2.

Áprilisban már csak néhány éhes és rongyos bandita élt a hegyek között. És a félig-meddig tébolyult Húsos Farkas magányosan, rettegve bolyongott Káinnál hétszerte átkozottabb sorsával.

Olvadó cseppek csillogtak a napfényben.

...A csúcsok ködbe burkolóznak.

Penn már le sem ült éjszaka, a Felhőösvény alján. Nappal nem jöhetett le a bandita, mert messziről látszott az út.

Csak éjszaka.

Éjszaka meg ott ült az ösvény elején, mindig, hajnalig, és várt.

A Halál Árnyéka!

Beláthatta a prérit és a távoli dombokat, és ő elmenekülhetett, mielőtt még bárki észrevehette volna.

Wardesnével azóta alig váltott néhány szót. A nemrég elhalt csendbiztos emléke állt közöttük. A kegyelet.

De érezték mind a ketten... Valami elkezdődött, és most ellenállhatatlanul sodorja őket. Hová?

Mindegy. Ez így szép és jó!

A boldogság vagy a megsemmisülés felé mennek, nem fontos: szerették egymást!

Penn türelmetlenül ült őrhelyén. A hold már elvégezte útját az égen, és fehér izzással eltűnt a roppant csúcs havas süvege mögött. Sötét lett. Elgondolkozva bámult le a völgybe. Cigarettára gyújtott.

Kelet felől rozsdaszínű csík húzódott előre az égen. Sárgás árnyalatokból tágult, egyre élénkebb derengéssel terült szét a mező és az álmosan elfekvő Spleet River felett.

Virradt.

Penn felállt. Most már az ezredes is ott állt messzelátóval, és nézte az ösvényt. Így vigyáztak felváltva. Reggel lóra ült, és megindult a dombok között visszafelé. Ugyanakkor az ezredes őrhelyén volt, és figyelte messzelátóján a csúcsot. Ilyenkor már nem jöhet le észrevétlenül a Holdvilág Teddy!... Hatalmas tócsákkal telt meg az olvadó hó alatt éledő vidék. Lassan felszívódott a tél: A rablók is eltűntek, mint az olvadás felszálló párái...

Azután Fernandez megjelent Burnsnál és vallomást tett.

És vallomást tett egy rabló, akit Penn élve elfogott. A fiú tisztázta magát.

Május első napján megtalálták a Húsos Farkas hulláját. Szétmarcangolták a prérikutyák, de homlokán ott volt a sebhely.

– Maga ölte meg? – kérdezte Wardesné.

– Nem – felelte Penn.

Wardesné a földet nézte:

– És... és... mi lesz, ha jön az a szörnyű ember...

– Megverekszünk.

Ismét hallgattak. Rátette kezét a fiú vállára.

– Azt hiszi, hogy él még... Lilian?...

– Mindegy...

– Bosszú?...

– Nem... Megígértem... Logannak. Maga miért van itt?

Nézte a nőt, és nyelt közben.

– Én... várok...

– Mire?

– Magára, hogy... együtt menjünk – és sietve hozzátette: – Idefelé is segített...

Gyorsan elsietett, égő arccal. Esteledett...

Penn, először életében úgy érezte, hogy boldog. De amikor megpillantotta Logan ezredes ősz haját, görnyedt alakját, szó nélkül lóra ült, és kikocogott a leshelyre.

De elmúlt április... sőt május lett. Hol van Holdvilág? A kunyhó tetején vékony füstcsík látszott...

Rablónak már híre sem volt a vidéken. Békésen zöldült minden... Vidám cowboyok nyargaltak a legelésző csordával.

Egy reggel Penn odament Wardesnéhez.

– Búcsúzom.

A nő meghökkent.

– Ho... hová megy?

– A Felhőösvényen... Fel...!

Két kézzel megfogta Penn kezét, és szorongatta...

– Nem... ne menjen... hát maga is, mint Wardes... Ó!

Görcsösen szorongatta a kezét.

– Muszáj – mondta a Mexikói Suhanc. – Ha visszatértem... szeretnék valamit...

Nem folytatta. Az asszony sírva a vállára hajtotta a fejét... Tudta jól: hiába mondana bármit. Ez most megy.

Délután Logan látta a messzelátóján, amint egy kis pont halad a peremen fel... egyre feljebb...

Estére elnyelte a csúcs körüli köd...

És éjszakára sem tért vissza. Csendes lett minden... Elsötétedett a táj. És a remény a szívekben. Másnap sem tért vissza. Mindenki tudta: Holdvilág Teddy végzett vele!