ÖTÖDIK FEJEZET

1

Egy magas, kissé erős, negyven év körüli hölgy jött ki a pályaudvarra. Leült a homályos sarokban búsuló Benjamin mellé.

– Itt vagyok...

Ez annyira nyilvánvaló volt, hogy az ál-Benjamin nem szólhatott semmit. A gumikabátos hölgy itt van. Félreértések elkerülése végett ezt közölte is vele, nehogy azt higgye, hogy csak azért jött ide, mert nincs itt. Esernyőt nem hozott magával, ez megnyugtató.

– Ugye meg van lepve?

– Eléggé...

– Én nem haragszom magára, Ben. Tudja, hogy a férjem meghalt, apámat Szeréna néni tartja el, s magam küzdök a Márfával... Ezt sejthette...

– Nyilvánvaló volt – bólogatott az előrelátható bús események hallatára Pencroft, jelenleg Benjamin Walter, és csak azért imádkozott, hogy bár a Márfa rejtélyét megérthetné valaha, mellyel e hölgy küzd, kinek atyját Szeréna néni tartja el, férje meghalt, és közben ki tudja, hogy anyjával mi lehetett. Elég nagylelkű azonban, hogy mindezért őt nem ütlegeli.

– Ami köztünk volt, Ben, a mi titkunk. Én tudom, hogy maga szeretett. Bolondságai a nőkkel, nyughatatlan természete, mind-mind megértésre találtak nálam. Ha nem borítja fel lelki egyensúlyát a Probatbicol, úgy mi ma boldogok lennénk.

Pencroft sóhajtott, mint aki szintén tisztában van e szomorú üggyel, lehorgasztotta fejét és csak azt kívánta, hogy bár a Probatbicol ne keveredett volna az ügybe.

– Jöjjön, Ben. Én nem törődöm semmivel. Maga újra itt áll szegényen, kitaszítottan, és én már ilyenkor mindig azt fogom mondani: „Jöjjön, Ben.”

Különös keserűséget érzett Pencroft. Eh... milyen furcsa ez. Azért mindenkinek valahol van valakije, aki szereti, és ez az egész annyiból áll, hogy ha rákerül a sor, megintcsak azt mondja a nő: „Jöjjön, Ben.” Mit tehet mást a nő, kinek azt rendelte a sors, hogy szeretni annyi, mint szenvedni és áldozatot hozni? Akinél szeretni annyit jelent, mint vérségi kapcsolatnál nagyobb áldozatkészséggel tapadni egy idegen férfihoz, akivel a kőkorszak óta rejtélyesen alázatos vonatkozásban áll, és időnként meg kell jelennie, amikor ez a férfi mindenkihez rossz volt, őhozzá a legrosszabb, és mégis az a helyzet, hogy azt kell mondania: „No jöjjön, Ben”.

– Köszönöm... – feleli, miközben mennek, és elakad. Az ördögbe! Nem is tudja, hogy hívják ezt a nőt. A homokfutó, amely kint állt a pályaudvar előtt, csomagjaikkal együtt egy kis családi házhoz vitte őket, amely a város szélén állott.

A levendulaszagú, régi házban masszív, barokk bútorok, nyikorgó falépcsők, vedlett gipszszobrok, néhány családi portré, molyette függönyök bús benyomással lepték meg újdonsült Benjamint. Néhány generáció élt, nősült és vonult temetkezni innen. Életük, élményeik, bánatuk, örömük belemaródott a bútorokba, saját képére koptatta, fényesítette az ódon holmikat. Egy emeleti szobához vezette a nő. Becsukódott az ajtó mögöttük.

– Ervin lakott itt... – suttogta jelentősen – a maga Ervinjének a szobája... Nézze... ilyen volt.

Fiatalember képe függött a falon. Kedves, szőke, nevető diák, és alája írva tintával:  

„Hildegardnak... ha még emlékszik a kirándulásra, ahol hármat rikkantott minden madár, és korsó sört ittak a sziú indiánok!

Prim-prim Ervin!”

Értette. Zárt életek kialakult tolvajnyelve, egy kis birodalom Benjamin Walter élete, melynek külön szótára is van, és ő ezt nem érti. De jól tudja például, hogy Madge-nek adott egy képet, mely szerint:  

„Uborka néni! Nem kell a babának forgácsfánk... De mégis minden jó lesz, ha kirándulunk megint egyszer az Északi-sarkra négernek, egy jó vacsorára! 

A te Halló Csumpid!”

Ennek normális, rendes, emberi értelme van. Itt minden szó megfelel egy eseménynek, ebben szerelem, regény, közös emlék, frivol célzás, kedves biztatás és más egyebek vannak.

A legkevésbé harcias kis állam: a család és állampolgárai hibátlanul beszélik e nyelvet. Ki nem érti? Tegye az illető emlékdobozára, íróasztalából előkerülő régi kacatjaira a kezét, és esküdjön meg, hogy nincs hasonló rejtélyes szövegű fényképe.

Annyit mindenesetre megtudott, hogy ezt a nyájas, angyali hölgyet Hildegardnak hívják. A név nem kimondott igénye a hölgyismerőseinél. Ilyen címmel Crocker regényt is írt, és hogy Walter Scott nem írt, az valóságos csoda.

A nő benyúlt a szekrénybe, mosolyogva kivett egy dugóhúzót és könnyes szemmel, merengve átnyújtotta Pencroftnak.

– Még itt van...

– Ki hitte volna? – súgta döbbentem Újdonsült Benjamin. És állt. És merengtek ketten a dugóhúzó fölött, és a nő a vállára borult és keservesen sírt. A férfi megveregette a vállát és azt mondta:

– Hildegard...

– Azt hiszi, miatta? Hát nem tudja, hogy a nyomorult hozzáment a fiatal Burnshöz?!

– Ha szerette? – mondta kissé idegesen.

A nő eltaszította és sápadt lett:

– Ezt maga mondja?! Maga, aki földönfutó lett? Ez a nyomorult nő és Burns összejátszottak! Tudja meg, hogy ma már nyilvánvaló.

– Igen. Igen... – mondta ingerlékenyen, mert már szédült kissé. – Azért, ha egyszer szeretik egymást...

– Az még nem ok arra... Eh. Mindegy! Inkább... – és egy polcról fekete tokot húzott elő – hegedüljön egy kicsit. Tudom, hogy ez megnyugtatja magát.

Ebben a hölgy, akinek nevét még mindig nem tudta, tévedett. A hegedű puszta látása kifejezetten nyugtalanította.

– Nem hegedülök – hebegte –, amióta ez a forradás a homlokomon...

– De hisz úgy született!

– Igen... azonban operálni kellett újra... és mondja... kérem...

– Nevezzen Bunnynak...

– Bunny! – kiáltotta boldogan, mert végre tudja a nevét, de a nő félreérthette, és a nyakába borult. Azután zokogott és újra hosszan nézte a dugóhúzót.

– Ben, most... baj van Márfával – súgta bánatosan. – Apa nem tudott arról, amit én magának adtam... és lejárt a váltó, és maga nem küldte vissza... Szóval lehet, hogy elúszik minden, és a birtokot el kellett adnom, amíg szegény férjem élt, még bírtam, hiszen maga tudja, hogy Arnold milyen volt... – Búsan bólogatott.

– Mint egy falat kenyér...

– Azt éppen nem lehetett rá mondani. Nyugodtan éhezhetett tőle az ember.

– Így értettem én is. Ki lakik jól egy falat kenyérrel?

– De a pénzügyi dolgokat értette. Én így egyedül, magamra hagyatva... bizony nem sokra megyek...

A Márfa titka tehát megoldódott. A birtok neve. És lehet, hogy ez az épület a Probatbicol? Különös lenne. No jó. Várjuk ki a végét! Majd kiderül minden magától.

– Ez lesz a maga szobája, Benjamin, és aludjon jól. Ebben a szobában mint fogtechnikus is elkezdheti a munkát.

– Nem... Ezt a kettőt nem szeretném: hegedűt és fogtechnikát, felhagytam velük.

– Pedig Stuckéknál még megvan valahol a fúrógépe és néhány műszere. Persze, a motor már nem lesz meg, de hát nézze, Benjamin, ami így, a kezdethez, egy kevés pénz kell magának... hiszen érti, ugye?

Elpirult az igazi Benjamin helyett. És megnézte ezt a kissé csípős koraérettségében is igazi nőt. Ez most zsebébe, illetve a szívébe nyúl egy kevés pénzért, belenyugodva alázatos, szomorú sorsába, hogy áldozatokat kell hoznia, ha már a világra jött. És venne motort a fúrógéphez. És ezt a nőhódító, mindenkinek hazudó, szélmalombolondot esetleg ismét talpra állítaná, hogy ő maga összeroskadna bele, mind ahogy még mindig Benjamin hondurasi kirándulásának betege ő is, a birtok és az egész családja, de tud egy nagy misztériumot, mely szerint ennek így kellett lennie, és nem másképp.

– Nem, köszönöm... már régen nem dolgoztam... – felelte Pencroft.

– Hiszen azt írta kintről, hogy elkezdte a munkát.

– Tessék!?... Igen, de Hondurasban nem használnak motort...

– Hát hogy dolgozott?

– Hidegvágással – felelte idegesen. – Ez... izé... Ez ott egy új metódus... Modern eljárás... Most lefeküdnék, ha nem veszi rossz néven.

Kár volt egyszerre ennyit beszélnie. A nő kissé hátralépett és gyanakodva nézte. Ettől zavarba jött.

– Különös... – mondja zavartan. – Tudja, arra gondoltam, hogy azelőtt volt egy szokása, megfogta keményen, egy kézzel a vállamat, kissé megrázta... és azt mondta: „Nincs semmi baj... Fel a fejjel, Bunny”. Ezt most nem tette...

– Öregszik az ember... De – és mosolyogva megfogta ismeretlen jótevőjének vállát: – nincs semmi baj!

A nő hirtelen úgy ütötte félre a karját, mintha megszúrta volna.

– Maga nem Benjamin Walter! – kiáltotta határozottan.

Ez igen. Ez egyszerű és mégis örök szép, nagy csodája az életnek, hogy több mint tíz év múltán egy asszony, a megszokott érintés másodpercében máris tisztában van azzal: nem „Ő” fogta meg a vállát. Itt nem kell születési bizonyítvány, személyazonossági írás, elég néhány rézpénznyi élő bőr daktiloszkópiai tájékozódása, és csakúgy, mint a valóságban, nincsen számára két egyforma ujjlenyomat. Itt csak a teljes beismerés segít.

– Igaza van, asszonyom, én nem vagyok Benjamin Walter.