V.
Vihar tör ki mindenféle értelemben. Teddy kis híján a mennyországba jut a Próféta révén,
végül megfejt egy keresztrejtvényt, és húslevest rendel.
Ezzel vége is a regénynek

Teddy hanyatt feküdt mindenféle pokrócok alatt, amit a leány rakott rá, és dőlt a víz róla. Egy óra múlva a kinin leverte a lázát. Teddy felült.

– Mintha nem is lett volna semmi bajom. Csak a fülem zúg. Rágyújtott egy cigarettára. Az égen nagyon alacsonyan koromfekete felhők rohantak.

– Vihar lesz – mondta kissé bizonytalanul Mary.

– Ma minden összejön – felelte Teddy, és átkarolta a leány vállát. – Emlékszem, tavaly a Derbyn ezer fontot veszítettem, és ugyanakkor kificamítottam a lábam... Szóval a feleségem lesz? Mary még mindig nem felelt, de a feje, mintegy véletlenül, a férfi vállához ért és ott maradt.

Ebben a pillanatban két lövés hallatszott távolról. Csak O’Brien lehetett! A lány hirtelen irtózattal taszította el magától Teddyt, és felugrott.

– Mi volt...?

– Lövés... – hebegte a férfi.

Mary arca eltorzult, kirántotta revolverét... Teddy nyugodtan állt a fegyver csöve előtt.

– Esküszöm, Mary, én jót akartam...

– Forduljon meg! Ha hátranéz, ha követni mer, könyörtelenül lelövöm.

Nem szólt semmit. Megfordult. Érezte, hogy hiábavaló minden, a leány egy szavát se hinné el, és igaza lenne. Hallotta, amint Mary futva megindult a lövések irányába. Ha követné, bizonyára beváltja fenyegetését. Öt perc múlva megfordult, és lassan utánament.

Letért az út melletti gizgazba, hogy a leány ne lássa a fellobbanó villámfénynél, ha hátranéz. Az őserdő felől nyugtalan rikácsolás, sikoltás és leopárdhörgés hallatszott. A vadak riadtan csörtettek a bozót között. Azután hosszú, erősödő, morajló robogással, mint egy befutó mozdony, megérkezett a vihar! Most nem az egész ég fehéredett el, csak egyetlen hosszú, sárga tört sáv rajzolódott fel a mennyboltra, és nyomban iszonyú csattanás és dördülés reszkettette meg a tájat. Azután minden átmenet nélkül hatalmas víztömeg zuhant le fülrepesztő harsogással, és az első sivító szélroham nekifeszülésétől recsegve, ropogva meginogtak az őserdő fái.

Mi van Maryvel!? Hason csúszott előre. Az első szélroham alábbhagyott, csak a sűrű zápor zuhogott. Futólépéseket hallott az úton? Vagy csak kövek gurultak?... Felemelkedett és rohant süketen, vakon a paskoló felhőszakadásban előre. Időnként egy tócsába zuhant, felugrott, továbbfutott...”Mary! Mary!”, kiáltotta, de maga sem hallotta a hangját az orkánban. Most két-három villám cikázott egyszerre, és talán tízméternyire tőle megpillantotta a lányt. Egy férfival dulakodott. Valamivel távolabb tőlük egy másik emberalak árnya is feltűnt, de őt majdnem teljesen eltakarták a fák. A Próféta és cinkosa érték utol a lányt.

Mary sikoltását elnyelte a vihar. Howard karjaiba akarta kapni a leányt. Most ért oda Teddy.

Egyetlen ugrással, két kezével a torkát ragadva meg, rávetette magát Howardra. Mind a ketten felbuktak, és birkózva gurultak tovább... Azután felugrottak, és sűrű ökölcsapások, pofonok puffantak, csattantak... Mary befutott a fák közé... A távolabb álló Próféta a vaksötétben csak tapogatódzva siethetett társa segítségére. De elkésett.

Howard háttal a Kongó partjához került, mögötte harmincméteres mélységben rohant a folyó. Egy ütése eltalálta Teddyt, ez hirtelen lehajolt, majd nagy ívben csapott bele a bandita arcába, azután, mint valami bakkecske ugrott neki fejjel a gyomrának. Howard borzalmas sikollyal zuhant le a sziklapárkányról. Mielőtt még Teddy megfordulhatott volna, a nyakszirtjére csapva megragadta egy kéz, amelyről nyomban érezte, hogy herkulesi erő van benne. Ez a kéz könnyedén utána vághatta volna Howardnak, de ehelyett magához rántotta, és egész közelről suttogta:

– A Próféta vagyok! Ha moccansz, véged.

Teddy lélegzete kifulladt. Egy másodpercig álltak így. Emerson az egyik lábát óvatosan előrecsúsztatta a Próféta szétterpesztett csizmái között, úgy, hogy a sarka mögé került a cipőjével. Azután rádobta magát. A Próféta hanyatt bukott. Teddy ugyanakkor a gyomra mellett felfelé fordított ököllel teljes erejéből állon csapta a rablót.

Kiszabadult a nyaka... Nagyot lélegzett... Felugrott, néhány lépést hátrált, és kést rántott. Hallotta az ellenfél lihegését nem messze tőle.

A Próféta csodálatos hirtelenséggel, nagy távolságról, mint valami párduc, vetette rá magát. A lecsapódó kés megállt a levegőben, mert Teddy alsókarját vasmarok kapta el. Egyetlen gyors csavarintástól megperdült a csuklója körül, kiejtette a kést, és olyan rúgás érte, hogy egy távoli fának zuhant. A következő pillanatban könyörtelen szorítás ragadta torkon. A Próféta állt előtte a koromsötétben, lehelete szabályosan érte Teddy arcát, az orruk szinte összeért, a szorítás erősebb lett, és a Próféta ezt suttogta:

– Most mozdulj... Kutya! Mész a pokolba! Egy elkésett villám cikázott duplán, valamivel hosszabb időre világítva meg az éjszakát, és most a két küzdő végre meglátta egymást, arc arc előtt.

Apa és fiú álltak egymással szemben.

Teddy elájult.

Mikor magához tért, már reggel volt. Ólmos, hályogos, nedves, gőzös reggel. Az apja mellette ült a földön, és cigarettázott.

– Nagyon tehetséges volt... – dünnyögte – csak a balkezeseid, hiába... ez a mai fiatalság hibája, a balkezeseket elhanyagolják – meditált szomorúan.

Teddy furcsa grimasszal nézett az apjára.

– Úgy látom, sok mindent elfelejtettem tőled megtanulni.

– Nem magyaráznád meg, te kölyök, hogy mit keresel itt?

– Mondd, papa, te csakugyan rabló vagy? Kisül a szemem, ha ezt a jobb társaságokban megtudják – mondta, miközben cigarettára gyújtott...

Az öreg beszélni kezdett, és Teddy végre megismerte édesapja történetét. Emersont sok megaláztatás érte gazdag korában, mert itt is, ott is suttogtak homályos múltjáról. A féktelen hatalomvágy elfelejtette vele a dzsungelt, könyörtelenül tört előre a Cityben, és csak akkor sikerült a legfelsőbb köröket is meghódítani, mikor benősült Narwich lord családjába. Becsülte és szerette a feleségét. De a társadalmi élet nem érdekelte többé, miután kielégítette becsvágyát. Amikor meghalt az asszony, határozottan érezte, hogy semmi sem köti már ide, az előkelő londoni élét parkettjeihez.

Minden idegszálával vágyott vissza az őserdőbe, a Kongó rettenetes vidékére, ahol élete nagy részét eltöltötte. Üzletét rábízta Patrickra, aki régi bizalmasa volt, ő magára vállalta az afrikai központ vezetését. Az afrikai központ Cape Townban volt. Cape Townban élt az a bennszülött asszony, aki valaha megosztotta vele az őserdő veszélyeit. Felesége életében is előfordult, hogy ellátogatott ehhez a nőhöz, akivel bennszülött módra megesküdött a régi időkben. Gyermekük is volt, szintén Theodor.

Ezt a fiút még legénykorában adoptálta, és kedve szerint nevelte, nem úrnak, hanem kemény erdőjárónak, amilyen ő volt. A félvér fiú együtt bolyongott vele az erdőkben, és ha hallottak róla, azt hitték, hogy azonos a londoni Theodor Emerson-nal. A londoni úri világhoz különben nem jutottak el a hírek Matadiból, Léopoldville-ből, ahol Petróleum Teddy féltestvére megfordult. Emerson úgy gondolta, hogy végrendeletében majd elosztja a két fiú között a vagyont. Erre azonban most már nem kerülhetett sor. A második számú Emerson fiút verekedés közben agyonlőtték, néhány nappal Teddy érkezése előtt. Az őserdei sírban, mint most kiderült, valóban Theodor Emerson feküdt. A testvére temetésére érkezett Teddy.

– Így volt – fejezte be az apa. – Amíg anyád élt, valósággal kettős életet éltem. Cape Townban is volt egy családom. Féltestvéred, szegény Ted, az én véremet örökölte, súlyosbítva a nyugtalan Mayong törzs harcias természetével. De azért jó gyerek volt, és nagyon gyászolom. Ugye megértesz, Teddy? Nem bírok városi ember lenni! Nem tudok másképpen élni. És itt akarom befejezni... Szenvedélyem lett a harc a petróleumért. Csak itt érzem jól magam, a vadonban. Ha Londonban maradok, talán beteg, fáradt öregember lettem volna, így pedig, azt hiszem, messze vagyok még a végelgyengüléstől.

– Én is azt hiszem – felelte Teddy, és tétova mozdulattal dagadt állkapcsához nyúlt. Azután ő is elmondta a történetét, amelynek az elejét maga sem ismerte. Az apja sem tudta megoldani. Valószínű, hogy Gordon és a repülőgépe összefüggésben állnak a dologgal...

– Szeretem Mary O’Brient – fejezte be Teddy –, és meg kell kapniuk azt, ami megilleti őket.

– Legyen... – mondta szomorúan az öreg. – Úgysem bántottam volna őket. Robert O’Brien sértetlen és jó helyen van. Csak a határidő lejártáig akartam visszatartani őket a közeli mang-battu törzsnél, ahol jól bántak volna velük. De hát a te kedvedért... elmehetünk őhelyettük Léopoldville-be, és mi jelenthetjük be az ő igényüket.

Elindultak együtt Stanleyville felé. Maryt hiábavaló lett volna keresni, ő bizonyára folytatta az útját. Stanleyville-nél azonban tragikus meglepetésben volt részük. A függőhidat elszakította a vihar.

– A mi jóakaratunk most már nem segít, fiam. A legközelebbi híd ötnapnyira van innen, és a megáradt Kongón legalább egy hétig nem lehet átkelni... Addigra régen lejár az opció.

– De a mi vállalatunk nem fog igényt tartani...

– Másnak kapartuk ki a gesztenyét... Már több vállalat tudja, hogy petróleum van errefelé. A lejárat napján legalább négyen lesznek ott. De talán átjutott a leány még a hídon.

Nem jutott át. A bennszülöttek látták az innenső parton, miután a híd leszakadt.

Csendben mentek visszafelé. Teddy elhatározta, hogy kárpótolni fogja az O’Brien testvéreket. De mivel? Nem fognak szóba állni vele. Hiába!

Két napig az őserdőben mentek. A Próféta úgy ismerte a vadont, mint London valamelyik kisebb kerületét. Teddy büszke volt az apjára. Két nap múlva feltűntek a bennszülött kunyhók. A vadak kisereglettek a tisztásra, és amikor Teddyt megpillantották, valamennyien harsány, diadalmas üdvözlésbe törtek ki:

– Gordon! Gordon! – Azután vad harci táncba fogtak. Az öreg csodálkozott.

– Ezekhez érkeztem meg – magyarázta Teddy. – Arab kubikosoknak néztem őket. Kérlek... ha lehet, ne menjünk most a fogolyhoz... nem bírnám...

A kövér főnök abbahagyta a táncot, és valamit magyarázott Emersonnak. Az öreg nagyon elkomolyodott, intett Teddynek, és megindult a főnök után.

– Mi történt? – kérdezte Teddy.

– Majd meglátod. Tegnapelőtt különben itt járt O’Brien atya. A főnök hívatta. A foglyot ügyesen eldugták előle.

Agyagos tisztásra értek. A tisztáson egy sírhant domborult, és egyszerű fakereszt volt rajta, amelyen ez állt beleégetve:

ITT NYUGSZIK:

EVANS GORDON

pilótatiszt

Itt volt tehát a megoldás. A fakereszt alatt. A rejtvény most is rejtvény volt még, de így, mint keresztrejtvény, már megoldhatóbbnak látszott.

Mikor Mary kiszabadult Howard kezéből, először a sűrűbe menekült, hogy üldözőit lerázza. Sokáig rohant a fák között a tomboló viharban. A pálmalevelek vastag sugárban locsolták rá az összegyülemlett esővizet, kúszógyökerekbe botlott, elvágódott... Megint felugrott... és futott...

Mikor úgy érezte, hogy alaposan eltávolodott a támadóktól, ismét kisietett az útra. Az orkán elmúlt. A Kongó elhagyatott, meredek partjai, a távoli ég alján keletkező keskeny fénycsík, gyászos, szomorú, sápadt világításban emelkedett ki az éjszakából. Biztos volt benne, hogy a fivérét megtámadták, és valószínűleg elhurcolták. Most tehát csak ő juthat el Léopoldville-be. Stanleyville itt van előtte... Mikor kifulladtan, elcsigázottan a hídhoz ért, ahol néhány bennszülött összedőlt vályogkunyhók között munkálkodott, döbbenten állt meg. Az elszakadt híd a túlsó partról csüngött le összecsavarodva... A Kongó szinte tengerré duzzadva örvénylett lent...

Mindennek vége! A bennszülöttekhez fordult tanácsért. Ezek vállukat vonogatták. Majd néhány nap múlva kijönnek. Léopoldville-ből megcsinálni a hidat.

Egy öreg néger mégis segített rajta. Ott távolabb lakik a postamester, annak van egy hátaslova. Azon talán eléri Brazaville-nél a vasúti hidat, és némi késéssel beérhet Léopoldville-be. Nem sok reménye volt rá, hogy idejében odaér, de meg kellett próbálni. Fáradtan, ázottan, tíz perc múlva nyeregben ült és vágtatott... Ötven fokig emelkedett a meleg. Az esővel teleszívott föld, mint valami hatalmas katlan, láthatóan gőzölgött, miazmás párákat hömpölygetve a fullasztó, pállott, nyirkos vidéken.

A lány percenként úgy érezte, hogy lefordul a nyeregből. Másnap éjfélre elérte a brazzaville-i hidat, amelyen már villanyégők voltak. Egész testében remegett és tajtékzott a ló. Ő sem volt különb állapotban. Haja csapzottan lógott az arcába, ronggyá szakadt ruhája sáros foszlányokban lógott róla.

Autót bérelt Léopoldville-ig. Nemrégen készült el a műút, és a vasútépítkezés személyzete részére néhány autó állt a város garázsában. Fél kettőkor már útban volt, egy Európából kiselejtezett, alacsony, úgynevezett Lancia Lambdával a főváros felé. Ültében eldőlt, és nyomban ájult álomba merült. A zökkenőknél a feje erősen odacsapódott az autó oldalához, de a szemét sem nyitotta fel rá.

Másnap reggel a kormányzóság előtt állt meg az autó, és a sofőr felkeltette. Bicegve, minden mozdulatánál fájdalmas szisszenéssel ment fel a lépcsőn sürgő-forgó emberek között. A szakadt, piszkos, tántorgó lányt mindenki megnézte.

– Hányadika van ma? – kérdezte az egyik altisztet.

– Harmadika.

Elkésett! Szeretett volna hangosan felzokogni. Az illetékes ügyosztály tisztviselője sem nyugtatta meg:

– A bantuföldi opció lejáratára nagyon sokan jegyeztették elő magukat. Egész bizonyos, hogy elsején kiadták az új kutatási engedélyt. – Közben egy nagy könyvben lapozott. – Bacrin... Baju... Bálába... Itt van! Bantu!... A Loanda felső folyásánál...

– Ez az... – mondta küszködve Mary.

– Elsejei bejegyzés történt. – A lány majdnem elájult. Nagyon távolról hallotta a hivatalnok hangját, aki a könyvből olvasott:

– „Az előjegyzések elbírálása nélkül az engedélyt, a benyújtott térképek és vizsgálati anyag alapján, továbbra is Robert O’Bri-en mérnök kapta meg.”

Mary két kézzel az asztalra támaszkodva felemelkedett.

– Mi... mit?...

– Az opció az eddigi engedményes birtokában maradt, miután kellőképpen valószínűsíteni tudta, hogy kutatásai eredménnyel jártak.

– És ki... és ki jelentette be?...

– A bejelentés – mondta a tisztviselő, és a könyvbe nézett – The-odor Emersonné született Mary O’Brien nevében történt... De Miss!... Blackwood, mit tatja itt a száját? Jöjjön, fektessük a Misst a kerevetre!...

Mikor Mary felnyitotta a szemét, szép fehér helyiségben feküdt.

A léopoldville-i kórház különszobája volt. Egy orvos és egy ápolónő állt az ágya mellett.

– Semmi baj... Nagyon kimerült volt – mondta az orvos. – Hogy van?

– Köszönöm – felelte Mary, és nyomban emlékezett mindenre.

– Igazán csak fáradtság volt....

Valaki eltolta most az ápolónőt, és az orvost. Teddy lépett elő csúfondáros vigyorgásával:

– Halló, Sárga Anya! Mit szólna egy tányér húsleveshez? Ha a doktor úr nem tartana kuruzslónak, melegen ajánlanám.

Az idea az orvosnak is tetszett, és az ápolónővel együtt távoztak. Marynek valami összeszorította a torkát, miközben Teddy leült az ágya mellé, és megveregette a lány fehér, erőtlen kezét:

– Semmi baj, Mary! Maguké az egész ronda petróleum!... Akármi legyek, ha egy pohár koktél nem ér többet hat vagon olajnál. De hogy jutott eszébe azon a kapun bejönni? Én a főbejáratnál vártam. Valóságos labirintus egy ilyen kormányzóság... Hol is hagytuk el? Ja igen... Éjszaka, mikor egy urat belöktem a Kongóba., . Köszönöm, nővér, majd én megitatom... Addig egy szót sem beszélek, amíg nem issza ki a húslevest... Szóval akkor a másik úrral kezdtünk dulakodni, ezzel a bizonyos Prófétával... Erről kiderült, hogy... hát izé... csakugyan van valami köze az Emerson-féle vállalathoz... És hát... hm... hogy is mondjam?... Rokonom. Apai ágon... igen. Ez nagyon különös, és én is köhögtem volna tőle, ha éppen húslevest eszem... Szóval ezzel az úrral kibékültünk, és miután láttuk, hogy leszakadt a híd, szomorúan visszamentünk a kedves bantukhoz, akiknek a főnöke régi barátom, egy jámbor kézevő. A maga fivérét is őrzi... Köszönöm, jól. Semmi baja. Csak egész csúnyán káromkodik. Különben üdvözli magát... Hát kérem, itt megtaláltuk a pilóta sírját. Ez az én szegény Gordon barátom valószínűleg ide repült velem tréfából. Szép kis víkendprogram... Na és úgy látszik, míg én aludtam, rajta ütött egy vadállat és szétmarcangolta. A bantu törzs retteg a katonai megtorlástól. A varázslójuk álmoskönyve szerint fehér embert megölni közeli akasztást jelent. Rögtön elrohantak a maga papájáért, aki, úgy látszik, megtalálta a szerencsétlen Gordon tárcáját is, megnyugtatta a bantukat, hogy senki sem gyanúsítja őket, illő módon eltemette szegény Gordont, és elment, nem is sejtve, hogy az egyik kunyhóban ott fekszik a fia megkötözve. Ahogy ott szegény Gordon sírja körül ültünk az ap... azzal a bizonyos ismerős úrral, a napfény egyszer csak megcsillant a bokrok között... Ott állt, felületesen elfedve Gordon repülőgépe! A többit képzelheti. A tartályban elegendő benzin volt... Egész jó pilóta vagyok, a starthely ideális, tiszta, sima agyagterület. Kedves fivére igen keresetlen és közvetlen szavakkal fejezte ki nézetét, mikor látta, hogy a zsebeiben kotorászom, és elveszem a térképet az összes okiratokkal együtt. Amit rólam mondott, az hagyján, de a rokonságomat nem is ismeri... Szóval, anélkül hogy hosszas magyarázgatásokba bocsátkoztam volna, a szükséges írásokkal a géphez siettem, percek alatt üzemképes állapotban volt, ismerősömmel együtt kitoltuk az agyagos földre, és nemsokára a levegőbe emelkedtem. Mondanom sem kell, hogy ezt a látszólag szörnyű távolságot a gép két óra alatt lenyelte, és fél nappal előbb értem ide a kelleténél. Kérdezték, hogy milyen jogon jelenteni be az igényt, ekkor mondtam azt a megbocsáthatatlan hazugságot, hogy családtag vagyok, mint a maga férje... Mondanom sem kell, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire kínos ez önnek, de szolgáljon mentségemre...

Nem folytathatta tovább. Két fehér kéz fogta meg a fejét, és lehúzta...

Mary és Teddy esküvőjén, valahonnan Ausztráliából, ahogy a lapok írták, megjelent az idősebb Emerson is. Nagyobb érdeklődés vette körül, mint a fiatal párt. A hatalmas, széles vállú, galambősz hajú, napbarnított ember impozáns jelenség volt. Vállain szokatlanul feszült a frakk, és kék szeme egy húszéves fiatalember derűs pillantásával tekintett mindenkire.

Esküvő után elbúcsúzott. Hosszabb útra indult. Azt mondta, New Yorkba kell mennie. Mary, aki rövid idő alatt nagyon megszerette apósát, szomorúan integetett a vonat után, azután a férjéhez fordult.

– Vajon mikor tér megint vissza hozzánk? Teddy elgondolkozott:

– Azt csak az isten tudja, drágám... és talán a Próféta.