24.

Már virradt, amikor Edith gyenge érintésre ébredt.

– Megyünk... – mondta Bill.

A fekete kiégett préri még füstölgött a távolban. Edith a folyóhoz ment, és megmosdott. Mire visszatért, már ott állt felnyergelve a két ló. Bill tisztára dörzsölte őket, mialatt aludt.

– Merre?

– Kindlow felé.

A nő sarkantyút adott, és megrántotta a szárat, de Bill melléje rúgtatott. Elkapta a ló zabláját.

– Hová siet?

– Hát... menekülünk?

– Szó sincs róla! Miért menekülnénk?... Szépen galoppozunk, mint amikor ebéd előtt kilovagol az ember. Hogy tetszik a táj? Szép, nem?

– Mondja meg, kérem, mit akar? Van valami terve?

– Tervem nincs, de szerencsém van, és az új vasútvonal mentén lakik egy kitűnő, régi barátom aki elsőrangú összeköttetésekkel rendelkezik.

– Milyen összeköttetése van?

– Távíró. Lopja a drótot, és Denverben eladja egy sodronykészítőnek, kilométerét száz dollárért... Itt lakik ilyenkor nyár végén.

– Hol?

– Kindlow-tól Connictedig, a vasút mentén.

– De hát... a nyomunkban vannak.

– Majd becsapjuk őket. És közben beszélünk a Vad Tülökkel. Kedves fiú, kár, hogy mindig iszik... Most letérünk az útról.

Bevágtak egy sziklás terepen, a hegyek irányába.

– De hiszen a vasút arra van.

– Az igaz. De a nyomunk erre lesz.

Tíz perc múltán egy kis viskóhoz értek.

– Itt a „Lótank” – mondta Bill.

– Mi az?

– Kovácsműhely. Itt tankolnak a lovak, friss patkót, szeget, meg ilyesmit... Hé! Ruff, te vén disznó!

Álmos szemű, bőrkötényes ember jött elő.

– Mit ordítsz?

– Akarsz tíz dollárt keresni?

– Hogy a fenébe ne?

– Ülj az egyik lóra, vedd kötélre a másikat. Ha tíz órára elviszed őket Biggs doktorhoz, aki Keletre készül, akkor ad neked tíz dollárt. De jó lovas kell ide.

– Nézd, Bill, én veled mindig jóba voltam, de ha csúfolódsz, hát megemlegeted.

– Majd bolond leszek beléd kötni, hogy megverj. Hát itt a ló. Szálljon le, Miss Edison – mondta Edithnek. – A levél már nálam van...

Edith csodálkozva szállt le a nyeregből, és még jobban meglepte, hogy Bill egy levelet ad át az álmos szemű kovácsnak.

– Ezt add át a doktornak, és mondd, hogy Miss Edison tisztelteti, és kéri, hogy adjon neked két pár horgolt téliharisnyát. De mozogj, különben nincs pénz.

Miután a kovács elvágtatott, Bill megfogta a lány kezét, és fütyörészve ment Edithel az ellenkező irányba.

– Istenem... maga miket csinál... Hová küldte ezt a kovácsot?

– Biggs doktorhoz. Igen derék ember. Gyomorspecialista, és levélbélyegeket gyűjt. Csak a felesége kiállhatatlan. Sok nagy ékszert rak magára.

– És mit írt neki?

– Hogy ez a félhülye lóasztalos két lovat hoz, amit az éjjel Connictedben kölcsönöztem, kérem, juttassa őket vissza a küldött egyénnel, annál is inkább, mert az egyik állat a sheriff díszparipája. A pasasnak, aki hozza, ajándékozzon egy inget, mert ezt már jövőre nem viselheti és valamit sürgősen tenni kell... Mit nevet?...

Edith kacagása vidáman muzsikált a friss reggelben. Nagyon távol, ködszerű húzódással oszlott a prériégés utolsó füstfoszlánya.

– És most sietünk... Ne fogjam a csuklóját?

– De... – felelte olyan gyorsan, hogy zavarba jött, és hirtelen, ijedten nézett a fiúra, de az csak lépegetett vele mosolyogva, a töltést nézve mintha valami szerelmes regény hőse lenne, aki egy barátságos kertben andalog a „szíve hölgyével”.

– Látja... Ott lakik a Vad Tülök – mondta, és egy tehervagonra mutatott, amelyik a töltés alján állt, fél oldalával egy dombnak dőlve.

– Hogy jutott egy vagonhoz?

– Csente... Igen. Ilyen fiú. Lopott egy vagont. Lekapcsolta egy vonatról, azután a magában robogó kocsit kisiklatta egy szikla segítségével. A lassan guruló vagon legurult a töltésről... Tülök jelentette a szerencsétlenséget Connictedben és kérte, hogy beköltözhessen az üres vagonba. Ez esetben vigyáz, hogy éjszaka ne lopják a sürgönydrótot. A vasút beleegyezett, és azóta itt rend van. A Vad Tülök a szomszédba jár lopni.

A féloldalt dőlt vagonból füst szállt fel.

– Hm... Pipázik vagy főz?

– Itt akar elbújni?

– Ugyan? Maga nem lakhat együtt a Vad Tülökkel. Csak beszélek vele. Az embernek kevés az igazi bizalmas barátja manapság. Várjon, kedveskedek neki valamivel... Ez az út még nem az ő körzete!

Felmászott egy sürgönypóznára. A magasból körülnézett.

Hm... A város felől minden irányban, mozgó pontok. Mindenfelé keresik a nyomát... Rövidesen megtalálják, az bizonyos... Sokkal nyomasztóbb érzés fogta el egy másik, jóval kisebb csoport miatt.

Ezek a dombon túl ügettek. Tehát a táborhelyüket már megtalálták. Bizonyára a rablók. Még ilyen messziről is úgy vélte, hogy felismeri azt a gőgös tartású embert... Úgy ül a nyeregben, mint egy Conquistador. Még a fehér lova is a hódítókra emlékeztet.

De ki ez a magányos lovas? Ott jön, már túl a folyón, jobbra-balra lehajol a nyeregből, és sebesen igyekszik a nyomok után...

Mintha piszkos kötés lenne a fején.

Austin!

Eleget látott. Egy nyisszanás, a drót rezegve élesen zengve hullik, ő sebesen lemászik, közben összeszorítja a fogát, és meleg véráram tüzel az arcában...

Szegény Edith... Istenem...

– Halló! – kiáltja vidáman a leány felé. – Ez lesz az ajándék.

– Mit csinál, maga szörnyű ember...

– Nem illik egy szál drót nélkül úriházhoz vendégségbe menni. Vad Tülök a jó társaságbeli formaságok rabja.

A másik póznánál is elvágta a drótot, és lassan feltekerte az alsókarjára.

– És most menjünk szépen... – kezdte, de nem fejezte be. Edith halálos rémületére megragadta, és a földre rántotta, durván.

– De...

– Pszt...

Az úton patadobbanások hangzottak. A fűszálak közein át megpillantották a jobbra-balra hajladozó, magányos lovast. Most elkanyarodott a sziklák felé, amerre a „lótank” van.

Austin volt.

– Ez jó... Így még jobban összezavarja a nyomokat, mert a kovács mögött lovagol.

– De ha utoléri a kovácsot.

– Nem hiszem... Ha igen, ez legfeljebb egy óra múlva lehetséges...

Lábra álltak.

Bill lassú, szórakozott mozdulatával megfogta Edith csuklóját, és mentek... Két ember, akiket e pillanatban sokféle okból élet-halálra kerestek.

És ők itt bandukoltak aránylag kellemes lelkiállapotban, egymást kézen fogva, a hajtóvadászat körének kellős közepén.