3.

A nő kocsival jött. Látszott a homokfutó a nyitott ajtón át. Fényes gumiköpenyben volt és hasonló fényű viaszosvászon sapkában. Csodálatosan szép arcát sűrű, fekete szemöldökei tették érdekessé. A halovány, sima bőrön egész valószínűtlen és ellentétes volt ez a két koromfekete félkör. Kezeit ökölbe szorítva, a zsebébe gyűrte.

Egy pillanatig megtorpant, és úgy nézett körül, mint akinek szokatlan a környezet. Kissé elámultak az ivóban tartózkodó emberek. A nő az a fajta volt, amilyen ritkán látható Arizonának ezen a vidékén, ahol a Corner River néhány mérföld után eléri Mexikó határán a kaktuszerdőket.

Keleti nagyvárosok idegenszerű légkörét hozta magával. De távolkeletiekét, mert ilyen hölgyek Denver lakosai között sem fordultak elő, és bizonyára Kansas Cityben is ritkák.

Általános meglepetésre Texas Bill, mintha a helyiség tulajdonosa lenne, udvarias, nem szolgai, de tiszteletteljes előzékenységgel, a hölgy elé lépett.

– Mivel szolgálhatok?

– Szeretnék egy csendes szobát, ahol pihenhetek néhány óráig, mister.

– Lesz, kérem... Csendes szép szoba – felelte szakszerű szolgálatkészséggel, és a jelenlevők e káprázatos szemtelenségtől elámulva álltak. – Nem parancsol talán előbb valamit enni, senorita?!

A nő összerezzent.

– Ho... honnan veszi, hogy spanyol vagyok?

– Észre kellett vennem. Azt mondta az imént, hogy „mister”. Az amerikai ezt a megszólítást csak névvel együtt használja. A spanyol teszi hozzá legtöbbször a mondat végén, hogy „uram”. Tessék helyet foglalni... Bulkin! – intézkedett – a senorita éhes.

– Kérem... én csak... szobát... – felelte kissé ijedten a nő.

– Ennie kell valamit – mondta szelíd határozottsággal. – Dél óta jön kocsin.

A nő ijedten lépett hátra.

– Miért... gondolja?...

– Esőköpenyben jött, senorita, és ezen a vidéken ilyenkor szárazság van. Több órányira sehol sem esett.

A nő kutatóan nézte. Mintha nem hinné, hogy mindez puszta következtetés. A vidám kutyafej azonban némi ravaszságon felül nem mutatott semmit, ami gonosz emberre vallana. Sőt, két nagy, derűs szem fénylett feléje.

– Szóval mit kíván a senorita? – lépett előre Bulkin, aki szívesen leintette volna Billt, de hát ez végre is nem mondta egy szóval sem, hogy ő a tulajdonos, csak kérdéseket tett fel.

– Enni... nem kérek... De ha pihenhetnék...

– Itt jobbra van egy vendégszoba... De hát egyszerű... – felelte Bulkin, végignézve finom vendégén.

– Jó lesz az is... Csak ne zavarjanak.

– A lovat ellássuk? – kérdezte Bill.

– Nem... köszönöm... csak abrakot, esetleg... De kifogni nem kell...

Nagyon fáradtnak látszott. Bulkint megelőzve, kinyitotta a leány előtt az ajtót. A szoba valóban egyszerű volt, de tiszta, és az ablak előtt egy gyümölcsfa lelógó ágai odaszórták nagy, puha virágaikat a párkányra, amitől barátságos és megnyugtató volt a különben sivár, kis helyiség...

– Ez megfelel? – kérdezte Bill.

– Igen. – Nagy sóhajjal levette a kabátját. Bill nehezen lépett vissza az ajtóból.

– Mikor keltsük? – kérdezte.

– Nem fogok aludni...

– Helytelen – felelte hevesen. – Álmunkban a szervezet mindig újjáépíti önmagát. Aki fiatal és nagy testi, lelki forradalmak után van, mint a senorita, az...

– Kérem, hagyjon magamra – mondta a nő elcsigázva.

Texas Bill nagyon megsajnálta.

– Bocsásson meg, senorita, nem akartam tolakodni, csak figyelmeztettem a túlzott ébrenlét káros következményeire. Az unokafivérem zsábában szenvedett, amíg éjjeliőr volt. Wringfieldben történt, ahol még ma is szokásban van ez az intézmény. Így kevesebb sheriffet lőnek agyon, és ez olcsóbb a városkának, ahol különben is takarékosak az emberek. A wringfieldi lovak abszolút soványak a rossz táplálkozás miatt. Egy nagybátyám, anyai ágon...

A nő mosolygott.

– Jó, jó... De, most már hagyjon pihenni!

– Szolgálatára. Csak azt akartam, hogy mosolyogjon. Adio, senorita...

Jól látta? Vagy csak képzelte? A finom külsejű leány hálás pillantással nézett rá. Mintha nem sok része lenne kedvességben. Pedig olyan szép.

Kilépett az ivóba.

– Hallja – mondta Bulkin -, maga igazán furcsa egy fickó.

– De nem ellenszenves, és ez a fő...

– Ideje, hogy fusson, mert Austint semmi esetre sem hagyják szégyenben a barátai... – mondta a lótenyésztő.

– Ebben állandóan igaza van. Rohanok.

Most már csakugyan rohanni készült. Esélytelen verekedést jobb elkerülni. Meglengette a kalapját, és...

És lódobogás hallatszott, majd földhöz csapódó talpak, mint amikor lovasok sietve leugrálnak.

Elkésett.

– Vége... – motyogta sápadtan a kocsmáros.

A fiú egy másodpercet sem tétovázott. Villanásszerű mozdulattal előrántotta a revolverét, és lelőtte a lámpát. Az első rabló csizmája dobbant a küszöbön kezében pisztoly, de tehetetlenül megtorpant a sötétben. A helyiség túlsó végében nyikorgott az ablak, amint kinyitották. Egy lövés dörrent. Ha ég a lámpa, Texas Bill már nem él. Így viszont hallatszott a csörömpölés, zuhanás, amint az ablaktáblát lesodorva, kiugrott.

Több lövés dörrent, lábdobogás. Szitkozódás. A helyiség kiürült. Tudták, hogy valahol a bokrok között lappang. Egykettőre meglesz.

– Hárman menjetek végig az út árkán... – kiáltotta valaki.

– Ott lesz a folyónál a gazember – hallatszott Austin hangja, aki úgy látszik, már lábra állt. Bulkin vendégei hason feküdtek a földön. A tulajdonos a söntéspolc mögött. Lassan felemelkedtek. Sötét volt, és a hold sem világított.

– Szegény kölyök... – mondta Bulkin. – Nincs lova. Az eszével nem menekülhet ezen a vidéken.

– Szép kis rend – dörmögte a lótenyésztő. – Este belovagolnak egy városba a rablók, és megölnek valakit, aki szemtől szembe harcolt becsületesen. Hol a sheriff ilyenkor...

– Képzeld, hogy te vagy a sheriff – dünnyögte az egyik cowboy -, hol lennél most?

– A húgom férje Hampscourtban volt sheriff, és belehalt -, jegyezte meg valaki a sötétben. Azután fellobbant egy gyufa, és egy rágyújtásnyi időre meglátták Texas Billt.

A helyiség közepén ült és dohányzott.