3.

Néhány napig Owen és Ronny csak délben és este az asztalnál találkoztak. Nyomasztóak és csendesek voltak ezek az étkezések. Virginia igyekezett olykor valami vidámságot erőltetni, de ezt a nehéz hangulatot nem oszlatta el semmi.

A három férfi nem tudta, hogy mit tud a lány az éjszakai támadásról. A lövöldözést hallotta, az bizonyos. De abban a zűrzavarban mindenki elfeledkezett Virginiáról. Miután visszatértek, eltemették Bolibart a másik banditával együtt. A harmadik, akit Owen golyója talált, az úgy látszik életben maradt és volt még annyi ereje, hogy elmeneküljön. Nem baj. Legalább lesz, aki megviszi a hírt Robin Bolibarnak. Ezután George Lonsdale Virginiát kereste. A lány a szobájában volt, ruhástul, de lehunyt szemmel feküdt az ágyon. Lehet, hogy aludt. De az is lehet, hogy nem.

A saját halottaikat már ünnepélyesebben temették el, amennyiben ez a szertartás egyáltalán ünnepélyes lehet itt, ahol a halálnak legcsekélyebb tekintélye sincs.

– Holnap visszamész New Yorkba, Virginia -, mondta látszólag egykedvűen, ebéd után George, mikor kettesben maradtak.

– Nem megyek többé vissza.

– Tessék?

– Nem megyek többé vissza New Yorkba – ismételte a lány.

– Virginia...

A lány odament hozzá, két kezét az öreg George vállaira tette:

– A sors rendelte úgy, hogy én idejöjjek. És itt is fogok maradni.

– Nem értelek, Virginia.

– Hagyjuk most már, apám... Tudok mindent. Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést. És azóta tudom, hogy erős vagyok. Eleinte gyáva voltam és féltem. De mostanában sokszor úgy érzem, hogy inkább itt a helyem, mint New Yorkban.

George zavartan pislogott a lányra.

– Nem maradhatsz itt, Virginia. Különösen most nem. Az is meglehet, hogy... harcra kerül a sor... Ugyanis néhány marhatolvajjal...

– Tudom. Megöltétek az egyik Bolibart és a cinkosát. A másikat, akinek a vállát lőttétek át, én kötöztem be, és segítettem neki, hogy el tudjon vánszorogni. Mindez a versenyfutásért.

– Elég volt. Nem fogsz itt maradni Virginia. És ne avatkozz a versenyfutásba!

Lonsdale-nak most villogott a szeme, és megtalálta a hangját. A versenyfutás puszta említése felpezsdítette benne ismét a harci kedvet.

– Jó. Nem avatkozom bele. De New Yorkba csak úgy megyek, ha te is velem jössz. Előzőleg átadod ezt a birtokot Owennek.

– Már Ronald Kerry javára végrendelkeztem, a birtokot illetően.

– Ő nem törődik azzal, ha megváltoztatod a végrendeletedet.

– Soha! Érted! Sohasem engedem át a részemet Owennek.

– Ostobaság! Úgy éltek itt, mint a középkorban. A halál ül ezen a fennsíkon. Az ember minden pillanatban várja, hogy mikor dörren el egy revolver, és jóformán senki sem tudja, hogy miért! Az a gyalázat, hogy a Lonsdale-ok ügye miatt annyi ember vérzik el, akinek semmi köze hozzá, csak megkapja itt a gyűlölet és a bosszú ragályos betegségét, és őrült lesz, mint ti. Ennek én fogok véget vetni! Jegyezd meg magadnak!

Mielőtt George felelhetett volna, a lány kiment a szobából. „Kennedy...” dörmögte Lonsdale. A nyugat életre hívta Virginiában az elszánt és makacs Kennedy természetét.

Fáradtan ült le, és szívére szorította a kezét. Ilyenkor, ha egyedül maradt, meglátszott rajta, hogy beteg és nagy erőfeszítésébe kerül ezt leplezni. Felhajtott egy pohárka pálinkát.

Nem! Ezerszer nem! Nem George Lonsdale lesz az, aki feladja a versenyt.