A főkonzulátus megalakul, de a posta leég

Talugi főkonzulja akkor lett osztatlanul népszerű Marokkó diplomáciai köreiben, midőn egy jegyzékben közölte Japánnal, hogy Talugi figyelemmel kíséri a távolkeleti eseményeket, és barátságos közeledésnek venné Japán részéről, ha a további ellenségeskedés folyamán nem használna a kínaiakkal szemben harci gázokat. Ebben az ügyben doktor Morbiczer fogadta is a japán ügyvivőt, és biztosította, hogy Tondolos őfelsége minden japánellenes mozgalmat leszerel Talugiban. Mindamellett fokozottabb óvatosságra intette a mi-kádót. Az angol, francia és orosz ügyvivők közölték doktor Morbiczerrel, hogy ha együttes fellépésükhöz Talugi is csatlakozik, minden remény megvan arra, hogy a világbékét megóvhatják. Doktor Morbiczer csatlakozott.

Így álltak a dolgok 1937 nyarán. Ekkor történt az a váratlan eset, amely a világ bélyeggyűjtőit lázba hozta. A Talugi „centenárium” sorozatot, amelyből, tudja Isten, miért, csak a húszcentestől hetvencentesig terjedő címletek kerültek forgalomba, őfelsége kivonta a rendes postaforgalomból. Ennek egyik oka az volt, hogy a klisék súlyosan megsérültek, és így tanúk jelenlétében megsemmisítették. A teljes sorozatot mindamellett árulták az egész világon, természetesen egyszerű hamisítványokat, nem is rossz szándékkal, csak az álmodozó gyűjtők számára, akik bizonyos üres bélyeghelyeket hamisítványokkal szoktak lefedni. Teljes sorozat „centenárium” azonban sehol sem volt, tehát az ára ugrásszerűen emelkedett. Őfelsége elhatározta, hogy a raktáron lévő anyagból a világ gyűjtői számára néhány sorozatot kiárusít. Ekkor történt a katasztrófa: egy hatalmas tűzvész elpusztította a főpostát; a teljes bélyegraktár leégett, és így a világon, leszámítva a húsz- és hetvencentes sorozatokat, csak egyetlen teljes centenáriumsorozat volt, amelyet őfelsége az íróasztalában tartott a bélyegminták között. A világ bélyeggyűjtőinek szeme Talugi felé tekintett. A centenáriumi bélyegsorozat egyetlen létező példánya őfelsége Tondolos király birtokában van. A bélyegek értéke három napon belül ötezer font sterlingre emelkedett, miután azonban őfelsége kijelentette, hogy bélyegeitől semmi áron nem válik meg, a sorozat ára húszezer font sterlingre szökött fel. A világ minden nagy gyűjtője kábelekkel árasztotta el a marokkói Talugi fő-konzulátust. Részvénytársaságok alakultak a centenáriumsorozat megvétele céljából, de mindenki beszüntette az alkudozást, midőn Talugi konzulához a következő kábel érkezett Londonból: „Teljes centenáriumsorozatot 50. 000 font sterling készpénzért megveszem, sürgönyválasz, Rockstein London.” Negyedóra múlva ment a válasz: „Hosszas rábeszélésemre őfelsége eladásra határozta magát. Ajánlat elfogadva. Üdvözli Morbiczer.”

Mr. Rockstein hajóra ült. Mr. Rockstein gazdag ember volt, mert jól menő bélyegkereskedése volt a Bond Streeten, de természetesen esze ágában sem volt 50. 000 fontot fektetni bélyegekbe. Beavatott helyen úgy tudták, hogy csak megbízást teljesített. Állítólag egészen magas helyről szólították fel a „centenárium” megvásárlásának lebonyolítására, igen szép jutalék fejében, és az 50 000 font sterlinget az üzlet céljára letétbe helyezték a Bank of Citynél. Mr. Benjamin Rockstein személyesen ment el a rendkívüli üzletet lebonyolítani. Mindössze harmincöt esztendős volt, de komolyabb, pedánsabb és konzervatívabb sok tiszteletben megőszült kereskedőnél. Aránylag fiatal kora ellenére a legkülönb nemesi vérből származó bankemberek is egyenrangú félként tárgyaltak vele, ha magára öltötte az angol királyi zsakettet.

Elutazása előtt szerződést kötött a Daily Heralddal, mely szerint a Talugi centenáriumsorozat megvételéről, afrikai útjáról kizárólag a Daily Heraldot fogja tudósítani, semmiféle más lapnak interjút nem ad, útjáról senkit nem informál, és kötelezi magát az expedíció és a vásárlás minden részletét diszkréten tartani a Herald számára. Mr. Rockstein az üzletet korrektnek tartotta, és a megállapodást aláírta.

Délelőtt tízkor érkezett meg Marakesbe, és most nyugodtan magára hagyhatjuk, mert villásreggelije, borotválkozása, fürdése és újságolvasása egy ideig tökéletesen elfoglalja a gentlemant.

Menjünk inkább jó messze a Gueliznek nevezett európai városrészből, mélyen be az arabok által lakott Medinába. Csillogó porszemek táncolnak az afrikai napfényben, amely árnyék-talanul fedi be a várost. „Fabor! Fabor barakallah u fik!”, kiáltják mindenfelé trachomás koldusok, arab jósok, karjukon tekergőző kígyókkal, úgyhogy az a siető fehér ember, aki a Ku-tubia-mecset felé igyekszik, két könyökével alig tud utat törni a Giama el fna torlódó áradatában. Végre, eléri azt a hatalmas aszfaltsíkságot, amelynek végében a Kutubia-mecset emelkedik, de ügyet sem vet a csodálatos toronyra, amelyet negyvenezer keresztény rabszolga állítólag tíz nap alatt épített fel Ya-cub el Mansur parancsára, hanem azt a kis söntést keresi, ahol a „marchée arabé” Afrika minden tájáról összesereglett vásárosai nyüzsögnek a lacikonyha körül. Mi dolga lehet itt egy európainak, a napnak ebben a szokatlan órájában, midőn fehér bőrű emberek mezítelenül és lihegve hevernek szobájukban a rekkenő melegtől? És ha jobban megnézzük... Nini! Hol is láttuk ezt az embert? Köpcös és kopasz, hatalmas forradással halántékától a szája széléig. No nézd csak! Hiszen ez Verhagen, Taluginak botrányos körülmények között nyugalmazott postaügyi minisztere. M Shamba el Glaua legszentebb dobhártyáira mondom, ő az! Most egy hosszú, sovány ember válik ki az arabok közül, szintén fehér, de rendkívül sovány, fehér bricsesz van rajta, apacsing, és a nyakában zsinóron revolver csüng le. A rendkívüli sovány úr tekintetét némi asztigmatizmus jellemzi. Vagy mondjuk ki őszintén? A sovány úr kancsal volt. A sebhelyes és a kancsal gyorsan körülnéztek azzal a szokványosán ijedt fejmozdulattal, amivel rossz lelkiismeretű emberek többször napjában szeretnék megnyugtatni magukat. Azután még gyorsabb léptekkel egy vályogházba siettek be együtt, ahol egy harmadik úr várt rájuk, gyapjas fekete hajjal és bő burnuszban. Orientális jellegei dacára, gyakorlott szemlélő észrevehette rajta, hogy európai.

– Az angol megjött! – kezdte minden formaság nélkül Verhagen.

– Milyen kísérettel fog utazni? – kérdezte a kancsal.

– Két titkosrendőrrel. Visszafelé a király ad melléje kísérőket. Miután Morbiczer konzul osztozik a zsákmányban és a mi emberünk, ezek a kísérők nem számítanak. Gyerekjáték lesz az egész. Johnson, te összehozod a karavánt, én megszerzem a szükséges írásokat, és Paulsen egy percre sem téveszti szem elől az angolt. Morbiczerrel felezünk. Kettéosztjuk a sorozatot, hogy ne tudjuk egymás nélkül eladni. Ti ketten kaptok egyharmad részt.

– Bőkezű vagy, mondhatom! – mondta Johnson. – Az ember a bőrét viszi vásárra egyharmadnak a feléért.

– Nézd meg a bőröd – mondta megvetően Verhagen –, annyit sem ér.

– Majd én is csináltatok valami kozmetikussal egy olyan forradást magamnak – mormogta Johnson. – Mert így, úgy látszik, azt hiszed, te vagy az erő és a szépség ideálja.

– Amíg a szépségverseny tart, addig magatokra hagylak – mondta Paulsen. – Nem zsűrinek jöttem Marokkóba.

– A te számodra, Paulsen, Morbiczer konzul majd kieszel valamit, hogy állandóan a bélyegkereskedő mellett lehess Talugiban. Hívjatok fel a hotelban. Kérjétek doktor Roheimet, itt ezen a néven ismernek. Este tizenegykor megmondok mindent – fejezte be Verhagen az összejövetelt, azután gyorsan kilépett az ajtón, és anélkül hogy hátranézne, sietett visszafelé. Pedig, ha hátranéz, talán feltűnik neki egy lovaglóruhába öltözött, parafasisakos hölgy, aki a nyomába szegődött. Ez a hölgy idáig is nyomában volt, és a beszélgetés ideje alatt a vályogkunyhó oldalának szorítva a fülét, hallgatózott. A hölgyet Mary Bakernek hívták, és ugyanazon a hajón érkezett meg Afrikába, amelyen Mr. Rockstein utazott.