4.

Szótlanul mentek egymás mellett végig a fasoron. A lány lehajtott fejjel a földet nézte. A fiú szokása szerint a távoli ég alját. Tomot ismét szorították a vaskapcsok. Johnson szeplős arca befedte azt a kis tavaszi olvadást, ami már lassan felengedett benne, mert hiszen fiatal volt akkor, ha tizennégy éves kora óta csak revolverrel játszott és odafent a Sierra Nevada hideg csúcsán, a vadászatra induló leopárdot követte nyomon, mialatt a vele egykorúak meleg gyerekszobában ültek és tanultak.

Egy ilyen szobára ő is emlékezett. Nem arra ott Balting Cityben, hanem arra a másikra, ahonnan elindult a dráma. Homályos volt ez a kép... Egy másik gyerekkel volt együtt. A szoba bútorzatából nem sokat őrzött meg. Látott egy gömbölyű faállványt, amelyen Grant tábornok mellszobra állt, fehér gipszből és a szobor orra le volt törve. Azután látott egy alacsony fiókos szekrényt, faragott cirádákkal és a fiókos szekrény márványlapján néha vágyva nézett egy-egy almát, mert nem ért fel odáig.

– Maga miért... miért csinálja ezt? – kérdezte a leány.

– Muszáj.

– Nem igaz... Ez valami sötét... ez valami félelmetes dolog. Ki maga?

Tom megállt és a lányra nézett csodálkozva.

– Miért érdekli ennyire?

– Nekem tudni kell... – felelte a földet nézve és nagyon elpirult.

– Senorita...

– Szólítson a keresztnevemen!

– Anna... – maga sem tudta miért, a vaskapcsok szorítása engedett, ahogy kimondta a leány keresztnevét.

– Nem érzi, hogy jól tenné, ha őszintén beszélne valakivel? – mondta kedvesen, biztatóan a leány. – Bűnt követett el?

– Igen...

– Nincs bűn, amit ne lehetne jóvátenni.

– De van. Van, amit nem lehet jóvátenni és nem lehet elfelejteni.

– Mi az?

– Megölték az apámat.

A lány hallgatott. Maga sem tudta, miért rendült meg annyira ettől.

– Most ne kérdezzen többet. Megölték az apámat. Az életemet a bosszúállásnak szenteltem. Nem tartozom senkihez és sehova. Nem értheti ezt meg.

A lány megállt és egész közel ment hozzá, úgy nézett fel rá:

– Nem hiszi, hogy van valami, amiért érdemes lenne másképpen folytatni... – Tom hallgatott. Először történt meg vele, hogy nem állta valakinek a tekintetét.

– Nem kérdezem, hogy mi a története – kezdte újra Anna. – Csak egyet kérdezek: nincs semmi, amiért lemondana a bosszúállásról?

Tom nem felelt.

– Értem... – szólt lehorgasztott fejjel a lány.

– Nem érti. Csak akkor érthetné, ha megölték volna az apját és ismerné a gyilkost. Tudna nyugodtan élni ezzel a tudattal... Eh!... Most már úgyis mindegy...

– Nem tudom, milyen érzés az, ha valakinek megölték az apját. Én csak azt tudom, hogy van érzés, ami különb a bosszúnál... De ez az érzés vérszomjas embereknél sohasem kerekedhet felül... Mehetünk Mr. Patkins...

Ahogy befordultak a templom előtti térre, Tom egy másodpercig megállt. A vendégfogadóba egy ember ment be kissé bicegve.

Holborn!

Az ügynök nem vette észre a fiút és belépett a helyiségbe. Anna nyugodtan ment az útján, és Tom máris követte a hatalmas táskával. Meglepetése csak egy mozdulatnyi visszahőkölésben fejeződött ki. Mindenesetre szerencséje volt, hogy a porszívóügynök nem vette észre.

De azt már nem tudta, hogy valaki mégis észrevette.

A vendégfogadó emeleti ablakában egy ember nézett le a térre és látta Annát, nyomában a fiúval. Addig nézett utánuk, amíg befordultak a sarkon.

A Gringo Fox volt!

A rabló nyugodtan lakhatott bent a városban. Még igen kevesen látták szemtől szembe olyanok, akik azután életben is maradtak.

De ha akad is valaki, aki látta már Gringo Foxot, az sem ismerte volna fel. A banditának ugyanis szénfekete haja és ugyanolyan színű szemöldöke volt. Tizennyolc éves korában tette fel először a szép vörös parókát, akkor sajátította el egy színésztől, hogy mint kell a szemöldökét színpadi festékkel vörösre festeni. Így azután, ha letette a parókát és lefestette a szemét, az egész arckifejezését átváltoztatta a fekete haj és szemöldök.

Mikor Tom és a leány eltűntek a szeme elől, halkan fütyörészett egy darabig, aztán megfordult. Fiatal, vézna külsejű suhanc ült az ágyán.

– Láttam – mondta Fox.

– Kit?

– A Véres Tomot. – A suhanc felugrott.

– Hol van? Miért állsz még mindig itt?

– Nyugalom, Narrow – intette le higgadtan a cinkosát, aki, megtévesztő soványsága dacára, Amerika bármelyik államában két-háromezer dollárt ért élve vagy halva. Az igazi nevét nem tudták, mert mindenfelé csak a gúnynevét ismerték: „a keskeny”. The narrow.

– Átkozott legyek, ha megértlek Gringo! Ez a vadmacska majd beleszól a játékba...

– Az agymunkát csak bízd rám. Véres Tomot rövidesen elintézzük. Várj itt meg...

Lement az ivóba. Szembetalálkozott az ügynökkel, akit közben ő is megismert, mert Lindsayékkal együtt lovagolt Great Dephtig. Lindsayék ott maradtak Great Dephtben és az ügynök tovább jött Foxszal.

– Mi újság, Mr. Holborn? Nem ülne le egy pohár sörre?

– Megihatjuk azt állva is – mondta az ügynök elborult arccal.

Ha hellyel kínálták meg, nyomban szomorú lett. Naphosszat állt. Ez a fáradhatatlanság szoros összefüggésben állt a nyeregben eltöltött órákkal. Hiába bele kell jönni a lovaglásba... El is köszönt Foxtól és felment a szobájába. A mexikói sört rendelt, azután szóba ereszkedett a vendéglőssel.

– Szép város. Nem is hittem volna, hogy erre Kalifornia belsejében ilyen tiszta, modern helység akadjon.

– Ezt sokan mondják senor – mondta a vendéglős öntelten. A vendég öltözködési módja kétségtelenné tette előtte, hogy egy mexikói senorral áll szemben. – És állandóan fejlődünk. Jó kezekben van a város vezetése.

– Hallottam róla – felelte Fox. – Az ezredes kitűnő ember.

– No meg a leánya... Valóságos angyal. Szinte naponta sorra járja a szegényeket, és adományokat osztogat meg orvosságot.

– Nem őt láttam az előbb az ablakból? Egy legény kísérte, hatalmas bőrtáskával.

– Az volt! A néger, aki azelőtt vitte a táskáját, meghülyült egy kutyaharapástól. – Gringo Fox fizetett és ment.

...Egy óra múlva Anna Gonzales egyedül jött visszafelé. A templom előtt valaki megszólította.

– Bocsánat, Senorita... Dr. Joadez vagyok.

Az ismeretlen mélyen meghajolt és megemelte a kalapját.

– Mit kíván uram?

– Ne tartson tolakodónak, Senorita. Hallottam, hogy védőangyala és gyámolítója a város szegényeinek. Mint mexikói spanyol büszke vagyok arra, hogy kitűnő atyjának honfitársa lehetek. Engedje meg, hogy adományához hozzájáruljak valamicskével.

Az előkelő megjelenésű, kitűnő modorú úr mellett egy fiúcska hatalmas csomagot fogott. Anna barátságosan mosolygott.

– Köszönöm, Senor. Mi is győzzük a szegényeket adománnyal, de azért semmi sem vész kárba.

– Most látom csak, Senorita, hogy nincs itt a kísérője, aki a csomagot vihetné.

– Sürgősen ellovagolt Norwichba, egy halász megbetegedett és orvosságot küldtem neki.

– Óh, Dios! Hisz Norwich legalább tíz óra lovon!

– Téved senor. Norwich ötórányira sincs innen, a Sacramento halott ágánál. Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha a csomagot a fiú leteszi a vendéglőben, majd beküldök érte. Örülök, hogy megismertem Senor, egy jólelkű embert. – Kedvesen biccentett, és míg a mexikói mély meghajlással kalapot emelt, a leány elment...

...Gringo Fox felsietett a szobájába, ahol Narrow csizmástól feküdt az ágyán és cigarettázott.

– Ugorj nyeregbe! – kiáltotta a mexikói -, nyargalj, ahogy tudsz, Great Dephtbe és mondd meg Lindsaynak, hogy a Véres Tom ma este egy kis indián lovon, kockás ingben, sárga nyakvédővel útban lesz Norwichból, visszafelé Tanassoba. Norwich, a Sacramento halott ágánál van, ötórányira Tanassotól...