3.

Lilian csak arra emlékezett, hogy valahonnan a magasból, egy fáról, vagy talán egyenesen az égből ledobbant közéjük ez az acélarcú ember.

Egy rúgásától szerteszét repült a tábortűz parazsa, egy ütése Traweller fejét találta, hogy felbukott. Az apja revolvert rántott, de félrecsapott kezéből kirepült a pisztoly, és Holdvilág Teddy revolvercsöve az arca előtt mered máris, mintha a levegőből varázsolta volna elő, és mély zengésű baritonján halkan ezt mondta:

– Nyugalom...

– Mit akar?...

– Elviszem Miss Liliant. Ötvenezer dollár, és szabad elvonulás az ára...

Egy pillanat az egész. Azután a leányt nyeregbe kapja, és elvágtat.

Lilian nagyon csodálkozott azon, hogy egyáltalán nem fél.

– Mi ez?...

Idegenszerű érzés, hogy ezzel a hatalmas erejű emberrel száguld. Kissé szédül is.

De nem fél. Miért?

– Hunyja le a szemét, vagy legalábbis nézzen a földre – mondta Holdvilág Teddy. – Előre, Dust!

A ló, mintha értene emberi nyelven, nekiiramodott, és Lilian lehunyta a szemét, ahogy a rabló mondta. Amint nem látta az elsuhanó földet, megszűnt a szédülése.

Így vágtatott nagyon sokáig. Aztán meglepett felkiáltást hallott.

– S’death!

A ló megállt. A bandita óvatosan leeresztette Liliant a nyeregből, és ő is melléje ugrott.

– Maradjon itt nyugodtan állva. Úgysem futhat előlem. Egy sebesült vagy halott fekszik itt.

– Nem próbálkozom szökéssel, nyugodt lehet – felelte határozottan, és újra csodálkozott ezen a nyugalmán.

Már az idegenszerű érzés sem nyomasztotta. Mintha természetes lenne, hogy itt vágtat a rablóval.

Néhány lépésnyire egy ember feküdt a fűben.

– Hisz ez a mesztic... Hé! Mi történt? Fernandez!

– Ó! Sir... Lord Teddy! – nyögte a félvér.

– Mi történt veled?

– A... Mexikói Suhanc... lőni...

– Rád?

– Igen... De először én... Mert ő leütni Farkast... És akkor mind lovagoltak el... Mer Sötét, Mr. Tömpe...

– Azt hitték, halott vagy?

– Nem. Ők itt hagyták Fernandezt... mint kutyát... – lihegte villogó szemmel.

– Ne hazudj! Hiszen bekötöztek!

– A Mexikói Suhanc bekötözött... Pedig... én akartam... lelőni...

– Ne hazudj! Te kiálltál vele?

– Innen... bokorból... Mert a Farkas seńort...

– Szóval orvul...? És ő mégis gyorsabb volt... És egy orgyilkos kutyát még... bekötözött... Hm... Jó. Most felelj erre: ki ez a Mexikói Suhanc?

– Nemrégen jött... és itt volt Húsos Farkasnál... De nem rabolt.

– És miért veszett össze a Farkassal?

A mesztic hallgatott.

– Jó. Ne mondd. Nem kutatom mások titkát. Új kötést adok és vizet...

– Ó! Holdvilág Lord – könyörgött fogvacogva. – Te vagy hatalmas... Nem itthagyni mesztic... Ha jönnek fehérek, akkor engem lincs-lincs... mert Farkassal voltam mindig...

– Gyalázatos orgyilkos vagy! Megérdemled!

– Ó! Hatalmas Holdvilág Lord... Könyörülj szegény... meszticen...

– A mindenségit!...

Tétován körülnézett. A leány nyugodtan állt. Távolabb a mesztic kócos indián paripája várakozott, lehorgasztott fővel.

– Miss Logan! Akar segíteni ezen a szerencsétlenül járt csirkefogón?

– Igen.

– Két ló közé kötünk egy pokrócot, ahogy Dr. Dawyt is vitték.

– Értem.

– Maga ül az egyik lovon, és hozzám igazítja mindig a sebességet, különben leszakad a hordágy.

– Igen!

– Ha szökni próbál valamerre, és ez az ember leesik a lovak között, nyomban meghal. Mellkasában golyó van. Erre gondoljon, ha találkozunk valakivel.

– Nem fogok szökni.

A rabló csodálkozva, fürkészve nézett rá. Lilian hangosan, deklamálva beszélt, és szinte kihívó hidegvérrel állta a kemény tekintetet.

Gyorsan megigazította az indián ló nyergét, felkötötték a pokrócot Fernandezzel, és lépésben haladtak tovább.

– Mióta fekszel itt? – szól le a nyeregből Holdvilág Teddy.

– Sok órája. A Mexikói Suhanc megígérte, hogy küld embereket... Féltem, hogy megteszi... Lincs-lincs... – tette hozzá vacogva.

– Engem a Mexikói Suhanc küldött – mondta Holdvilág Teddy, és a leány meglepetten nézett rá.

– Te... láttad őt... Holdvilág Lord?...

– Igen. Barna lovon ült. Fehér lámpás van a ló homlokán, karcsú álltat. A fiú szeme világoskék, nagy sarkantyúja és korbácsa van.

– Ő... az... igen... – felelte a mesztic. Lilian felkiáltott. Szent isten? Wardes... Ez Wardes!

Holdvilág Teddy szigorúan nézett rá, és ujját az ajka elé tartotta.

– Ne beszélj, Fernandez, mert felszakad a sebed... – szólt a meszticre, és az elhallgatott.

Nem ügetve, de mégis elég gyorsan haladtak. Lilian nem értette ezt. Hiszen így utolérik őket hamar az üldözők, ha a nyomukban vannak!

– Először Trawellernek Countiwaybe kell menni – mondta Holdvilág Teddy -, és onnan az üldöző csapattal ismét vissza a tábortűzhöz, csak aztán követhetnek.

A leány ijedtén felkapta a fejét.

– Honnan tudja, hogy mit gondoltam?

A rabló nem válaszolt. Lilian lopva felnézett rá.

És kissé félt. Attól az érzéstől fél, hogy nem érez félelmet.

Még vagy félóráig léptettek így. Némán. Csak a mesztic nyögése hallatszott időnként. Azután elérték a Rocky Mountainst. A Felhőösvény aljánál voltak. Az óriási hegység szinte nyílegyenesen szökött a felhőkig mellettük.

– Szálljon le – szólt fél suttogással a bandita.

Engedelmeskedett. Holdvilág gyorsan megkötötte a két lovat néhány látszólag járhatatlan magas bozót mögött.

– Menjen előre!

– Hová?

A szikla alján néhány cserje volt előtte, magas, sűrű bozót, de bejárást, barlangnyílást nem látott sehol.

– Menjen a bozótig, ahol az a vastag gyökér dudorodik a föld felett.

A lány nem értette, de azért engedelmesen ment a bokrokhoz... Amikor odaért, meglátta, hogy két bokor összekötő ágai alatt boltívszerű sötét nyílás tátong.

Már ott volt mellette Holdvilág Teddy. A lépését nem hallotta reccsenni.

Úgy jár, mint valami kísértet.

– Guggoljon le – szólt a leányhoz.

– Hová visz?

– Ne kérdezzen – felelte röviden.

Lilian habozott.

– Előre! Bújjon át az ágak alatt, és vigyázzon. Sok a tüske.

Lilian hátrapillantott lopva, azután dobogó szívvel lehajolt. Ahogy átért a lombok közül a sima sziklafal mellé, sebesen vert a szíve. Szorosan a szirt aljából nőttek ki ezek a kemény, sűrű cserjék.

– Tovább! Egy barlangot talál a kinyújtott keze távolságában.

Ahogy megtapogatta a falat, érezte egy helyen, hogy üres levegőbe nyúl.

Lépett egyet. Vak sötét fogta körül. Tovább ment.

– Fél?

– Nem.

Nyugodtan előre kúszott. A háta mögött jön Holdvilág Teddy.

Kézilámpa fénye villan. Boltozatos üregben vannak. Néhány szőrme, egy kezdetleges tűzhely, víz és konzervek.

A Holdvilág Teddy tanyája ez, gondolta Lilian. Vajon itt él állandóan?

– Ritkán tartózkodom a barlangban – szólt mögötte a nyugodt hang, és a lány hökkenten felnézett.

Ismét a gondolataira felelt.

– Üljön le, Miss Lilian. Megnézem a mesztic gazember sebét.

– Itt kell majd nekem...

– Kérem, ne mondjon semmit.

A lány szó nélkül leült. Holdvilág Teddy kibontotta a kötést.

– Súlyos... mormogta rövid vizsgálódás után.

– Szív? – kérdezte a lány.

– Tüdő.

Hallgatott. Különös volt ez a rabló, ahogy ráncolódó homlokkal, mint valami tudós, a seb fölé hajolt.

Odavilágított a lámpával is, és az egyik ujjával megérintette a bőrt, mintha az kutatná, hogy a gyulladás meddig terjed.

Azután valami egészen különös történt.

Holdvilág Teddy levette a kabátját, és könyökig felgyűrte az ingét.

Miért volt ez furcsa?

Mire emlékeztette ez az előkészület?

Csak keleten látott hasonló higgadt, de mégis komoly készülődést.

Sebészek teszik!

– Kicsoda ön?

– Hallgasson!

– Miért nem mondja...

– Nyugalom...

A zsebéből műszert vett elő. Lilian megismerte: kutasz! Amivel golyót vagy szilánkot távolítanak el az orvosok.

– Kérem... – fordult a leányhoz. – Ha segíteni akar, ott hátul talál egy fazekat...

– Megvan...

– Gyújtson a tűzhely alá. Mindent odakészítettem. Gyufát is talál az asztalon.

A leány engedelmeskedett.

– Ha forr a víz, hozza ide, kérem.

Egy kis üvegből valamit a seb köré öntött, és dörzsölte. Élénk kórházszag érződött. Azután a kését fente egy kövön, figyelemmel, lassan.

– Ó... Lord Holdvilág... te most kínozni Fernandezt...?

– Hallgass! Ha kiveszem a golyót, esetleg megélsz. Ha nem, akkor éjfélre véged.

– Ó... Te lenni... varázsló?

– Nyugalom...

– A víz! – mondta készségesen Lilian.

– Hozza ide...

Röviden beszélt, de udvariasan. A leány odahozta a fazekat. Holdvilág Teddy belekezdett a műtétbe. Hosszú, ügyes ujjai kifogástalan szakszerűséggel dolgoztak. Az arca közben komoly volt, és azzal az összpontosított, szigornak tűnő figyelemmel meredt a sebre, ami a komoly orvost jellemzi.

Lilian ámultan nézte.

– Maga... maga... orvos?

– Csend! Adja ide az ollót és a kötszert...

– Ho... hol van?

– A tűzhely mellett egy fapolcot talál a sziklára erősítve.

– Igen...

Odaadta. Fernandez közben elveszítette az eszméletét a fájdalom és a vérveszteség miatt. Az olló csettent. Véres, ázott rongydarabok, fertőtlenítő... Mintha kórház lenne.

A Rocky Mountains legvadabb vidékén, egy sziklabarlangban!

Lilian két kezét a szívére szorította.

– Maga... Orvosból lett... ban...

– Ne kérdezzen.

Puhán, de röviden mondta, és Lilian lesütött szemmel állt. Nem félt, hanem... ez furcsa: engedelmeskedett!

– Most magára hagyom – szólt végül a rabló.

– Igen.

– A betegnek ne adjon sok vizet inni, akkor sem, ha kér.

– Igen – felelte gépiesen, és nézték egymást.

– Mindent megtalál itt, amire szüksége van.

– Értem.

– Az asztal fiókjában ennivaló is akad.

Hallgattak. Fernandez felnyögött. Álltak egymással szemben. Mi ez? Milyen félelmetes, furcsa érzés áramlik közöttük?

– A barlang elé követ görgetek – szólalt meg Holdvilág. – Nem tud kijutni.

– Nem akarok...

Néhány másodpercig ismét csak álltak egymás szemébe nézve.

Azután a rabló felvette a kabátját, a revolverövét, és egy beidegződött mozdulattal kiemelte tartójából a pisztolyát, futólag, hogy nem akad-e a bőrbe. És indult.

– De ha... esetleg...

Visszafordult.

– Mi az?

– Itt egyedül leszek, és maga...

– Fél?

Keményen nézett Lilianra. A szeme, úgy látszott mond valamit.

– Nem – mondta végül határozottan a leány.

– Arra gondol most – kérdezte a rabló -, hogy mi lesz, ha nem térek vissza?

– Igen...

– Akkor itt elpusztul. – Holdvilág eléje lépett. – Fél, kérem?

– Nem! – felelte újra, de határozottabban a leány, és a férfi bólintott:

– Helyes. Biztos lehet benne, hogy visszatérek – mondta egyszerűen. Aztán fejére tette a sombreróját, és elment.

Lilian egy cseppet sem félt. Nagy megnyugvással leült az egyik kőre, és nézett a sötét barlangnyílás felé, amerre a férfi alakját elnyelte a homály.

Egy cseppet sem félt.

Azt mondta, hogy visszajön, és akkor nem lehet másképp.

Tompa dübörgés hallatszott és egy rövid puffanás.

...A szikla odagördült a barlangnyílás elé. Nem lehet kimenni. Ha Holdvilág Teddy meghal, vagy más baj éri, akkor ő itt nyomorultul elpusztul, a halódó mesztic társaságában.

De nem félt.

Hiszen azt mondta, hogy vissza fog jönni.

És ha mondta, akkor nem lehet másképp.

Ledőlt egy pokrócra, és jóízűen elaludt.