ÖTÖDIK FEJEZET
Életre-halálra!

1.

Ronny és Owen véresen, szakadtan, a pokoli hegymászás, a halálos küzdelem nyomaival álltak a halott mellett a kör közepén. Az emberek hol őket nézték, hol a hatalmas tetemet.

– Ebből nagy baj lesz... motyogta Bruce. – A másik Bolibar a poklot fogja ránk zúdítani.

– Tehát vele is végezni fogunk! – mondta vállat vonva George. – Annyi állatot hajtanak magukkal, hogy utolérjük őket.

– Előre! – kiáltotta Owen.

Közben egy legény a szoroson át visszament a fennsíkra, és elhozta a lovakat.

Szédületes iramban vágtattak a marhatolvajok nyomában.

Ronny arra figyelt fel, hogy Owen nyargal közvetlenül mellette. Néhány percig nem szólt semmit.

– Jókor léptél közbe – mondta aztán. – Habár átkozott ostobaság volt, mert mind a két kezeddel a sziklát fogtad. Tudhattad, hogy Bolibar nyomban lő.

– Számítottam rá. De bizonyos volt, hogy ha elengedem a sziklát, nem talál.

Owent kissé elragadta a lova, de rövid idő múlva egymás mellett voltak.

– Még nem láttam ilyen lövést... Sziklákon gurulva kirántani a fegyvert, és kapásból... Szerencséd volt...

– Lehet...

– Biztos!... Azt akarod velem elhitetni, hogy százszor egymás után megcsinálod ugyanezt? Az ember ne hencegjen a szerencsével.

– Ebben lehet, hogy igazad van. A hencegéshez bizonyára értesz.

Owen megrántotta a kantárt. Ronny is. Egy másodpercig szikrázva csapott össze a két tekintet acélpengéje. Azután Owen szemében kihunyt a tűz, és ismét megsarkantyúzta lovát. Csak néhány mérföld után szólalt meg újra:

– Megmentetted az életemet...

– Tehát nem tartozunk egymásnak semmivel. Ugyanazt te is megtetted ma értem.

A lefelé kanyargó széles út hosszú hágóba vezetett, amely kisebb völgybe torkollott. Frissen széttiport cserjék jelezték, hogy nemrégen marhákat hajtottak erre. A kis csoport eszeveszett vágtatásától csattogtak a szétrúgott kövek, dobogott a föld, és a félvad lovak fújtatva, horkanva élvezték a korlátlan iramot.

– Állj meg, Ronny! – mondta váratlanul Owen.

Megálltak.

– Most én ajánlok békét. Ne menj el, ha kedved van maradni. Csak egyet kívánok.

– Ha lehet, megteszem.

– Ne foglalkozz a lánnyal.

Ronny meglepődött. Erre nem gondolt eddig. Azt hitte, hogy csak versenyfutásról van szó. De úgy látszik, a régi gyűlölet kemencéjét most újabb tüzelő fűtötte: a fiatalabb Lonsdale beleszeretett Virginiába.

Miért ne ígérné meg, hogy nem foglalkozik a lánnyal? – gondolta Ronny. Vajon Virginia mit tanácsolna ebben a helyzetben?

– Nem értem a kívánságodat.

– Nekem tetszik Virginia – felelte nyersen.

– És ha te nem tetszel neki?

– Ostobaság! Amit a Lonsdale-ok akarnak, azt megszerzik maguknak, és jobban örülnek annak, amit az erejükkel kerítettek hatalmukba... De ez nem is fontos. Kétszínű játékot kezdtél itt!

– Hazudsz!

A ló ficánkolt alattuk, ahogy a térdük nekifeszült a visszafojtott indulattól. Mind a ketten revolvereiket fogták.

– Még nem feleltél, Ronald Kerry! – mondta rekedten. – Ha békét akarsz, mondj le Virginiáról.

– Nem mondhatok le olyasmiről, ami nem az enyém. És vedd tudomásul, hogy a lányt nem engedem belekeverni a dologba!

– Egyenes választ adj! Azt mondtam, hogy ne foglakozz többet Virginiával!

– Én meg azt feleltem, hogy eredj a pokolba parancsolgatni!

Most úgy látszott, hogy előrántják a revolvereiket.

Pillanatokig ott remegett a levegőben a bekövetkező pisztolylövés előtti feszült csend... Ez nem harc lett volna, hanem öngyilkosság... De ahogy tenyerük görcsösen tapadt a pisztoly agyára, úgy látszott, hogy már a küzdelem esélytelensége sem akadályozhatja meg őket az összecsapásban...

Azután Ronny megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.

Owen összeszorított foggal nézett utána, majd követte.