66.

FEJEZET

– MORATH – SZÓLT MANON ÉS CSODÁLKOZOTT, HOGY JÓL hallott-e. – Csatába indulunk?

A nagyanyja elfordult az asztaltól, a szemei felvillantak.

– A király parancsa szerint a herceg szolgálatába álltok. Azt akarja, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a szárnyparancsnok Morathban a hadsereg felével pillanatok alatt fel tudjon szállni. A többiek itt maradnak Iskra parancsnoksága alatt, és az északi területeket ellenőrzik.

– És te? Te hol leszel?

A nagyanyja felszisszent, és felállt az asztaltól:

– Hirtelen mennyi kérdésed lett, mióta te vagy a szárnyparancsnok!

Manon lehajtotta a fejét. Nem beszéltek a crochanról. Manon felfogta az üzenetet: legközelebb a Tizenhármak közül fognak térdre kényszeríteni valakit. Ezért lehajtott fejjel folytatta:

– Csak azért kérdezem, mert nem szeretnék elválni tőled, nagymama.

– Hazug vagy, ráadásul a szánalmas fajtából. – A nagyanyja visszafordult az íróasztalához. – Én itt maradok, de nyáron elmegyek hozzátok Morathba. Van még itt egy kis dolgunk, amit be kell fejeznünk.

Manon felszegte az állát. Új, vörös köpenye szétterült körülötte, és megkérdezte:

– Mikor indulunk Morathba?

A nagyanyja mosolygott, vasfogai csillogtak.

– Holnap.

A meleg, tavaszi szellő még a sötétség leple alatt is tele volt a friss fű és az olvadó hótól megduzzadt folyók illatával. A csendet csak a szárnycsapások zaja törte meg, ahogy Manon dél felé vezette a sereget az Agyarak mentén.

A hegyek árnyékában haladtak, folyton változtatták a sorokat, és úgy manővereztek, hogy ne lehessen pontosan megszámolni őket. Manon az orrán át kifújta a levegőt, a szél magával vitte a hangot, hosszú, vörös köpenye mögötte lobogott.

A két oldalán Asterin és Sorrel repült, csendben, ahogy a többi boszorkánykör is, hosszú órákig repültek lefelé a hegyekből. Elsuhannak a Tölgyváld-erdő felett, ahol Morath hegyei a legközelebb vannak, aztán felemelkednek a felhőtakaró fölé, és ott teszik meg a maradék utat. Láthatatlanul és csendesen, amennyire csak lehet. A király azt akarta, hogy így érkezzenek a herceg hegyi erődjébe. Egész éjjel repültek lefelé az Agyarakból, gyorsan és némán, mint az árnyak. A nyomukban a föld megremegett.

Sorrel arca olyan volt, mint a kő, az eget figyelte. Asterin azonban finoman mosolygott, nem vad vigyorral vagy halált ígérőn, hanem nyugodt mosollyal. A felhőket súrolva repülni a levegőben. Ahová minden feketecsőrű tartozott. Ahová Manon tartozott.

Asterin elkapta a pillantását, és a mosolya még szélesebb lett, mintha mögöttük nem egy seregnyi boszorkány repülne és nem Morath lett volna előttük. Az unokatestvére a szélbe mártotta az arcát, és diadalittasan beszívta az illatát.

Manon nem engedte meg magának, hogy élvezze ezt a csodás szellőt, vagy átadja magát az örömnek. Munka várt rá, ahogy mindannyiukra. Annak ellenére, amit a crochan mondott, Manon nem született szívvel és lélekkel. Nem volt ilyesmire szüksége.

Csak ha megvívták a király háborúját, csak ha már az összes ellenségük kivérzett... csak akkor repülhetnek haza, hogy visszaszerezzék romba dőlt királyságukat.

És akkor végre hazamegy ő is.