18.

Pete, akibe a tízezer dollár lehetősége valósággal új életet öntött, sebes vágtatásra ösztökélte a lovát.

– Oda nézz – mutatott Austin a töltés felé. Egy tehervonat haladt éppen el, lassú döcögéssel. Pete megértette:

– Ha felkapaszkodtak egy vonatra, akkor nehéz lesz őket beérni. Bár hölgy társaságában az ilyesmi nem egyszerű.

Még sebesebb vágtatásra ösztökélték a lovat, hogy az út nagy részét megtegyék, mire a déli napsütés a legforróbb. Elhagyták a várost.

A merőlegesen tűző nap alatt por és verejtékből keveredett iszap borította őket. A vizük is fogytán volt. Tudták jól, hogy merre van a patak, egy kis kerülővel elérhették volna, de a pénzvágy nem hagyta, hogy bármire is időt pocsékoljanak. Ha beérik a menekülőket, egy pisztolylövés ötezer dollárt jelent fejenként! Ezt azonban meg kell beszélni.

– Mi lesz, ha rájuk akadunk? – kérdezte Austin.

Pete kegyetlenül vigyorgott.

– Nem vagy valami leleményes, Austin.

– Miután együtt lovagolunk, megállapodhatnánk abban, hogy bármelyikünk oltja ki a pasas gyertyáját, felezünk. Így legalább nem kell versengeni egymással.

– Csak versengjünk...

– Nem felezel?

– Nem. Bízom abban, hogy többet tudok, mint te, jobb a szemem, gyorsabb a kezem...

– Így is jó. De gondolom, hogy pihenjünk, amíg delelőn áll a nap, mert kutya meleg van.

– Pihenj, ha akarsz. Én szívesen folytatom az utat egyedül is – felelte Pete, és sarkantyút adott a lónak.

– Azt már nem!

Sebesen vágtattak a perzselő hőségben. A legrosszabb mégis a szomjúság volt.

– Mit gondolsz?... – lihegte Austin -, vonatra ült a nővel?

– Csak tehervonatra mászhatott. Az meg lassan döcög, és sokat vesztegel... De ne beszélgess, mert kifulladunk.

Austin lova már kétszer botlott, ami a kimerültség jele volt. A két állatról szakadt a tajték, sűrűn horkantak, és hosszú szálakban rezgett ki szájukból a nyál.

Nagyon messze fehér házcsoport terült el a vakító napfényben.

– Vigyázz! – kiáltotta Pete, aki megelőzte Austint.

A fene...

Visszarántották a lovakat, leszálltak, és száron vezették tovább a két agyonhajszolt állatot. Ugyanis mocsaras részhez értek. Ritkás nád vette körül őket, a csizmájuk süppedt, és a lovak is csülökig dagasztottak a sárban. Millió béka kuruttyolása rezgett a levegőben.

– Ott te...!

– Mi?

Valami ormótlan sötét folt mozgott a vasúti töltés fehér gátja mentén, mintha krokodilus vagy valami mocsári szörny lenne.

– Valaki beleesett a kulimászba, és most szárítja magát.

– Ember! – kiáltott rá Pete, amikor a közelbe értek. – Mi történt magával?

A póruljárt inkább egy megelevenedett agyagfigurára emlékeztetett, mint emberre. Az arcára sűrűn ragadt az iszap, a ruhája megkeményedett, a cipője, mint két nagy szikladarab, eltűnt a rászikkadt sár alatt.

– Mi történt, miért nem felel? – kérdezte Austin türelmetlenül.

– Fékező vagyok, leestem a vonatról, éppen ezen az átkozott helyen... – A szomorú fékezőről darabokban hullott le a sár.

– Mondja... Nem látott véletlenül errefelé egy finom külsejű nőt és egy cowboyt? – Csodálatos hatása volt a kérdésnek. A fékező felemelkedett ültéből, a sár recsegett-ropogott rajta, és zörögve esett a földre.

– Ismeri azt az átkozott gazembert?! – kiáltotta.

– Őt keressük... Talán látta?

– Hogy láttam-e? Az az ördög ugratott a vonatról a pocsolyába, és...

Még tovább beszélt volna, de a két lovas szó nélkül otthagyta.

– Akkor hát hiába volt... – mondta Pete.

– Most már Denvert is elhagyták – bólogatott Austin. – Micsoda fickó! Felviszi ezt a finom nőt potyautasnak egy tehervonatra!

Ismét nyeregbe ültek, mert a mocsaras talaj lassanként keményedett, és a városig jó széles út vezetett.

– Kár... Azt hittem már, hogy a zsebemben a pénz – dünnyögte Pete.

– Én is... De hát Keleten nem üldözhetjük...

...Városvégi kunyhók között ügettek búsan. Néhány perc múlva már ott voltak a kocsmánál.

Leugrottak és egy gyerekre bízták a két állatot.

– A Lord el lesz keseredve, hogy a fickó kisiklott – mondta Pete, és csapszék felé mentek.

– Én is szívesen találkoztam volna vele – felelte Austin, és be akart nyitni az ivóba. De visszahőkölt...

Az ajtón, szembe velük, Texas Bill lépett ki.

– Halló fiúk – kiáltotta, amikor meglátta őket -, hát mi mindig összetalálkozunk? Ki fizet egy whiskyt?

Egyszerűen lelőni itt nem lehetett. Legalábbis valami mondvacsinált ok kellett volna hozzá. Nyolc-tíz ember ácsorgott a vendéglő előtt...

– Stop! – felelte Pete, látszólag kedélyesen. – Iszunk veled egy pohárral. A vendégem vagy. – Elállták az útját, mintha arra számítanának, hogy visszafordul a söntés felé. Ha nem fogadja el az italt, könnyen belekötnek. Ha elfogadja, odabent az ivóban még egyszerűbb lesz.

– Elsőrangú! – kiáltotta Bill és visszament.

A két bandita követte.