HETEDIK FEJEZET
A szellem nyomában

1.

Az ebéd, ha az állatorvos ott maradt estére, komikusnak tűnt a leány előtt, mert nem sok érzékkel bírt a hagyományok tisztelete iránt, de azért engedelmesen lesietett gongütésre emeleti szobájából az ebédlőbe, ahol mindaddig állva maradt az asztalnál, amíg Gonzales ezredes nem ült le. Sokszor valósággal csiklandozta valami belülről, hogy nevessen, mikor Miguel, az óriás néger, aranygombos libériában, fehér kesztyűben körülhordta a tálakat.

Ebéd után az inas bejelentette az intézőt. Az ezredeshez még saját alkalmazottai sem jöhettek be külön engedély nélkül.

– Kéretem Mr. Ingrammot.

Az intéző mélyen meghajolt az ajtóban. Sok év kellett hozzá, amíg ezek a nyugati emberek megtanulták a spanyol főúri szokásokat. Az intéző például tudta, hogy meg kell állnia az ajtóban és várni, amíg Gonzales megszólítja.

– Jöjjön csak, Mr. Ingramm. Már éppen hívatni akartam. Konyakot Miguel.

– Köszönöm, Senor colonel – mondta Ingramm, és miután a házigazda helyett mutatott, leült.

– Valami nincs rendben a gazdaságban?

– Minden jól megy. Csak arra akarom kérni ezredes úr, hogy ezt az új fiút küldje el, vagy ossza be más munkára.

– Miért mi a baj vele?

– Gyáva. És ezt a fiúk nem bírják. Ma egyenesen felszólítottak, hogy távolítsam el közülük Patkinst, különben itt hagyják a munkát.

– Mi törtérit?

– A Glower vendéglőben ültek a legények tegnap és bejött ez a Patkins kölyök cigarettát venni. Valamelyik szomszéd farmról, egy tejfölösszájú fráter, aki úgy látszik hallott már a mi csodabogarunkról, belékötött Patkinsba. Leöntötte a whiskyvel, pofon ütötte és kirugdalta a kocsmából. Ismerni kell azt, akiről szó van. Nagy szájú, hencegő, de nem valami erős, vagy bátor ember. És egy ilyen alak felpofozta Patkinst, a mi cowboyunkat, anélkül hogy a fiú csak a kezét is felemelte volna. A legények nem akarják tovább tűrni a szégyent. Azt mondják, inkább nem dolgoznak itt, pedig tudják, hogy nincs rendesebb farm az Államokban...

A leány most visszaemlékezett a fiúra, a különös halványan izzó szemre, a szabályos, ridegen szomorú arcra, amelyen olykor nagy betegre emlékeztető mosoly suhant át. Kedvetlenül döfködött egy kenyérgalacsint. Bántotta, hogy ez a nyílt homlokú ember gyáva.

– Jó. Majd intézkedem. Küldje ide azt a Patkinst – felelte elgondolkozva az ezredes.

– Magammal hoztam, kint vár a tornácon... Miguel, küldd be a cowboyt – szólt a négerhez. Miguel kiment és nyomban utána Tom lépett be. Tisztán, rendesen volt öltözve, mint mindig, kalapját a kezében tartotta és kissé meghajolt, de távolról sem olyan mélyen, mint ahogy ezen a ranchon szokásban volt...

– Parancsol velem, Senor.

– Ismét azt hallom, hogy gyáva voltál.

– Az voltam, Colonel.

– A legényeim szégyenlik, hogy gyáva ember van közöttük. Nem akarnak veled dolgozni.

– Igazuk van, Senor.

– Ülj le – mondta az ezredes.

A lány felkapta a fejét. Tom az ajtótól mindössze négy lépést tett, és Anna döbbenten vette észre, amitől Gibson, a seriff is megijedt annak idején, hogy a fiú lépései nyomán nem hallatszott semmi nesz!

– Miért mondod, hogy gyáva vagy? – kérdezte nyájasan Gonzales.

– Mert az vagyok, Senor. Azt hiszem, legokosabb, ha elbocsát.

– Bízd rám, hogy mit teszek. Aki rendesen viselkedik, azt nem bocsátom el. Minden tisztességes embernek meg kell élni, akkor is, ha valaki állítólag gyáva.

– Mr. Patkins jó lovas, kihordhatná az orvosságot és az élelmiszert az én környékbeli szegényeimnek. Miguel úgysem győzi a lovaglást meg az inasmunkát együtt. Nem is beszélve arról, hogy sérült a lába – szólalt meg Anna.

A kétméteres négernek egy kóbor kutya harapott a lábába és még mindig sántikálva járt. Az inasi teendőkön kívül Miguel szokta Anna gyámolítottjainak elvinni a segélyt.

– Nem bánom – bólintott az ezredes. – Ezentúl reggel bekíséred a senoritát a városba, és Miguel helyett elviszed a szegényeknek való holmit. Rendben van?

– Ön rendelkezik velem, Colonel – felelte Tom.

Az ezredes felállt. Ezzel jelezte, hogy befejezte a kihallgatást. Ingramm és Tom elmentek. A leány ismét ideges lett a nesztelen, hosszú, vontatott lépésektől. Nem értette!... Ez a vén deszkapadló, amely reggeltől estig bántóan nyikorog, meg sem reccsen Patkins lába alatt.