4

Egykedvűen bandukolt valamerre. Valamennyi kirakatüvegből új ismerőse: önmaga néz rá mélabúsan bólogatva. Szinte kísértésbe jön, hogy megemelje a kalapját.

Az orra furcsa, de nem csúnya, kissé karvalyszerű, de inkább görögös jellegű. Két szemöldöke egyenes lett és a homlokán egy forradás. Finom, piros csík.

A volt házmestere jött arra és csodálkozva nézte, amint 13. Tivald megemelte a kalapját. Nem köszönt vissza. Ki ez?

Szóval nem ismerik az ismerősei. Most mit tegyen?

Mégiscsak felkeresi Művészi Mánuelt. Talán már nincs akadálya annak, hogy ez az alak fogadja. Körülnéz a lakásán, és éjjel, esetleg bejelentés nélkül látogatást tesz. Nehéz dolog, mert mindig keze ügyében az automata pisztolya, és valószínű, hogy páncélszekrénye nem rossz gyártmány. Mindez nem olyan aggasztó, mint az, hogy 13. Pác Tivald európai hírű ügyessége, intelligenciája, technikája és kitartása mit sem jelent egy kis szerencse nélkül. Hacsak a tizenhármas számot nem operálták le róla a szanatóriumban. De hát ez ostobaság. Aki balszerencsés, az balszerencsés.

Bement egy vendéglőbe, hogy egyen valamit. Most már vigyáznia kellett, hogy ne köszönjön az ismerősöknek, mivel egyre gyanakvóbb pillantásokkal nézték. Szomorúan ette a csirkéjét. Egyszer csak figyelmes lett a szomszéd asztalnál folytatott társalgásra.

– Európai országban ez sohasem fordulhatna elő! – mondta egy harcsabajuszú, kövér lakatos. – Aki betörő, annak nem lehet megkegyelmezni.

– Egyáltalán nincs igaza! – mondta egy másik. – Ez húszezer fontot adott a szegények számára. Mi van abból a szegényeknek, ha őt bezárják két évre? Húszezer font irtózatos pénz. Jól tette az elnök, hogy az alapítvány fejében megkegyelmezett neki.

– Ilyen szerencsét még nem is hallottam! Ki hitte volna, hogy ez lehetséges?

– Micsoda? – kérdezte egy újonnan érkezett.

– Ennek a 13. Pác Tivaldnak – szólt az újságra mutatva –, tudja a fene, hol vette, valami nagybátyja meghalt Ausztráliában egy hónappal ezelőtt, és most jött az értesítés, hogy ötszázezer fontot örökölt!

– Hé, pincér! Ott egy vendégnek torkán akadt a csirkecsont...

– Nicsak! Még megfullad!

Hogy nem fulladt meg, az tisztára véletlen volt.

– Bocsánat... – lépett a beszélgetőkhöz halottfehéren, remegő térdekkel Pác-Benjamin-Walter-Tivald –, most jöttem a kórházból, és érdekel ez az ausztráliai ügy...

Ha érdekelte, hát megtudta. Régen elfelejtett nagybátyja, akire gyerekkorából jól emlékezett, meghalt, és egyetlen fiát, aki repülőgépen az őserdő felett eltűnt, holttá nyilvánították, úgyhogy a vagyont egyes-egyedül 13. Pác Tivald örökölte! Pontosan ötszázezer fontot. A gazfickó húszezer fontos alapítványt létesített a hondurasi szegények számára, és ezért kegyelmet kap...

Pencroft rohant! Walter még nem előzhette meg. Na megállj! Talán mégiscsak sikerül a személyazonosságot bizonyítani. Ámbár... Írásokat és külsőt cseréltek. Így becsapták, amikor egyszer végre rámosolygott a szerencse! Mit rámosolygott? Ráröhögött a szerencse!

Húsz lépésnyire van az ausztráliai követség kapujától, amikor látja, hogy az emberek összefutnak... Mi az?

Leszakadt a lépcső egy része és valaki, aki épp a követségre igyekezett, megsérült... Most többen hozzák ki, falasan és ájultan.

Benjamin Walter!

Pencroft válla közé húzta a nyakát és eloldalgott. Legyen az övé az ötszázezer font! Hohó!... Itt, úgy látszik, egy potom mesebeli örökségért eladta valakinek a balszerencséjét. Visszanézett. Éppen kigombolták a sérültet. Ájultan feküdt.