Ha rövid az élet, toldd meg egy ballépéssel

A halott felszállt egy autóbuszra, amely zsúfoltan indult a City felé. Éhes hivatalnokok, hazaigyekvő iparosok tologatták ide-oda, ahogy jegyért nyúltak ki, vagy praktikus elhelyezkedést kerestek a tömött kocsiban. Johnson-nak hívták a néhai urat, és Mr. Grimm ingatlanforgalmi irodájában dolgozott, mint mérnök. Többedmagával London környékének sivár részeit igyekezett gusztusos parcellák formájában és eljövendő autóbuszmegállók könnyelmű ígéretével vonzóvá tenni gyanútlan emberek számára. A halott éppen az irodából jött, és bizonyos mélabúval gondolt Beronshirre, az „Angol Deauville” gyűjtőnevű parcellasorozatra, amelyet az őszi esőzések eltörölnek majd a helyéről, mivel a telkek alacsonyabban fekszenek a folyó szintjénél, és a mérnökök által ajánlott feltöltés költségei helyett Grimm úr inkább a rizikót vállalta. Éppen ezen tűnődött, megállapítva magában, hogy közeleg az ősz, de Grimm úr küszöbönálló agyonveretése a megdühödt vásárlók részéről alapjában véve már elkésett dolog, és az is lehet, hogy ezek a szelíd kispolgárok csak félmunkát végeznek. Itt voltak például „Regensholm, a London környéki Tahiti” vízszűrő nélkül csatornázott parcelláinak vevői, akik mindössze négy-öt fogát verték ki Grimm úrnak. És mondd már, hogy levált egy porc a térdéről! Mi az? Semmi!

Belátom, hogy e tűnődések nem valami stílszerűen illeszkednek bele egy halott ember gondolatvilágába. Ha már megtörténhet a rendkívüli eset, hogy egy néhai úr élet- és lélektani funkciókra képes, illendőbb lenne a túlvilágról, az élet hiábavalóságáról és egyéb hiábavalóságokról gondolkoznia. Mr. Johnson azonban prózai halott volt. Nem idegesítette túlságosan az a körülmény, hogy csak az adóhivatal, az elöljáróság és más közületek lajstromozzák az élők sorában, de voltaképpen ő már halott ember. A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.

Véletlenül ütközött bele a halálba, mint mikor valaki az utcasarkon nekimegy annak a másik úrnak, aki a derékszög ellenkező irányából kanyarodik be. Mr. Johnson jókedvű fiú volt, szerette a whiskyt, és bár korán reggel járt irodába, hajnalig nem tűrhette az ágyat. Kitűnő fizikuma dacára életmódját kezdte sínyleni. Sokat ásítozott a hivatalban, nemcsak azért, mert a parcellázás munkája nem tartozik az izgalmas és változatos tevékenységek közé, hanem azért is, mert mindössze napi három-négy órát aludt. Dr. Ramsay, Grimm úr unokaöccse, aki sűrűn fordult meg a hivatalban, egyszer figyelmesen nézegette az arcát, és rosszallólag szólt:

– Nincs valami jó bőrben, Mr. Johnson. És sokat sóhajtozik.

– A parcellák, kedves Ramsay, a parcellák nyomják a lelkiismeretemet – felelte szemrehányóan, mert Grimm úr unokaöccse is valamilyen módon kapcsolatban állt a vállalattal. Körülbelül erre az időre esett Mr. Johnson eljegyzése Edittel. Edit ugyancsak Grimm úr vállalatánál volt alkalmazásban, mint titkárnő. Csinos, karcsú, finom szőke lány volt Harlow Edit, három nyelven levelezett, özvegy édesanyját és nyolcéves öccsét tartotta el már két esztendeje. A könnyelmű, kissé léha Johnson és a kötelességtudó, pedáns Edit beleszeretett egymásba, és elhatározták, hogy rövidesen összeházasodnak. Johnson kevesebbet éjszakázott, és kerülte azokat a mérsékelten erkölcsös helyeket, amelyek azelőtt napi programjához tartoztak. Nagy ambícióval készült új és szebb jövőjére Edittel. Ehhez elsősorban némi pihenésre lesz szüksége. Feltette tehát, hogy ha elkészül az új parcellatervekkel, két hét rendkívüli szabadságot fog kérni Grimm úrtól. Nem megy majd könnyen, de egy kézitusaszerű szóváltás talán meghozza a kívánt eredményt.

Különösképpen Grimm úr az első kérésre beleegyezett. Sőt felajánlotta Johnsonnak, hogy annyi előleget ad, amennyi elegendő ahhoz, hogy ezt a hetet annak a bizonyos szanatóriumnak az üdülőjében töltse, ahol Grimm unokaöccse volt az alorvos. Ez nagyon jó volt, mert Mr. Johnson kissé szédült, és olykor szorongó érzése volt, ami nála általában nikotinmérgezést jelentett.

Grimm úr nagylelkűségének egészen más háttere volt, mint a pillanatnyi ellágyulás vagy más, telekspekulánshoz méltatlan elégikus roham. Az előzmény egy fél évre nyúlik vissza, mikor Grimm úr váratlanul különös dolgokat konstatált önmagán. Leromlott az étvágya, nyugtalanul aludt, és agyában tótágast álltak a négyszögölek. Negyvenhét éves korában szerelmes lett. Beleszeretett Harlow Editbe. Itt vonta bele a sors dr. Ramsayt az ügybe. Grimm úr a maga módján szerette az unoka-öccsét, és olykor kisebb összegekkel támogatta Ramsay doktort. Éppen egy ilyen ügyben járt nála az orvos, de a szokottnál lényegesen kínosabb módon szorult rá a bácsi támogatására.

– Ezer fontot kell kapnom, bácsi – siránkozott Ramsay. – Becsületbeli ügy. Tőzsdei tartozás...

Grimm úr tartózkodóan felelt:

– Ezer font nagyon sok pénz. Sok víznek kell addig lefolyni az alagcsöveken, amíg ezer font ára telek kiszárad. De azért... Tudod, talán most az egyszer nem zárkózom el. – Elgondolkozva járkált fel és alá a szobájában. – Ez a Johnson szombaton beköltözik egy hétre hozzátok a szanatóriumba. Szeretném, ha foglalkoznál vele. Rossz bőrben van. És nősülni akar. Elveszi Har-low Editet. De ha kiderülne, hogy beteg...

Sokáig hallgattak. Dr. Ramsay az ajkát harapdálta.

– Kérlek, egy hét múlva keressél fel – mondta Grimm úr –, akkor beszélhetünk az ezer fontról. Attól függ, hogy milyen hangulatban leszek. Váratlan szomorú hírek alkalmasak arra, hogy adakozó kedvem támadjon... Tudod, ha egy ilyen leány, mint Edit, aki józan, komoly, és ha szerelmes, akkor is egészséges felfogású, mondom, hogyha egy ilyen leány megtudja, hogy vőlegénye gyógyíthatatlan betegségben szenved, akkor már nem habozik, és hozzámegy a legelső tisztességes, becsületes kérőhöz.

– Hm... Hát nem te akarod elvenni?

– Tessék?... Én azt hiszem, hogy többé-kevésbé tisztességes vagyok. De végre is a te kölcsönöd szempontjából nem az a fontos, hogy kitől kapod, hanem hogy mikor. Ha tehát erről a szerencsétlen Johnsonról kiderülne, hogy halálos beteg...

– Ez aljasság! Azt akarod, hogy hamis diagnózist csináljak.

– Nem is olyan aljasság. Ez a Johnson még felejthet. Boldog lesz, ha megtudja egyszer, hogy kutya baja, és esze ágába sem jut elveszett menyasszonyát siratni. Talál még nőt, ahányat akar. De az én koromban már ritka dolog a szerelem. Hát gondold meg... Szervusz...

Ramsay doktor töprengve ment be a szanatóriumba. Magára vette a fehér kabátját, sokáig ődöngött a folyosókon, bement az elhagyatott ambulanciára, az üreg laboratóriumba, ahol már sorban álltak különböző üvegecskék, felhalmozott hatalmas borítékok a délután készült röntgenfelvételekkel. Ezeket holnap délelőtt vizit előtt nézi át a főorvos. Az egyik borítékon ez állt:

JAMES COLLISON

14. különszoba

Kezelőorvos: DR. RAMSAY

Collison az ő betege volt, idősebb úr, aki jelentéktelen szívtünetekkel vétette fel magát. Kivette a kardiogramot és a vizsgálatok eredményét. Füttyentett. Meglepte a lelet. A szerencsétlen embernek, aki azt hitte, hogy enyhe szívbántalmai vannak, gyógyíthatatlan, halálos baja volt. Szinte kiáltotta a gépírásolt betű:

Tipikus kezdő Endoarteritisz a szívben

Azután szakszerű leírás következett a szív ereinek e legsúlyosabb elváltozásáról. Ramsay doktor úgy érezte, hogy egy láthatatlan ördög adta a kezébe Collison röntgenképét. Johnson a délután folyamán három kalandos regényt olvasott el. Nem szerette a túlságosan népszerű könyveket, de most megsokszorozta pihenését könnyű olvasmányokkal. Azonnal elhatározta, hogy a jövőben szakít Dosztojevszkijjel, nyugdíjazza Bemard Shaw-t, és kizárólag kalandos regények olvasásának szenteli hátralevő éveit. Ez, kérem, elsőrangú életszükséglet, ha az ember parcellákban dolgozik! Hiszen társadalmunk millió apró és nagy akadályait légvonalban szelik át ezek a kitűnő írók. A „Cumberlandi rejtély”-ben például a meggyilkolt családja állandóan parkban tartózkodik, a fiatalok teniszeznek, az idősebb családtagok magas alapon kártyáznak, és a legizgalmasabb részeknél sem derül ki, hogy voltaképpen miből élnek. Az csodálatos, hogy Haiti, Sing-Sing, légió, mind létező dolgok. És a legtöbb ember örök szomjúsággal kívánkozik e valószínűtlen környezetek valamelyikébe, miközben ázott gumikabátját a fűtőtesttől jó távol akasztja a fogasra, vagy a bérletét előkészítve felugrik a City felé száguldó autóbuszra. Az embernek oly kevés vesztenivalója van, de ez a kevés sokszorosan elegendő arra, hogy mindent odaadjon érte, ami az életben különleges és izgalmas, de bizonytalansággal és veszéllyel is jár. A kalandos regény az a vékony üveg, amely mögött pompás hurkák és kolbászok vannak, az ember nézheti, ácsoroghat előtte lelkileg csámcsogva, de ki merné benyomni ezt a vékony üveget? Kopogtak, Ramsay doktor lépett be.

– Jó estét, nos? Hogy érzi magát?

– Kitűnően.

A doktor leült mellé.

– Nem tetszik nekem a színe. Kicsit halvány. Vérsejtszámlálást csináltatott már?

– Ugyan, ne marháskodjon. Csak nem hiszi, hogy beteg vagyok?

– No nem... Nem valószínű – felelte, és egy hanyag mozdulattal négy ujját rátette Johnson karszéken nyugvó kezén az ütőérre. Hallgattak. Az orvos arcán enyhe csodálkozás látszott, mintha nem értene valamit. Azután hirtelen támadt érdeklődéssel így szólt:

– Nyissa csak ki az ingét, barátom. Odatámasztotta a sztetoszkópot a páciens mellkasára, és sokáig hallgatta. Azután barátságosan megütögette az arcát:

– Na... Majd meglátjuk. Nézte már valaki a szívét?

– Először életemben nyúl hozzám orvos – felelte Johnson, és Ramsay viselkedése valami érthetetlen kis balsejtelemmel töltötte el.

– A szívét mindenesetre megvizsgáljuk. Nem árt, ha egy elektrokardiogramot csinálunk.

„A fene egyen meg – gondolta Johnson. Alaposan elrontotta a jókedvemet. Ezek az orvosok azt hiszik, hogy nagyképűség nélkül nem ér semmit a tudomány.” A cigaretta füstje keserű lett a szájában.

Életében először gondolt a halálra.

Reggel, miután megcsinálták a kardiogramot, visszaküldték a szobájába. Azután megjelent nála a főorvos, és közölte, hogy a kardiogram szerint, ezt meg kell mondania, Mr. Johnson komoly beteg. Ezentúl mértékletesen kell élnie.

– Nézze, főorvos úr, beszéljünk őszintén – mondta Johnson: – Mi bajom van? Nincs értelme a kíméletnek, dolgozó ember vagyok, nősülés előtt állok.

A főorvos vállat vont, két kezét kissé felemelte, és újra visszaejtette a combjára.

– Szív-endoarteritisze van. Ebben a korban ritka.

– Halálos?

A főorvos a padlót nézte.

– Nagyon komoly betegség. Vigyáznia kell magára.

Johnson egy óra múlva megszökött a szanatóriumból. Később a főorvos örömmel állapította meg, hogy az öreg Collison, akinél kezdődő szívbajra gyanakodott, egészséges, mint a makk. Az elektrokardiogram pompás szívműködést rajzolt le. Csak dr. Ramsay tudta, hogy Mr. Collison a menthetetlen és Mr. Johnson az, akinek kutya baja. Felcserélte a két ember leletét. Aznap nem ízlett az ebédje, és súlyos lelkiismeret-furdalásoktól terhelten ült a klubjában. De mit csináljon? Ezer font nagy pénz, és ilyen bajban még sohasem volt.

Leugrott az autóbuszról. Egy régi ház kapuján fordult be, és az első emeletre ment. Becsöngetett egy ajtón, amelyen szép sárgaréz tábla volt kitéve:

DR. MATTHIAS SWALLOW

Physician

Johnson megszökött a szanatóriumból és felkereste ezt az orvos barátját.

A Swallow-család ebédnél ült. Három vidám gyerek és egy csinos, kissé molett, kedves, szeplős arcú anya meg az orvos ültek az asztalnál. A gyerekek pokolian lármáztak, és Swallow-né csüggedten nézett a férjére:

– Nem bírok velük, Matthias! Nem bírok!

– Én se bírok velük, Márta – mondta egykedvűen az orvos, azután a barátjához fordult. – Ülj le, Johnson, és tarts velünk, ha még nem ebédeltél.

– Köszönöm, már jóllaktam. – Sorra megsimogatta a gyerekeket, megdicsérte Márta asszonyt, hogy mennyire nem változik az évek folyamán, azután közömbös hangon kezdte:

– Szeretnék tőled orvosi felvilágosítást kapni.

– Bobby, teszed le?! No megállj!... Bocsáss meg, folytasd, kérlek.

– Tegnapelőtt bent járt nálam, a hivatalban, egy barátom, és megbízott, hogy adjam el valamennyi telkét, ő halálos beteg, nemsokára meghal, mutatott egy leletet, amely szerint szív-endoarteritisze van.

– Molly! Tedd le azt a marhahúst!... Hát, öregem, ha Szív-endo-arteritisze van, akkor kész...

Johnson megtörölte verejtékező homlokát.

– Kimelegedtem a lépcsőn...

– Hány éves az a szerencsétlen?

– Olyan idős, mint én.

– Ujjé! Akkor nagyon hamar befejezi. Johnson rágyújtott, és tűnődve nézett a kék füstszálakba.

– Voltaképpen mi az a szív-endoarteritisz?

– A szív ereinek belső hártyái megvastagodnak, mint általában az érelmeszesedésnél. Ez a vastagabb szövet nem kap táplálékot, elhal, szétbomlik, és beáll a betegség súlyos stádiuma, az úgynevezett atheromatózis. Kifekélyesedik az ér belső fala, esetleg elreped. A szívnél természetesen ezek a komplikációk azonnali halállal járnak...

– Megjegyzem, a fiú aránylag jól érzi magát...

– Az endoarteritisz eleinte nem okoz semmiféle fájdalmat. Amíg az érfal belső hártyája nem vastagodott meg túlságosan.

– És szerinted mennyi ideje van még hátra?

– Hát ezt így nehéz megmondani...

– Mégis, úgy általában?...

– Ha a baj most van kezdeti stádiumában... Üsd pofon, Márta! Kérlek, üsd pofon!... Mondom, ha most van kezdeti stádiumában, elélhet vele másfél évet is. Idősebb korban, mikor a meszesedés már természetes folyamat, sokkal tovább húzhatja.

– És... És mikor kezd a betegség erős tünetekkel járni egy fiatal embernél?

– Ez is különböző. Mértékletes életmód mellett a szív tovább bírja. Később kezdődnek a fájdalmak, fuldoklások és szívgörcsök. Van, akinél három-négy hónap múlva hatalmasodik el a baj, van, aki fél évig jóformán semmit sem érez. Az bizonyos, hogy huszonnégy éves korban a szív-endoarteritisz biztos és gyors halál. Mi újság a parcellák világában?

– Na... Megvagyunk valahogy.

Elbúcsúzott a családtól, és ment. Váratlanul előbújt az élettelen, távoli, téli napfény. Dübörgött az utca, mindenki sietett vissza a hivatalba. Csak Johnson ment lassan, tempósan, elgondolkozva, valami szomorú közönnyel. A temetőre gondolt.

– ...Ez így van, Edit. Őszintén meg kell mondanom.

– És miért csak most mondja?

– Eddig azt hittem, hogy sikerül majd áthangszerelni az életemet. De nem megy. Miért bolondítanám tovább? Nem születtem férjnek és családapának.

– Igaza van, Teddy... – mondta szelíden a leány – sokkal tisztességesebb dolog így őszintén megmondani... Nem haragszom magára.

„Na, ezt is elintéztük”, mondta magában keserűen Johnson. Ezt a módját választotta a szakításnak. Minek a tragédia? A nők szeretik a hősies pózokat, Edit esetleg erősködne, hogy kitart mellette, és nem hagyja el halálos betegen. Délután egyedül ült az irodában. Korábban jött be, mert egy kimutatást kellett készítenie. Kimutatás! Milyen nevetséges ostobaság. Egyáltalán mit ül itt? Egy éven belül meghal. Fél éven belül elkezdődik a szenvedés, a görcsök, a fuldoklás, ahogy Swallow mondta.

És akkor eszébe jutottak a kalandos regények, amelyekben az emberek polgári foglalkozásukra nézve estélyre járnak, teniszeznek és az előző napi flörtökről beszélnek. Ő most alapjában véve nem függ többé össze a reális élet sok hajszálgyökerével, nincs a szürke hétköznapokhoz rögzítve. Ha akar, elmehet kasszafúrónak, kalandornak a Déli-tengerre, ez a fél év azt jelenti, hogy betörheti a vékony üveget, amelyen át a kalandokat bámulják gyáván. Ha akarná, megcibálhatná az Operában a lordmajor szakállát, táncra perdülhetne az utcán, vagy elmehetne rongyos ruhában Southampton kikötőnegyedébe apacsnak. Megszűnt a kockázat!

Az asztalon ott feküdtek az „Angol Deauville”– parcella-tulajdonosok könyörgő és fenyegető levelei, amelyekben az elázott telkek árát kérik vissza. Kisjövedelmű dolgozó polgár valamennyi. Váratlanul elsőrangú gondolata támadt. Nemcsak a lordmajor szakállát cibálhatja meg, ha nem kell félnie többé. Akinek nincs mit kockáztatnia, az segíthet a szenvedőkön is, az jóvátehet gazságokat is, azt nem ijeszti a börtön. Kinyitotta a pénzszekrényt. Háromezer-kétszáz font volt benne, amit egy váltóesedékesség miatt hozattak ki a bankból. Kétezer-hatszáz fontért vásároltak telket az „Angol Deauville” bérlői. Mr. Johnson leült a géphez, és megfelelő számú másolattal levelet írt, amelyben közli, hogy a vállalat a mellékelt összegért visszavásárolja elöntött telkeit. Utánanézett a könyvben, és a levél kíséretében mindenkinek visszaküldte a befizetett pénzét, összesen kétezer-hatszáz fontot. Egyhavi fizetését magához vette, a fennmaradó összeget ismét bezárta a pénzszekrénybe, néhány sorban értesítette a történtekről Grimm urat, azután elment a postára, feladta a telektulajdonosoknak a pénzt, és a lakására rohant csomagolni. Perceken belül taxiba ült. Az autó éppen megindult, mikor Edit fordult be a sarkon, és egyenesen átvágott a túlsó oldalról, a ház felé, amelyben Johnson lakott. Nem vette észre az elrobogó autót, és Johnson behúzódott az ülés sarkába. Minek is beszélne Edittel? A leány talán további engedményeket akar tenni. Istenem! Ha tudná, mennyire szereti, de hát hiába...

A taxi nemsokára Croydonba ért, és Mr. Johnson a délutáni rendes utasszállító járattal Párizsba repült.