2.

A vendéglő előtt lóra ültek.

– Én itt maradok néhány napig Winstonban. De szeretném, ha maga nem várna meg – mondta Lonsdale. – Jó lesz, ha kissé megismerkedik a hellyel, ahol dolgoznia kell.

– Igaza van – felelte nehezen forgó nyelvvel. – Nem árt a munkahelyet megismerni.

– Maga csakugyan orgyilkos? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül, csak úgy társalogva a farmer.

– Mi köze hozzá? – horkant fel kihívóan. – Az ügyeimhez semmi... köze... érti? Ha azért alkalmazott, hogy megtudjon valamit... Akkor!

– Szó sincs róla – felelte gyorsan Lonsdale. – Ami a munkahelyét illeti, azt hiszem, az Egyesült Államok legszebb vidékén fog dolgozni. Kissé furcsa neve van a gazdaságnak, úgy ismerik a környéken, hogy Lonsdale-vár. Ennek az az oka, hogy a birtok közel fekszik a navajo indiánok földjéhez, és dédapám kissé erődszerűen építette a Lonsdale-házat, mert állandóan számolni kellett a rézbőrűek támadásával. A Lonsdale-vár kis híján százéves.

– Azon a vidéken még ma sem árt némi óvatosság... – bólogatott Ronny. Már régen beszélgetett ennyit.

– Az indiánokkal nincs baj a mi vidékünkön. Lovagoljon mindig észak felé a Speek River mentén Prescottig. Ott már mindenki útbaigazítja. A birtok a Colorado-fennsíkon fekszik, Prescott-tól néhány mérföldnyire.

– Ad valami írást... az intézőhöz?

– Maga az intéző – felelte egyszerűen Lonsdale. – Minek írás? Senki sem fog kételkedni a szavában. Bullog, az eddigi intéző nemrégen meghalt, és tudják, hogy keresek valakit a helyére.

– De hát... – csodálkozott Ronny -, én igazán nem úgy festek, mint valami intéző.

– Bullog sem tűnt fel nagyvilági külsejével. Aki el tudja ejteni a szürkemedvét, és valaha Greenwood farmján dolgozott, az megfelel az öreg Bullog helyére. Szegény, egy hónapja, hogy meghalt.

– Mi baja volt az elődömnek?

– Kissé kényes természetű öregúr volt, és meghűlt egy reggelen, mert mezítláb szaladt ki valami miatt a harmatos fűre. Köhécselni kezdett, és elpatkolt. Csak jelentkezzék a farmon, az öcsém, aki a birtok társtulajdonosa, jóindulatúan segítségére lesz a kezdet nehézségeiben.

Ronny csuklott egyet, és megigazította félrebillenő kalapját.

– Öccse is van?... Két gazda lesz?

– A voltaképpeni gazdája én leszek, de az öcsém is ott él a birtokon – felelte Lonsdale, és megrántotta a kantárt. – Hát én visszafordulok. Az utat megjegyezte?

– Prescottig a folyó mellett, onnan a Colorado-fennsíkhoz.

– Nem szeretném, ha véleménykülönbségünk lenne a tekintetben, hogy előleget nem adok, mert látnom kell, hogy megállja-e a helyét, mielőtt alkalmazom.

– Egy véleményen vagyunk... És mennyi a próbaidő?

– Semmi. Ha megérkezem, és látom, hogy átvette a munkakörét, akkor nem lesz oka panaszra a szűkmarkúságom miatt. De hát mit tudom én, hogy nem szalad-e el mindjárt, ha látja, hogy nehéz betölteni, amit vállalt? Először bizonyulnék rossz emberismerőnek, ha így lenne. Az öcsémnek mondja azt, hogy magában megtaláltam azt az embert, akire szükség van. Örülni fog, hogy végre betölti valaki a szegény köhögős Bullog helyét. Ami a legényeket illeti, nem mondhatok magának mást, mint azt, hogy ezek a cowboyok úgy élnek, mint a testvérek...

– Akkor... Akkor miért mondta... hogy két dollárral többet ad egy orgyilkosnak?

– Azért, fiam – mondta nyájasan az ősz úr -, mert családunk sok lelkészt adott az Egyesült Államoknak, és hitünk az, hogy többet ér egy megtért bűnös száz igazhívőnél. Ott van például az első legény, Myron Halsey, ez valamikor bandita volt, ma minden vasárnap ellovagol Prescottba az istentiszteletre, és jámborabb, szelídebb cowboy nem él a környéken. A hosszú Dick nyolc év előtt egymaga kirabolta Silver City bankját, ma csendesebb ember, mint bármelyik kiskereskedő a környéken. Gondolom, hogy maga is megváltozik idővel...

Ronny réveteg szemeivel zavartan pislogott.

– Sajnos... elég nyakas természetem... van...

– Azt láttam. Hát csak induljon útnak. Remélem, meg tudja értetni majd magát az öcsémmel és a cowboyokkal.

Lonsdale elvágtatott. Ronny ellenkező irányban ügetett tovább. Forrón tűzött a nap, és ez sűrűbbé tette agyában az állandó alkoholmámor ködét. Örült. Itt hagyja ezt a pokoli vidéket anélkül, hogy elsomfordált volna... Mert mindenki hallotta, hogy őt elszerződtették. Ilyen alkalmazást akkor is elfogad az ember, ha nem él kiátkozottan a szülőföldjén.

És milyen kiátkozottan! Olykor szekerek, lovasok jöttek szembe az úton és kitértek előle. Elfordították tekintetüket, gyorsabb ügetésre fogták a lovat, hogy elhagyják:

Ott jön az orgyilkos!

...Szinte nem is érezte, hogy lovagol. Ha felriadt kissé, úgy rémlett, mintha egy helyben állva rázódna a nyeregben, olyan öntudatlanul ügetett az úton. Elmosódó körvonalú fák, kivehetetlen alakú dombok egymásba folyó képe iramlott el mellette, amint zötykölődve trappolt a legcsekélyebb óvatosság nélkül, hiszen nem kellett törődnie a szembejövőkkel: őt úgyis kikerüli mindenki.

Jön az orgyilkos!

Ha lezuhanna itt félig holtan a lováról, talán meg sem állnának mellette, hogy felszedjék az útról és egy ital vizet adjanak.

Nyolc-tíz poros, napbarnított cowboy jött szembe vele az úton, hogy Hiller kocsmájában a munka utáni jól megérdemelt szórakozást élvezzék.

A vidám, hangos beszélgetés, mint láthatatlan karmester intésére, megszűnt. Vigyorgó arcvonásaik elernyedtek, és két részre oszolva elhúzódtak az útról...

Jön az orgyilkos!

...Mikor Ronny közéjük ért, megrántotta a kantárszárat, és állva maradt az út közepén. Valamikor az ő legénye volt ez a néhány legény. Kissé megingott a nyeregben. Rekedt, színtelen hangon szólalt meg:

– Elmegyek, fiúk!... Egyiketekkel sem akarok kezet fogni... Elbúcsúzni sem... Inkább úgy érzem, hogy... le kellene puffantani valakit... ahogy szerettem volna... Gondoltam: ha egyszer meglincselnek... kilövök egy töltés golyót... – Legyintett. – Oly mindegy... De figyeljetek: még találkozunk... Hallani fogtok rólam. Ezt érzem most: még hallani fogtok rólam...

A legények csendben álltak. Valamikor szerették Ronald Kerryt, az intézőt, és ezt az érzést most sem tudták teljesen kiirtani magukból. A Nagybőgő, egy cowboy, akit különlegesen mély hangja miatt hívtak így, valamivel előbbre jött.

– Ide hallgasson, Ronny... Mikor én először hallottam azt a dolgot, nem hittem el... Vártuk néhányan, hogy maga mond valamit. De semmit sem mondott. Maga azt vallotta a bírónak, hogy ott sem volt Martins erdejében... Mit szólna, ha egy ember, akinek nagyon fáj, hogy Ronald Kerry orgy... szóval, akinek nagyon fáj... az kiment oda a villámsújtotta fához, és megtalálta a maga lovának a patkónyomát?... Mert ez az ember tudta, hogy Ronald Kerry lovának a hátsó jobb patkóján véletlenül nagyobb fejű spanyol patkósróf van, amit ő hozott El Pasóból, és odakölcsönözte, mikor Ronnynak eltört a patkója, és nem volt más sróf kéznél... Ez az ember ott a villámsújtotta fenyőnél – folytatta mély hangon a Nagybőgő – megtalálta a négy patkónyom elnyúlt lenyomatát a nedves földben. Az egyik hátsó nagy fejű spanyol sróf volt... A másik három a winstoni kovács kerek srófjával volt megerősítve. Jól látszott...

Ronny döbbenten nézett a Nagybőgőre. Ez egy pillanatnyi szünet után csendesebben folytatta:

– Mi vártuk... hogy azt mondja: „Ott voltam, de nem én tettem.” Mi elhittük volna. Akkor is, ha felkötik. De maga azt mondta, hogy „nem voltam ott”...

– Na és?! – kérdezte nyersen, rekedten Ronny. Közben a dombok a lemenő nap sötétlila pasztellderengésében mosódtak el, és az esteledő országúton álldogáló cowboyok árnya egybeolvadt a mozdulatlan fák és bokrok között táguló homállyal.

– A bírónak nem mondtuk el. Mi nem áruljuk be magát, akkor sem, ha megérdemli. De maga vegye tudomásul, hogy velünk ne játssza ezt a dacos, kötekedő, titokzatos embert... Legalábbis addig ne játssza, amíg nem felel arra a kérdésre, hogy ott volt-e Martins erdejében, vagy sem?

– És ha ott voltam?!

– Akkor mondja meg nyíltan, hogy mi történt Teddy Backkel?

Ronny hirtelen oldalt hajolt a nyeregből. Szinte a Nagybőgő arcáig lógott a feje, hogy érezte a feléje áramló alkoholbűzt.

– Hát vedd tudomásul, Nagybőgő: ott voltam Martins erdejében! – kiáltotta rekedten, azután úgy megsarkantyúzta a lovát, hogy az állat, mintha akadályt venne, hatalmas szökelléssel iramlott neki az útnak.