3.

Anna töprengve ült a szobájában. Kis lakktáskájába becsomagolt néhány holmit és lovaglóruhába öltözött. Az ünnepség zaja szűnőben volt... Tom apja megölte az ő apját, Hawkinst. Akit az apjának hitt, az részt vett ebben a gyilkosságban. Miért ül hát itt még most is, az útra meredve, mintha aggódna az apja gyilkosáért?... Miért nem tudja gyűlölni igazán?...

Bolyongott az elhagyatott éjszakai házban. Egyszer csak ott állt Tom ajtaja előtt... Zajt hallott.

Itthon van!

Nem bírt ellenállni a vágynak, hogy megtudjon valamit... Kopogni is elfelejtett... Benyitott.

Sikoltva állt meg.

A szoba közepén megpillantotta Tomot, amint egy olajos ronggyal puskát tisztít. Azt a puskát, amit olyan jól ismert, amit Gonzales este a vállára dobott, amikor útnak indult.

– Megölte! Megölte! Az ő puskája!...

Tom meglepetten lépett a leányhoz.

– Nem igaz...

– Gyilkos! Gyilkos!... Maga is... ő is! Gyilkosok!

– Ha valaha szeretett...

– Nem szerettem soha!... Gyilkos!

Elrohant. Tom döbbenten állt. Mintha golyó találta volna el, úgy ütötte meg belülről, amit a leány mondott. De most sürgősen cselekednie kellett. Visszament a szobába. A sastollat, az indián öltönyt, a fekete hajfonatos parókát, a sasorrnak használt, lágy viaszdarabot gyorsan a szekrény mélyére rejtette...

Közben a városban hirtelen vége szakadt az ünnepségnek. Az egyik szobából súlyos sebesült zuhant ki a folyósóra. Narrow volt, aki a gyűlölet és a düh szörnyű erejével az ajtóig vonszolta magát és kinyitotta...

Súlyos sebesült örömünnep alkalmával nem ritkaság errefelé, de az a néhány szaggatott szó, amit a bandita mondott, mégis percek alatt valósággal pánikba hozta a várost. Néhányan Morgannel az élükön Clayton seriffet keresték, aki egy vendégével sétált az ünneplők között.

Gibson, Balting City seriffje volt ez a vendég. Este érkezett és nyomban a Véres Tom felől érdeklődött.

– Semmi hiba – nyugtatta meg Clayton. – A bandita olyan jámboran viselkedik, mint aki díszpolgár akar lenni. Városunkat valósággal felvirágoztatta. Segédem indiszkréciója következtében híre ment, hogy itt tartózkodik és messze vidékről csodájára járnak.

– Hm... Nem hittem, hogy amit magának mondok, az a segéd indiszkréciója révén kiszivárog... Mindegy. Most már majdnem bizonyos, hogy ez az Arthur Wheeler ártatlan volt és a vádlói érdemelték volna meg a golyót. A kormányzó széles körű nyomozást indított az ügyben. Ez a tíz ember azt vallotta, hogy kirabolták őket, viszont kétségtelenül megállapította a kutatás, hogy igen tekintélyes mennyiségű aranyat adtak el rövidesen az állítólagos rablás után és valami vállalatot alapítottak. Shiwán fiának igazán könnyen lehetett aranya, amit Arthur Wheelernek adjon. Ha most hozzáveszi ezt ahhoz, amit maga megtudott az indián Tongától, hogy Fernandezt sebesülten szedte fel a halottak közül, akkor igen valószínű, hogy nagy igazságtalanság történt itt Clayton, egy egész családot döntött a látszat, ártatlanul romlásba.

– Az én körzetemben, ezt nem veszi rossz néven, kedves Gibson – jegyezte meg Clayton gőgösen -, ilyesmi nem fordulhatott volna elő. A banditákat innen kipusztítottuk és az én szememet még egy csirketolvaj sem kerüli el. Ne haragudjon...

Ebben a pillanatban Morgan érkezett lihegve:

– Mr. Clayton! Gringo Fox két hétig lakott a városban egész bandájával, elrabolták Gonzales ezredest és a leányát. Egy haldokló várja önt a vendéglőben.

Gibson megcsóválta a fejét.

– Kedves Clayton, ha ön Gringo Foxot még a csirketolvajok közé se számítja, akkor nagyon méltányosan vélekedik a mi banditáinkról...

De Clayton ezt már nem hallotta, mert rohant a vendéglő felé, nyomában a segédjével és kollégájával.

A rémült tömeg utat nyitott a seriffnek. Gringo Fox elhagyott szobájában átható kámforos alkoholszag terjengett. A seriff mindenkit szétlökdösve letérdelt Narrow mellé. A bandita falfehér volt és utolsó másodperceit élte.

– Beszélj! Ki vagy!

– Narrow... – suttogta elhalón.

Az orvos kiejtette a kristályfecskendőt és az emberek kissé elhúzódtak.

– Ez se éppen az a kimondott csirketolvaj... – dünnyögte Gibson.

Clayton felültette a haldoklót és megrázta.

– Beszélj! Hol van Gringo Fox?

– Kereszt... Tető... – tátogta szinte hangtalanul Narrow. – Gringo Fox... fekete a haja... vörös paróka...

– Hol az ezredes?!

Egy sípoló, hörgő lélegzet után minden erejét összeszedve suttogta:

– Gringo... Lindsay... elrabolták... ezredes volt a Nevada... Szelleme... Kereszt... Tetőn... siess... etek... Gringo... megölt... Ördög...

Holtan dőlt előre fejével a seriff vállához koccanva.

– Aki csak mozdulni tud, menjen haza a lováért és a puskájáért! – kiáltotta Clayton. – Öt percet várok, azután indulunk a banditák után.

A szoba nyomban üres lett. Jellemző, hogy még az orvos is rohant a lováért és fegyveréért.

– Maga érti, Gibson ezt a zagyvaságot? – kérdezte Clayton.

Gibson többet értett belőle, mint kollégája. Most már ő is tudta, hogy miért indult Arthur Wheeler lovon Tanassoba és miért nem leplezte le Fernandezt. De csak annyit mondott Claytonnak, amennyit szükségesnek látott:

– Persze, hogy értem! Gringo Foxot mindenki vörösnek hitte, pedig ez csak paróka volt. Mint egyszerű utas élt itt a városban. Az arcát nem sokan látták olyanok, akik életben maradtak, a haja fekete volt, tehát elkerülte a legszemfülesebb seriff figyelmét is. Ma éjszaka néhány társával együtt elrabolta az ezredest meg a leányát és a Kereszt Tető felé menekült.

– Ennyit még az én együgyűségemmel is sikerült kihámozni a haldokló szavaiból. De mi az, hogy az ezredes a Nevada Szelleme?

– Hogy?... Egy haldokló könnyen fantáziál... Nem ajánlom, hogy a segédje indiszkrét legyen – tette hozzá nyomatékkal Gibson -, mielőtt ebben az ügyben valami bizonyosat tud.

A seriff zavartan nézett össze a segédjével.

– Igaza van, Gibson. Az ügy roppant kényes... De ha meggondolom, hogy az ezredes kreol... Habár hihetetlen, mert a legkitűnőbb... Igazán nem tudom...

– Spanyol grófban nem ritka a kreol és óva intem, hogy az Államok egy magas rangú kitűnő tisztjét...

– De Mr. Gibson! Én nem mondtam semmit! Maga mit tátja itt a száját, Morgan! Menjen és csődítse ide a legjobb lovasokat!

Miután Morgan elment, kissé siralmas ábrázattal fordult Gibsonhoz.

– A maga környékén több gyakorlatot szerezhetett az ilyesmiben, Mr. Gibson. Ennek a példátlan emberrablásnak a felelősségével kétségbeejtően tapasztalatlanul állok itt... Mit tenne ön az én helyemben?

– Nem esnék kétségbe. Azután keresnék egy alkalmas vezetőt. Ismer valakit, aki a Nevada ösvényein, szakadékain keresztül, utolérhet egy gyilkost?

– Csak a jó isten... De nem... Köszönöm a tanácsát. Van egy mentőötletem...

– Egy ötletem nekem is van. Szervezek egy üldöző csoportot és útközben majd találkozunk. Viszontlátásra.

A két seriff kezet fogott, Gibson elvágtatott egyenesen Gonzales ezredes ranchához. A nyüzsgés, lárma, amely messzire hallatszott, jelezte, hogy itt már tudják az eseményt. A cowboyok nyergeltek.

Angolkerten, virágágyakon keresztül vágtatott be a seriff nyitott kapun át és csak a legények között ugrott le a lováról.

– Emberek! Én Balting City seriffje vagyok. Szeretném veletek kézre keríteni, akit annyian üldöztek már hiába, az Államok rákfenéjét: Gringo Foxot!

– Hallottunk már magáról, Gibson – mondta Hyckes. – Azt hiszem, megfelelő legények leszünk.

– Ez bizonyos. De szükség van valakire, aki a Nevada sziklái között is megtalálja a nyomokat, aki ha kell, fegyverrel, ököllel egyaránt méltó ellenfele a Gringo Foxnak. – Odanézett az istálló melletti padra, ahol Tom ült és egy vékony ággal rajzolgatott a porban.

– A hegyek között... nem vagyunk jártasak – felelte Johnson. – De ahhoz talán elegen vagyunk, hogy...

– Köztetek van egy ember, akinek vezetni kellene az üldözést, aki legyőzheti Gringót. Ott ül! Tom!

Csodálkozva néztek a fiúra, azután a seriffre. Tom lassan felállt és előbbre jött: – Mit kíván tőlem, Gibson?

– Az ezredest és a lányát elrabolta Gringo Fox. Egy ember van, aki sikerrel üldözhetné és az... te vagy!

– De seriff? Berúgott?! – kiáltotta a szeplős Johnson. – Ez egy gyáva kölyök, akit már sokszor felfricskáztam.

A seriff végignézte Johnsont.

– Ez az ember a Véres Tom, és akiket ő fricskázott fel, azok közül egy sem maradt élve.

Ha a ház hirtelen romba dől, nem okozott volna nagyobb elképedést, mint Gibson kijelentése.

– Azt mondom – folytatta a seriff -, hogy csak ő foghatja el Gringo Foxot. Tom Wheeler! Kiderült, hogy az édesapád ártatlan volt. Őt már nem támaszthatta fel a kormányzó, de a hatóság tévedését jóvátette azzal, hogy megkegyelmezett neked. Csatold fel az övedet, ülj lóra, független, szabad ember vagy, aki nem kénytelen eltűrni a sértést.

Tom egész közel ment a seriffhez.

– Elsősorban magát lőném le, Gibson mindazért, ami velem a maga pokoli ötlete miatt történt. Ragaszkodik ahhoz, hogy felkössem a revolverövemet? Maga után a szeplős Johnson következik, azután Hyckes...

Csend lett. Tom megköszörülte a torkát, megnedvesítette nyelve hegyével kiszáradt száját és rekedten, szinte suttogva mondta:

– Szóval... Mehetek... ahová akarok?

– Mehet... – hebegte Gibson.

Tom szó nélkül hátat fordított és elindult az istálló felé. A szeplős Johnson szólt utána.

– Hej, Véres Tom! – A fiú visszafordult.

– Azt mondtad nekem egyszer, hogy gyáva vagyok – kiabálta éles kihívó hangon. – Be fogom neked bizonyítani, hogy nem vagyok az, pedig most már tudom, hogy te bántál el a veszett Miguellel is. Ide hallgass! Mint rongyos menekült érkeztél, bambának tettetted magad, terhére voltál mindenkinek és az ezredes meg a senorita befogadtak és jók voltak hozzád. Most, mikor bajba kerültek, egyszerűen elmész?

– Most elmegyek, Johnson.

– Hát akkor vedd tudomásul, hogy szívtelen, hálátlan gazember vagy!

A legények ijedten néztek a fiúra. Most már tudták, amit Johnson is tudott, hogy az egyik kezével agyonüthetné a szeplőst. De a fiú szemében még csak a szokott vad fény sem gyúlt ki. Szó nélkül hátat fordított, feltette rá a batyuját és anélkül, hogy hátranézne, lassan elkocogott az úton a város felé.

– Elég időt pocsékoltunk – kiáltotta Ingramm. – Vezessen, Gibson, talán utolérjük a fiú nélkül is.

...Ezalatt a Templom téren mindenfelől vágtatva gyülekeztek a lovasok. Clayton seriff, miután elvált Gibsontól, a vendéglőbe sietett, és odament egy sarokasztalhoz, ahol Mr. Holborn az öt nap előtti New York Heraldba temetkezett. A felfordulásból mit sem vett észre, hiszen olyan lárma volt éjjel, hogy nem tudott aludni.

– Mi az, maga itt olvas? – förmedt rá a seriff.

Holborn mentegetőzve tette el a lapot.

– Azt hittem, szabad...

Több marcona ember lépett be, fegyverek döngtek a padlón.

– Idehallgasson: visszaadom a fegyvereit és az én felelősségemre ma éjszaka nyugodtan használhatja őket...

– Igazán nem nélkülözhetem, Mr. Izé...

– Gringo Fox, az Államok leghíresebb banditája megszöktette Gonzales ezredest és a leányát!

– Szegénykék... – dadogta rosszat sejtve az ügynök.

– Tanasso lóra kap, hogy a rablót üldözze. Maga fog vezetni bennünket a hegyek között...

– Tessék?

– Ismétlem, az én felelősségemre használhatja a fegyverét, magának kell elfogni és legyőzni a Gringo Foxot. Előre!

– De kérem... ezt én nem tehetem.

– Én vállalom a felelősséget! A város legjobb lovát kapja és vezet bennünket a Kereszt Tetőre. Ne próbáljon ellentmondani, mert még azt hiszik, hogy a Gringo Foxszal tart...

– Becsületszavamra nem is ismerem... – siránkozott az ügynök.

Közben a környező embereken keresztül a téren összegyűlt tömegig jutott a hír: a Véres Tom vezeti az üldözést. Az ötletet általános lelkesedés fogadta. A tömeg türelmetlenül kiáltozott, „Gyerünk! gyerünk! Mit késlekedik!”

Holborn egyszer csak azt vette észre, hogy fenyegető magatartású alakok fordulnak feléje mindenfelől. Elvette az isten az eszét, amikor idejött...

– Ember! – kiáltotta a seriff – ha egy percet habozik, meglincselik... Gyerünk, itt egy revolver... halló... egy puskát és hozzátok elő Pepinót.

Holborn a lincselés szóra nyomban átvette a revolvert, vállára dobta a puskát és úgy vágta önmagát fejbe hátulról a csővel, hogy kis híján elájult. Már kint is volt a kocsma előtt, ahol harsány, elismerő zúgással üdvözölte a tömeg és éppen elővezették Pepinót, a város legtüzesebb csődörét. A lovasok mögé sorakoztak és Holborn a nyeregbe vetette magát. Az alattomos puska ebből az alkalomból ismét úgy vágta fejbe, hogy majdnem keresztülesett a lovon, de végre egyensúlyba került, csak a lábszárai bizonytalankodtak és így történt, hogy a kengyelvasával megérintette a ló oldalát, amely az eseményt sarkantyúzásnak fogta fel és az ilyesmit nem állhatta.

A következő pillanatban egyetlen ugrással iramodott el a félvad csődör. A tömeg lelkesen ordított fel, mert így képzelték mindig a Véres Tomot vágtatni.

Hogy Holborn nem esett le a lóról, az egész különös véletlen összjátéka volt és a gyáva emberek szívós védekezése. Csak a föld és a fák rohanásából sejtette, hogy gyorsvonat sebességgel halad és egyetlen ép csontja sem marad, ha lezuhan a lóról, pedig ez kézenfekvő lehetőségnek látszott. A kalapja régen lerepült, a puskacső úgy verte a tarkóját, mintha egy galád ellenség ülne mögötte, a nyereg dobásától sajogni kezdtek a múlt félig begyógyult, fájó sebei és a ló, amely a fasor irányában állt, mikor Holborn ráült, elvágtatott a Gonzales-ranch előtt, kiért a dombok közé és nyargalt, nyomában a lelkes tömeggel...

Hogy a szerencsétlen ügynök felett végképp beboruljon az ég, kelet felől sötét felhők tódultak a síkság fölé és hatalmas dördüléssel bejelentette magát a vihar...