15.

FEJEZET

CHAOLT EGY KICSIT SEM LEPTE MEG, hogy apja húsz percet késett a találkozójukról, és az sem, hogy Chaol szobájába érkezve anélkül huppant le az íróasztalával szemközti székre, hogy magyarázkodott volna a késése miatt. Kiszámított hidegséggel és utálattal vette szemügyre az irodát: sehol egy ablak, a szőnyeg kopott, a nyitott ládában selejtes fegyverek, mivel még nem tudott időt szakítani arra, hogy kitísztítsa vagy a javítóba küldje őket.

De legalább rend volt. Az íróasztalán lévő papírok kupacokban, üvegtollai a rendes tartóikban, páncélja, melynek viselésére csak ritkán nyílt alkalma, csillogott a sarokban álló bábun.

– Ez minden, amit jeles királyunk nyújt a testőrkapitányának? – szólalt meg végül az apja.

Vállat vont, apja pedig a súlyos tölgyfa asztalt tanulmányozta. Chaol az asztalt elődjétől örökölte, és ezen az asztalon ő és Celaena...

Elhessegette az emléket, mielőtt felforrt volna a vére, és inkább az apjára mosolygott.

– Volt egy nagyobb iroda az üvegszárnyban, de én azt akartam, hogy az embereim könnyen el tudjanak érni. – Ez volt az igazság. Nem akart a kastély adminisztratív szárnyához közel dolgozni, egy folyosón az udvarnokokkal és a tanácsnokokkal.

– Bölcs döntés. – Apja hátradőlt a régi faszékben. – Vezetői ösztönökre vall.

Chaol hosszan, figyelmesen nézte.

– Visszatérek veled Aniellébe. Meg vagyok lepve, hogy ilyen apró-cseprő dolgok megtárgyalására pazarolod az energiádat.

– Tényleg? Annak alapján, amit látok, még a kisujjadat sem mozdítottad az úgynevezett visszatérésed előkészületei ügyében. Még utódot sem keresel.

– Bár nem vagy túl jó véleménnyel a pozíciómról, én komolyan veszem a munkám. Nem fogok bárkivel megelégedni.

– Még őfelségének sem jelentetted be, hogy távozni készülsz. – A kellemes, halott mosoly megmaradt apja arcán. – Amikor engedélyt kértem, hogy a jövő héten elutazhassak, a király nem említette, hogy te is elkísérsz. Csak azért tartottam a számat, hogy ne kerülj miattam nagy pácba.

Chaol igyekezett továbbra is nyájas, semleges arcot vágni.

– Ismétlem, nem fogok addig elutazni, míg nem találtam rendes utódot. Ezért kértelek, hogy találkozzunk. Időre van szükségem. – Ami igaz is volt, legalábbis részben.

Az elmúlt éjszakákhoz hasonlóan előző este is beugrott Aedion partijára, egy újabb, még drágább, még zsúfoltabb fogadóba. Aedion most sem volt ott. Valahogy persze mindenki azt gondolta, hogy a tábornok is eljött, és még az a kurtizán is, aki az első éjjel távozott vele, azt állította, hogy a tábornok egy aranyat adott neki, anélkül, hogy igénybe vette volna a szolgálatait, de aztán meglépett, hogy szerezzen még pezsgőt.

Chaol ott állt azon az utcasarkon, ahol a kurtizán elmondása szerint Aediont hagyta, de nulla eredménnyel. Nem felettébb érdekes, hogy úgy tűnt, valójában senki nem tudja pontosan, mikor fog megérkezni a Romlás? És hogy senki sem tudja, jelenleg hol táboroznak, mert mindenki csak annyit tud, hogy úton vannak? Chaol napközben túl elfoglalt volt ahhoz, hogy Aedion után nyomozzon, és a király számtalan megbeszélése és fogadása mellett lehetetlenség volt kérdőre vonni őt. De úgy tervezte, hogy ma este elég korán oda fog érni a partira ahhoz, hogy kifigyelje, hová lép le, már ha egyáltalán tiszteletét teszi. Minél előbb megtud valamit, annál előbb megoldja ezt az egész képtelenséget, és meg tudja akadályozni, hogy a király túl sokáig rá figyeljen, mielőtt benyújtja a lemondását.

Azért is szorgalmazta ezt a találkozót az apjával, mert az éjszaka közepén arra ébredt, hogy támadt egy gondolata, egy kissé őrült, és rendkívül veszélyes terv, ami nagy valószínűséggel még azelőtt az életébe kerül, hogy bármit sikerülne belőle végrehajtania. Átfutotta Celaena összes mágiával kapcsolatos könyvét, de semmit nem talált arról, hogy hogyan tudna segíteni Doriannek és Celaenának, hogy felszabadítsák a bennük szunnyadó erőt. A lány egyszer arról mesélt neki, hogy az Archer és Nehemia által vezetett lázadó csoport két dolgot állított: egyrészt hogy ismerik Aelin Galathynius hollétét, másrészt, hogy közel járnak ahhoz, hogy rájöjjenek, hogyan lehetne megtörni a király rejtélyes hatalmát a kontinens felett. Az előbbi természetesen hazugság volt, de ha a leghalványabb esély is lenne rá, hogy ezek a lázadók tudják, hogyan lehet a mágiát felszabadítani... akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Aedion után már nyomozott, és átnézte Celaena összes feljegyzését a lázadók búvóhelyeiről, így volt némi elképzelése, hogy hol lehet őket megtalálni. Azonban az ügyet óvatosan kell kezelni, és időre van szüksége hozzá.

Apja halott mosolya elhalványult, az arcáról most már keménység sugárzott, az Aniellét évtizedek óta uraló fejedelem keménysége.

– Állítólag becsületes férfinak tartod magad. Bár kíváncsi vagyok, miféle ember vagy te valójában, ha nem tartod tiszteletben a megállapodásaidat. Kíváncsi vagyok... – Színpadiasan elharapta az alsó ajkát.

– Kíváncsi vagyok, hogy milyen okból küldted a nődet Wendlynbe. – Chaol nagyon igyekezett nyugodt maradni. – A nemes Westfall kapitány biztosan őszintén azt akarta, hogy őfelsége bajnoka leszámoljon külföldi ellenségeinkkel. Ellenben egy esküszegő, egy hazug...

– Nem szegem meg a neked tett eskümet – felelte Chaol, alaposan megfontolva minden egyes szavát. – Szándékomban áll visszatérni Aniellébe, megesküszöm erre bármelyik templomban, bármilyen isten előtt. De csak akkor, ha megfelelő utódot találtam.

– Megesküdtél rá, hogy egy hónap múlva velem jössz – morgolódott az apja.

– Az egész átkozott életem hátralévő részében rendelkezhetsz majd velem. Mit számít neked még egy vagy két hónap?

Apja orrlyukai kitágultak. Mi lehet vele a célja az apjának, hogy ennyire sürgeti a visszatértét? Már azon volt, hogy megkérdezi, szerette volna, ha az apja feszeng egy kicsit, amikor egy boríték landolt az asztalán.

Évekkel, hosszú évekkel ezelőtt látta utoljára, de még mindig emlékezett az anyja keze írására, elegáns aláírására.

– Ez meg micsoda?

– Anyád levelet küldött neked. Feltételezem, hogy örömét fejezi ki mielőbbi hazatérésed miatt. – Chaol nem nyúlt a borítékhoz.

– Nem olvasod el?

– Nincs mondanivalóm a számára, és az sem érdekel, hogy ő mit akar velem közölni. – Hazudott. Újabb csapda, újabb elbizonytalanítási kísérlet. De annyi dolga van még itt, annyi mindent meg kell tudnia és le kell lepleznie. Nemsokára eleget fog tenni az esküjének.

Az apja visszavette a levelet és bedugta a tunikájába.

– Borzasztóan szomorú lesz, ha ezt meghallja. – Chaol tudta, hogy az apja nagyon is tisztában van vele, hogy hazudik, és pontosan be fog számolni az anyjának arról, amit mondott. A vér egy pillanatra a fejébe tódult, mindig ez történt, amikor tanúja volt, hogy az apja lebecsüli, rendreutasítja, semmibe veszi az anyját.

Nagy levegőt vett, igyekezett megnyugodni.

– Négy hónap és megyek. Állapodjunk meg ebben!

– Két hónap.

– Három.

Halvány mosoly.

– Most rögtön odamehetnék a királyhoz és kérhetném az elbocsátásodat, ahelyett, hogy három hónapig várok.

Chaol a fogát csikorgatta.

– Mondd az árat!

– Ó, nincs itt semmiféle ár! Bár végül is tetszene, ha valamilyen szívességgel tartoznál nekem. – Visszatért a halott mosoly. – Nagyon is tetszik az ötlet. Két hónap, fiacskám.

Nem fárasztották magukat azzal, hogy elköszönjenek egymástól.

Sorschát akkor hívatták a koronaherceg lakosztályába, amikor éppen nekiállt, hogy nyugtató gyógyitalt főzzön egy agyonhajszolt konyhalánynak. Próbálta nem mutatni, mennyire menne már és mennyire örül, de azért a feladatát gyorsan lepasszolta egy tanoncnak, és már indult is a herceg tornyába.

Míg nem járt nála, bár tudta, hogy hol lakik, hiszen minden gyógyító tudta. Az őrök finom biccentéssel továbbengedték, és amikor felért a csigalépcsőn, a lakosztály ajtaja már nyitva állt.

Micsoda rendetlenség! A szobákban összevissza hevertek a könyvek, a papírok és a fegyverek. Dorian egy asztalnál ült, talán ha egy tenyérnyi helyet sikerült felszabadítania magának. Úgy tűnt, zavarban van a rendetlenség vagy a felszakadt ajka miatt.

Sorscha képes volt arra, hogy meghajoljon, bár az árulkodó forróság megint elborította a nyakától kiindulva az egész arcát.

– Őfelsége hivatott.

Torokköszörülés.

– Igen, nos, ha esetleg megnéznéd, hogy helyre lehet-e hozni ezt a dolgot.

Újabb sérülés a kezén. Úgy tűnt, az ökölharc edzésen szerezte, de az ajka... szüksége lesz az akaraterejére, ha közelebb akar menni hozzá. Akkor először inkább a kezét. Hátha ez kicsit elvonja a figyelmét.

Letette a felszerelését tartalmazó kosarat, és belemerült a kenőcsök és kötések előkészítésébe. Dorian illatos szappanja csiklandozta az orrát, az erős illat alapján feltételezte, hogy az imént fürdött. Amire szörnyű volt még csak gondolni is, mivel a széke mellett állt. Másrészt hivatásos gyógyító volt, és az, hogy a pácienseit meztelenül elképzelje, nem...

– Nem is akarod tudni, hogy mi történt? – tudakolta a herceg és felnézett rá.

– Nem tisztem kérdezősködni, és ha a sérülés szempontjából nincs jelentősége, akkor nem is kell tudnom róla. – Hidegebben, keményebben hangzott, mint ahogy gondolta. De igaz volt.

Ügyesen összefoltozta a kezét. A csend nem zavarta, néha napokat töltött úgy a katakombákban, hogy nem szólt senkihez. Csendes gyerek volt már azelőtt, hogy a szülei meghaltak, és a város főterén történt mészárlás után csak még csendesebb lett. Csak amikor a kastélyba jött, akkor lettek barátai, vagyis olyanok, akikkel néha szívesen elbeszélgetett. Bár most, vele... nos, úgy tűnt, hogy a herceg nem szereti a csendet, mert újra felnézett rá, és a következőt kérdezte:

– Honnan jöttél ide?

Fogas kérdés, mivel éppen az apja dicstelen tettei miatt kellett a hazáját elhagynia.

– Tépő-lápról jöttem – felelte és imádkozott, hogy a beszélgetés itt véget érjen.

– Pontosan honnan?

Szerencsére tudott uralkodni magán, hiszen már öt évet töltött borzalmas sérülések kezelésével, és tudta, ha az arcán az undor vagy a félelem akár leghalványabb árnya is feltűnik, az elbizonytalaníthatja a pácienseit.

– Egy nevesincs kis déli faluból.

– Tépő-láp csodaszép. Tágas, végtelenbe nyúló vidék.

Nem volt elég emléke róla, hogy felidézze, vajon ő is annyira szerette-e a lapos szántóföldeket, melyeket nyugaton hegy, keleten tenger határolt.

– Mindig is gyógyító akartál lenni?

– Igen – felelte. Rábízták a birodalom örökösének gyógyítását, csak teljes magabiztosságot mutathatott.

A herceg arcán vigyor terült szét.

– Hazudsz.

Nem szándékosan, de találkozott a pillantásuk. A herceg zafírkék szeme élénken csillogott a kis ablakon beáramló késő délutáni nap fényében.

– Nem akartam megbántani, őf...

– Csak kíváncsiskodom. – Próbálgatta a kötéseket. – Csak el akartam terelni a figyelmemet.

Sorscha bólintott, mivel nem volt mondanivalója, és egyébként sem tudott volna semmi okossággal előállni. Elővette a fertőtlenítő kencét tartalmazó dobozkáját.

– Az ajkát szeretném bekenni, ha nincs ellenére, őfelsége. Muszáj, hogy ne legyen piszok vagy más a sebben.

– Sorscha. – A lány próbálta nem mutatni, mennyit jelent a számára, hogy emlékezett a nevére. Vagy hogy hallotta, ahogy kimondja. – Tedd, amit kell!

A lány az ajkába harapott, buta, ideges szokás. Bólintott és kissé felemelte a herceg állát, hogy jobban lássa a száját. Olyan meleg volt a bőre. Megérintette a sebet, mire a „beteg” felszisszent. A lehelete csiklandozta az ujjait. A herceg nem húzódott el, nem dorgálta és nem is ütötte meg, ahogy az udvaroncok némelyike tette volna.

Olyan gyorsan kente be a száját, ahogy csak tudta. Te jó ég, milyen puha ajka van! Amikor először meglátta őt a kapitány kíséretében a parkban sétálni, akkor még nem tudta, hogy ő a herceg. Éppen a kamaszkorba léptek, Sorscha tanonc volt, használt, ócska ruhájában álldogált ott, de a herceg egy pillanatra ránézett és mosolygott. Megnézte őt, mint évek óta senki, így aztán mindig talált rá ürügyet, hogy egyre feljebb kerüljön a kastélyban. De a következő hónapban már bőgött, amikor újra nyomozott utána, és két tanonc arról sugdolózott, hogy a herceg milyen jóképű: tehát ő volt Dorian, a trónörökös.

Buta dolog volt így titokban belehabarodni. Mert amikor végül újra találkozott vele, évekkel később, amikor Amithynek segített éppen egy pácienst ellátni, nem is nézett rá. Láthatatlanná vált, mint a gyógyítók közül oly sokan, és ő éppen ezt akarta.

– Sorscha?

Rémülete új mélységeket kapott, amikor észrevette, hogy a száját bámulja és az ujjai továbbra is a kenőcsös fiolában vannak.

– Elnézést – hebegte és felmerült benne, hogy ki kellene ugrania a toronyból, és így vetni véget a megaláztatásának. – Hosszú nap van mögöttem. – Ez nem volt hazugság.

Úgy viselkedett, mint egy bolond. Volt már férfival, az egyik őrrel, csak egyszer, viszont az az egy elég sokáig tartott ahhoz, hogy tudja, nem különösebben kívánja a közeljövőben senki érintését. De most olyan közel voltak egymáshoz, a herceg lába barna, házi szövésű szoknyájához ért...

– Miért nem szóltál rólunk senkinek? – tudakolta halkan a herceg. – Rólam és a barátaimról?

Egy lépést hátrébb lépett, de állta a tekintetét, még akkor is, ha a tanulmányai és az ösztönei is azt súgták neki, süsse le a szemét.

– Mert maga soha nem volt kegyetlen a gyógyítókkal, de mással sem. Szeretném azt hinni, hogy a világnak szüksége van... – Ezt már nem kellett volna kimondani. Mert ez a világ az apja világa.

– Szüksége van jobb emberekre – fejezte be a herceg helyette, már állva. – És szerinted az apám ellenünk használta volna fel, ha megtudja, hogy nálad jártunk.

Tehát tudja, hogy Amithy nem jelentett semmit. Amithy neki is azt tanácsolta, hogy tegyen így, ha jót akar magának.

– Nem áll szándékomban azt sejtetni, hogy őfelsége...

– Áll még a szülőfalud? Élnek a szüleid?

A hangjából érződő fájdalmon még évek múltán sem tudott uralkodni.

– Nem. Porig égett. A szüleim Résvárba hoztak, őket pedig megölték, amikor a városból kifüstölték a bevándorlókat.

Gyász és rémület árnyéka jelent meg a szemében.

– De akkor miért jöttél ide dolgozni?

Összeszedegette a felszerelését.

– Mert nem volt hová mennem. – Szenvedés tükröződött az arcán. – Méltóságos uram, lehet...

A herceg úgy látszott, érti – és látja őt.

– Sajnálom.

– Nem az ön döntése volt. És nem is a katonáié, akik elfogták a szüleimet.

A herceg egy hosszú pillanatig csak nézte, majd köszönetet mondott. Udvariasan elbocsátotta. Amikor Sorscha elhagyta a rendetlen tornyot, azt kívánta, bárcsak ki se nyitotta volna a száját, mert a herceg talán soha többé nem fogja hívatni, annyira kínos neki az egész. Nem fogják kirúgni, mert a herceg nem olyan kegyetlen, de ha visszautasítja a szolgálatait, az kérdéseket vethet fel. Ezért amikor este a priccsén feküdt, elhatározta, hogy valahogy bocsánatot fog kérni vagy kifogásokat keres, hogy távol tartsa magától a herceget. Holnap, majd holnapra kitalálja.

Másnap reggeli után váratlanul küldönc érkezett hozzá, és a faluja neve iránt érdeklődött. Amikor tétovázott, a küldönc hozzátette, hogy a koronaherceg akarja tudni.

Tudni akarta, hogy rá tudja rajzolni a falut a kontinenst ábrázoló személyes térképére.