15.

– Jó estét, Clifford – köszönt a sebesült. – Ezek az emberek elfogtak. Négyüknek jár a tízezer dollár...

Hallgattak.

Clifford komoran nézte a sebesültet.

– El tud jönni lábon, vagy hozassak kocsit?

– Ha öt percet ad, hogy pihenjek, akkor gyalog megyek magával...

– Csak pihenjen – felelte Clifford, és leült. – Ostoba végzet, Lord. Egy zöldfülű elejtette, miután négy állam összefogott maga ellen, és nem mentek semmire.

– Nem zöldfülű volt... Veszélyes ember... Az egyetlen veszélyes ember, ha nem veszi rossz néven Clifford, mindazok között, akik eddig az utamat keresztezték.

Hallgattak. Bulkin egy gint hozott a sheriffnek.

– Hallom, hogy a leányát elhozatta... Kansas Cityből... és otthon neveli? – mondta a rabló.

– Igen – felelte a sheriff. – Mary nagyon szereti a Nyugatot.

– Kár, hogy holnap el kell mennie innen, hosszú időre...

A sheriff szótlanul nézte két cipője között a padlót.

A lótenyésztő, akinek tetszett a sheriff leánya, izgatottan közbeszólt:

– Elküldi Maryt Keletre?... De hát délután nem is szólt erről.

– Csak most határoztam el – dünnyögte Clifford, azután felhajtotta az italt. – Megkérem majd magukat, hogy kísérjék el négyen, ha szintén holnap utaznak.

Bulkin magasra húzta a szemöldökét csodálkozásában.

– Mi nem utazunk Keletre! Honnan veszi ezt, Clifford?

– Hm... Miután épeszűek, tehát biztosra veszem, hogy elutaznak.

Igen nagy csend lett. A négy ember összenézett döbbenten.

– Én is most határoztam el, hogy Maryt Kansas Citybe küldöm. A sheriff háza mától kezdve nem lesz olyan békés otthon, mint amilyen eddig volt. A rablók, természetesen nem bánnak ezentúl kivételesen Pomac-kal. A banditák bosszút állnak majd... a vezérükért. Ez a város nem lesz többé a csendes Pomac...

A Lord feltápászkodott.

– Mehetünk, Clifford.

– Várjon – mondta Bulkin. – Fütyülünk a kétezerötszáz dollárra, ami fejenként jutna ránk. A vendéglőm többet ér nekem, és különben sem vágyódom Keletre! Ezek is szeretik a házukat, és Pomac eddig békés, boldog hely volt.

– Úgy van! – hagyta rá a lótenyésztő.

– Bennünket nem bántott a Lord. Sőt, amióta ő vezeti a vörös Brandt bandáját, azóta még nagyobb itt a nyugalom, mint régen.

– Aszondom – csapott az asztalra az egyik cowboy -, hogy fogja el a Lord-ot az, akinek valaha is baja volt vele. Nem kaparjuk ki másnak a gesztenyét, hogy aztán a mi ujjunkat süsse meg a parázs.

– Fütyülünk a kétezerötszáz dollárra – tódította a másik cowboy. – Maga, Clifford kötözni való bolond, ha azzal szolgálja a város nyugalmát, hogy ránk zúdítja a Pokolkő minden banditáját, akiktől eddig békében voltunk.

– De hát mit csináljak? Mégiscsak sheriff vagyok, és a Lord rabló.

A Lord egy szót sem szólt. Közömbösen nézte a mennyezetet, mintha nem is az ő nyakáról tárgyalnának.

– Adjuk szavunkat – mondta Bulkin – hogy senkinek sem mondjuk el azt, ami ma történt. És akkor egyszerűen nem történt semmi. Görény Bob elnyargal a rablók után, és még az éjjel elviszik innen a Lord-ot...

A sheriff elhallgatott, a pipáját tömögette, és komoran bámulta a padlót. Ez bizony nem valami nagy hőstett. De a virágai oly szépek és Mary annyira szereti Arizonát...

Egy óra múlva Görény Bob sebesen nyargalt az éjszakában a Pokolkő felé.