2.

Barker sápadtan hevert a kunyhó földjén végigterített pokrócokon. Tíz nap óta tartott már a kálváriája.

Elsősorban a katonaság elől nekivágtak a havasnak. Mit bír el szenvedésben egy volt színművész még akkor is, ha később okirathamisításért bezárták?

– Kérlek, fiam – fordult Robinhoz azzal a zord pátosszal, amelyet egykor Schiller Haramiáiban alkalmazott, mint Moor Károly. – Én sokáig ültem most börtönben... Leszoktam a kemény zsiványéletről. Ne erőltessük...

– Gyerünk! – mondta röviden Robin.

Így haladtak, Barker lovon, Robin gyalog, egyre erőltetettebb menetben az ezerhatszáz méter magas Farkas-csúcsig. Barker már nem volt sem élő, sem halott. Feltörte a nyereg, megfagyott az orra hegye, nyögött, és sípoló, rekedt hangon beszélt.

– Fiam... – suttogta – prémek nélkül ilyen helyen nem lehet tartózkodni.

– Valamikor hetekig is meghúzta magát ilyen helyen – felelte kurtán Robin.

– Hol vannak azok a régi szép idők? A börtönélet elpuhít, lassúvá és műveltté teszi az embert... Már azt is elfelejtettem, hogy mit kellett az orrhegyre kenni, ha viszketett a fagyástól...

– Majd ismét megszokja! Hát nem él magában a bosszúvágy anyámért?!

– Tessék?... – kérdezte ijedten.

– Azt hittem, hogy a bosszúvágyon kívül mással nem foglalkozott a börtönben.

– Na, igen... De azért kanapét is készítettünk. Az ifjú rablóból öreg kárpitos lett, és jó anyádat, isten nyugtassa, fiam, úgysem támasztjuk fel. Eressz vissza engem... én megadom magam.

– Egy Tigris?

– Na igen, de hát... – Hirtelen kissé lehajolt. – Hogy mondtad, fiam?

– Te egy Tigris vagy.

– Az biztos! – bólintott Barker. – De éppen a tigris az a vad, amelyik rosszul bírja a hideget.

Robin figyelte az ősz hajú embert. Ez lett hát a Tigrisből. Az anyját megölték, az apját megzavarta a bánat. De talán lassanként magához tér.

Az öreg közben ezt gondolta:

„Ha álmában agyonlövöm, sohasem találom meg az utat innen...”

Így értek el a hegygerinc túlsó felén levezető útig, és nekivágtak a völgynek. Az öreg közben érdekes megfigyeléseket végzett önmagán. Ugyanis amikor már mögöttük volt az elhagyatott vidék, többször elhatározta, hogy lelövi Robint. És rájött, hogy ez nem is olyan egyszerű.

Hányszor látja az ember filmen, olvassa regényben: előrántanak egy pisztolyt... és bumm! Azután rákerül az életben a sor, és furcsa, idegenszerű érzés zsibbasztja a kart, döbbenet nehezedik a mellkasra: elsütni a pisztolyt egy élő emberre. Ölni! Életet kioltani annak, aki sohasem tette ezt.

Egyszer már a kezében volt a markolat. Most lő! Behunyt szemmel kirántotta... És a kolt nem jött. Az ördög bújt belé: megakadt a tokban.

Robin megfordult, és segített kihúzni a pisztolyt. Barker zavartan állt. Most hogy lője le?

– Megakartam tisztítani – mondta halkan.

– Minek? Rendben van ez a pisztoly – felelte Robin, és elgondolkozva nézte a revolvert.

Barker nem merte elsütni.

Különben is kutyául érezte magát. Minden tagja fájt. Legszívesebben sírt volna, ha Tigris létére ezt nem szégyenli.

Este Robin elment, hogy valamit vadásszon vacsorára.

– Rakjon egész kis tábortüzet – mondta az apjának.

Hogy történt, pedig Barker igazán vigyázott, percek múlva lángban állt a kis tisztás, a holmi egy része odaégett, és a visszasiető Robin épp hogy megmentette a vacogó, halálra rémült „Tigris” életét.

– Nem értem – hebegte – pedig egész kis tüzet raktam.

Robin nem szólt semmit, és Barker búsan állapította meg, hogy a zsiványélet kellő előképzettség nélkül fabatkát sem ér.

– Mindent elfelejtettem, fiam – siránkozott Barker -, a kanapékészítés jámborrá teszi a haramiát.

Robin hallgatott. Barker még kevésbé érezte magát alkalmasnak magát arra, hogy lelője ezt az ifjút. Az életét mentette meg, és most viszonzásul lelője?!

Nem...

„A hálatlanság bűne rútabb a gyiloknál!”, szavalta valamikor egy klasszikus műben.

Na! Nem is volt olyan klasszikus. A greenholdgrevi postás drámája volt. Eredeti bemutató...

Hopla!

A fene ezt a lovat! Ha csak megérinti a sarkantyúval, akkorát ugrik. De hát ki tudja állandóan oldalt tartani a két lábát, hogy a térde szinte letörik?...

Távol feltűnt Folkston néhány épülete.

– Ott a város melletti emelkedőn van egy menedékház, ahol meghúzzuk magunkat átmenetileg – mondta Robin, és lemutatott egy kisebb dombra.

– Milyen a berendezése egy ilyen menedékháznak? – kérdezte Barker aggódva.

– Két pokrócunk megmaradt, azt a padlóra teríthetjük.

Nem hangzott valami biztatóan. De ki mer itt szólni?

Az utolsó kanyarodóban megtörtént a baj. Ismét megérintette a lovat a sarkantyúval, Rimbow felágaskodott, de egy lapos kőről lecsúszott a patája...

Ló és lovas legurultak a lejtőn, Rimbow felugrott, és ügetett néhány lépést, de Barker fekve maradt...

Robin odarohant:

– Mi történt?

– Meghaltam – nyögte Barker.

Kissé eltúlozta a dolgot, mert mindössze a bokája ficamodott ki, és néhány alapos zúzódást szenvedett. Robin kimosta a horzsolásokat, ezután levágta a csizmát Barkerről.

– Hunyja be a szemét, és szorítsa össze a fogát.

– Előbb tisztázzuk, hogy miről lesz szó...

– Helyrerántom a bokáját.

– Nem! Ez orvosi... Au!

A boka, bár igen dagadtan, de a helyén volt.

Robin füttyentett a közelben legelésző lónak, hogy kövesse, azután könnyedén felemelte Barkert, és a kunyhóba vitte.

A két pokrócra helyezte óvatosan.

– Kíván valamit?

– Tetanuszoltást! Ennyi horzsolás után biztos a fertőzés...

– Mi az, kérem?

– Ezt a fegyházban tanította a főkárpitos – magyarázta kínban – Homokos talajon a horzsolás tetanuszt okoz. Védőoltás kell!

– Ilyesmi itt nincs. Csak feküdjön nyugodtan, nem lesz semmi baja. Este visszajövök, hozok élelmet.

És ment.

Most igazán lelövi! Előhúzta a pisztolyát. De nem volt képes rá, hogy az ablakon át lelője a fiút.

Látta, amint Robin elvágtat.

Kínjában és unalmában kinyitotta a tölténytárat.

Egy golyó sem volt benne!

Pedig ő töltve tette a tartóba. Robin vehette csak ki a töltényeket.

Te jó Isten! Ez az ember tudta, hogy ő csaló.

Nyögve bukott hátra, és átkozta a percet, amikor elvállalta ezt a különös megbízást.