6.

– Rosszul van? – kérdezte udvariasan, de változatlanul élettelen hangon.

– Nem... köszönöm... csak elfáradtam...

– Üljön le. – Nem volt parancs, és mégis... a hangjából érződött: meg kell tenni, amit mond. – Egy óráig pihenni fog. Azután velem jön...

– Kérem... miért akar szerencsétlenné tenni?...

– Szerencséssé fogom tenni.

– Azzal, hogy elhurcol?

– Önként fog követni.

– És ha nem?

– Akkor valóban elhurcolom, de csak a foglyom lesz. Mindaddig, amíg nem látja be, hogy engedelmességgel tartozik nekem.

– Ez...

– Várjon. Még nem fejeztem be. – Úgy beszélt, mint valami gép, és a leány felett, a falon pihent élettelen pillantása. – Semmire sem kényszeríthetem. Nem is akarom. Amíg nem mondja önként, hogy megosztja az életét velem, addig – a foglyom.

– De én nem...

– Így döntöttem. – Felállt. – Most pihenjen fél órát, és...

– Fel a kezekkel!

Az ablakdeszkán pisztollyal a kezében ott ült a foxiarcú cowboy... A Lord egy hanyag, szinte jelképes mozdulattal felemelte kesztyűs kezeit. Az egyikben a lovaglóbotot fogta. Meg sem rezzent. És nem nézett a hang irányába. Csak egy élettelen tárgy lehetett ennyire képtelen a legcsekélyebb meglepett mozdulatra.

– Mit akar? – kérdezte megvetően, rövid szünet után.

– A hölgy velem jön.

A nő tiltakozni akart... Talán ez a cowboy nem tudja, kivel beszél. Nem tudja, hogy... De valami kétségbeesett remény és irtózat nyűgözte le.

– Ki maga? – kérdezte, mintha nem is a másiknál lenne a revolver.

– Nem fontos. Azt megmondhatom, hogy maga kicsoda, sir, maga egy csúf csibész, mert aki hölgyekkel...

A Lord lassan az ablak felé fordult. Lusta pillantását Texas Billre emelte... Mi ez? A cowboy torka körül, a mellkasán lefelé kúszva, hideg zsibbadás terjedt el a testén... Félt!

Nagyon félt! Olyan rémület fogta el, hogy a legnagyobb erőfeszítésébe került a pisztolyt kézben tartani. A pánikszerű érzést még elviselhetetlenebbé fokozta az, hogy Texas Bill először életében: félt.

Egy emberrel szemben, aki feltartja a kezét! És nála revolver van. És fél! Nagyon fél!

– Nos – mondta megvetően a Lord -, folytassa. Mondja el a véleményét rólam bátran. Mondjon sok mindent, mert utoljára beszélt. Megölöm magát.

Rekedt suttogásából nem hangzott ki fenyegetés. Egyszerű ténymegállapítás volt, amit mondott. És Bill kezében mégis megrendült a pisztoly csöve.

– Ne bántsa... – mondta a leány gyorsan, félhalkan. – Ne bántsa.

A Lord továbbra is a cowboyt nézte, úgy felelt egy kérdéssel.

– Honnan ismeri?

– Itt volt... amikor érkeztem. Azt sem tudom, ki...

– Ki maga?

Bill megköszörülte a torkát. A revolver csöve kissé lehajlott, és a Lord nem tartotta fenn a kezét.

– Én?... Texas Bill...

– Micsoda? Hamisjátékos?

– Ne...em. Én... – Sóhajtott... Szerette volna lerázni a rémület súlyát magáról. Érezte, amint a halálfélelem hűs verejtéke kiver lassan a homlokán.

– Tessék! Feleljen! Ki maga? Csavargó?

– I...gen.

– Mit akar itt?

– A miss... Egy hölgyet erőszakkal... elrabolni nem lehet.

Összeszorult a gégéje. Nyelt, de csak nem tágult a torka körül a láthatatlan hurok...

– Hordja el magát – szólt rá mint valami kutyára a Lord. – Most nem ölöm meg. Ha valahol még meglátom, akkor végzek magával. Mehet!

– Nem!

Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ezt kimondja. Határozottan, de színtelen hangon, a reménytelen küzdelem előtti halálraszántsággal.

És töltött revolver volt nála!

De mit ért vele? A karja, mintha gutaütött lenne, és a keze zsibbadtan, hidegen, ernyedt ujjakkal fogta a revolvert.

A leány eléje állt.

– Ne bántsa!...

– Menjen el onnan – mondta suttogva, de különös erővel. Mikor a leány eltakarta előle a Lord-ot, kissé felszabadult.

Vad erővel egy szó nyomult fel az agyába:

„Most.”

Ha nem... ha újra ránéz... Vége... Meleg hullám futott végig a zsibbadt karon. A leány félrehúzódott...

Egy dörrenés, tűz csapott ki... Sikoltás...

A Lord mellére tette a tenyerét, és az asztalra zuhant... Onnan a földre.