogy a pályaudvar felé vezető úton találkoznia kell valakivel, akinél az Adatot hagyta letétben. Azt ajánlottam Montagezzának, hogy vegye magára a halott hosszú, fekete kabátját, különös nemezkalapját, az alakjuk egyforma, induljon el, talán megtéveszti az illetőt...
– Gazember...
– Sakál! Orgyilkos!
Lincselés szaga úszott a levegőben, az elnök hiába kopogott, öklök, botok emelkedtek fel, ekkor egy megkötözött csuklójú ember a vádlottak padjára állt és erélyesen, ércesen ezt kiáltotta:
– Csend legyen! – Csend lett. – Csak a törvény szabadíthatja meg ezt a várost! Aki megfélemlíti Gonzalez doktort, az ellensége Filliponnak!
Mindenki visszaült a helyére, és csend lett. Az elnök csodálkozva nézett Benjamin Walterre, aki ismét leült a padra. Még mindig nem sokat tudott az ügyről, de néptribun volt. Ez több, mint az ész és tudás.
– Tessék csak folytatni – szólt jóindulatúan az elnöknek, és ez még jobban megrökönyödött.
– A kislány elaludt a poggyászokon, és miután Montagezza elindult, felkeltettem. „Ott megy a gazdád a vasúthoz... Kövesd Paolo urat, az állomáshoz megy.” A lány látta a távolodó alakot, aki megtévesztésig hasonlított a halott Paolóhoz, követte és messziről látta, amint a folyóba taszítják, miután letépték a kabátját. Így történt, hogy a kilenc ember látta is a sebes árban felbukkanni valahol az alsó folyásnál a tetemet, és legnagyobb meglepetésükre ott találták a házban agyonlőve a szerintük meggyilkolt Paolót, másodszor is holtan. Most egyrészt az fenyegette a várost, hogy kilenc embere gyilkosnak bizonyul, másrészt, hogy az Adat révén elvesztik a bányát. Hogy tudtam a titkukról és nem jelenhettem meg az erdei találkozón, ez biztosította felettük a hatalmamat. Ha nem is éreztettem velük soha, házat, földet, vagyont szereztem, mert a nyolc első ember a kezemben volt.
– És kicsoda Prentin?
– Ezt én nem tudom. Én megijedtem Waltertől, mert ha beváltja az ígéretét, akkor megszűnt minden hatalmam. Azt akartam, hogy elszökjön, ezért a nyolc emberrel megbeszéltem, hogy felkeresem őt és megölöm – de úgy intéztem, hogy a revolver csütörtököt mondjon.
Valami kipattanó szörnyűség permanenciája izzott a zsíros, pállott légkörben, a verejtékes, dermedt arcok között.
– Kérem, itt még valamit tisztázni szeretnék... – Ugyanis – szólt közbe az öreg Lovell – nem nyolcan voltunk ott az erdőben, hanem kilencen.
A végsőkig feszült némaságban most felmorajlott a meglepetés, és nagyon erélyesen kellett kopogni az elnöknek, hogy csend legyen.
– Nem értem! Hogy lehettek kilencen, ha Gonzalez doktor nem jöhetett el, és kilencen lettek volna vele együtt?
– A kilencedik volt Prentin! Ezt már régen tudjuk. Prentin velünk volt, és amikor lerángattuk Montagezzáról a kabátot, bizonyára magához vette a zűrzavarban az Adatot. Erre következtettünk.
– Gonzalez doktor! Benne lehetett az, amit önök Adatnak neveznek, a kabátban?
– Lehetséges. Őszintén megmondom: átkutattam volna a halott zsebeit, de Montagezza belépett, és ezt lehetetlenné tette. Így tehát lehet, hogy agóniájában említette Paolo az Adat régebbi rejtekhelyét, ahonnan indulása előtt kivette, és a kabátjába tette. Ezt onnan gondolom, hogy én egy embertől, akit nem nevezek meg, értesültem egy, az Adatra vonatkozó letét szövegéről, amelyben Zsófia síremléke mögött jelöli meg az okmány helyét Paolo. Valamennyi síremléket, amely alatt Zsófia keresztnevű nők pihennek, megnéztem, már fél évvel ezelőtt, de nem találtam az okmányt.
Pencroft megvakarta a fejét. Ezt előbb is mondhatta volna. Ez esetben nem állítja fel a kasszafúrás és a pofozkodás gyorsasági világrekordját. Ez a Pipo, akit nem nevez meg, tehát egy csirkefogó, aki összejátszott Gonzalezzel és felbontotta számára Paolo levelét.
– Honnan tudja – kérdezte az elnök Lovellt –, hogy a sötét erdőben kilencen voltak?
– Én osztottam ki a fütykösöket. Nem akartuk, hogy bárkinek is mentsége legyen. Ne lehessen megállapítani, ki ütötte le. Ezért kilenc fütyköst osztottunk ki az erdő sötétjében. Lebernyegekben elvonultak előttem nyolcan és átvették a fütykösöket. Magam voltam a kilencedik.
– Kérem, elnök úr – emelkedett szólásra Pencroft –, ha feltehetnék néhány kérdést, megmondom, kicsoda Prentin.
Az elnök hosszan nézte. Nagy csend volt. Egy nagyon távoli ajtó nyikordulása hallatszott.
– Megengedem, hogy kérdéseket tegyen fel.