7.

FEJEZET

AZ ELSŐ ÉJSZAKÁT KÖVETŐEN már nem lopakodott semmi Celaena és Rowan felé. Rowan természetesen egy szót sem ejtett az egészről, és a hideg ellen nem ajánlotta fel neki sem a köpenyét, sem más védelmet. A lány az oldalán feküdt összekuporodva, percenként forgolódott egy gyökér vagy egy a hátába fúródó kavics miatt. Máskor egy bagoly rikoltására vagy valami még rosszabbra riadt fel.

A fények lassan kiszürkültek, a fák közé köd kúszott, Celaena pedig még kimerültebbnek érezte magát, mint előző éjjel. Egy csendes reggeli után, ami kenyérből, sajtból és almából állt, majdnem elszunyókált a kancáján, amikor folytatták útjukat felfelé az erdős úton, a hegy lábánál.

Kevés emberrel találkoztak, többnyire olyanokkal, akik szekerükkel a piacra mentek, és ahogy Rowanre pillantottak, azonnal utat engedtek neki. Sőt, egyesek irgalmasságért esedezve imát mormoltak.

Celaena régen azt hallotta, hogy Wendlynben a tündérek békében éltek az emberekkel, így a rettegés talán magának Rowannek szólt. A helyzeten a tetoválása sem javított. Azon vívódott magában, hogy megkérdezi, mit jelentenek a szavak, de akkor beszélgetni kellene. Ami azt jelentené, hogy valamiféle... kapcsolat alakul ki kettejük között. Neki pedig elég barátja van. Elég halott barátja.

Így egész nap nem nyitotta ki a száját, miközben lovagoltak át az erdőkön, fel a Kambrium-hegységbe. Az erdő bujábbá, sűrűbbé vált, és minél magasabbra kapaszkodtak, annál nagyobb lett a köd. Hatalmas ködfátyol simogatta az arcát, a nyakát, a hátát.

Újabb hideg és nyomorúságos éjszakát töltöttek az út mentén, de pirkadat előtt már lóháton ültek. Ekkorra a köd beszivárgott a ruhájába, a bőrébe, és megtelepedett a csontjaiban.

A harmadik este feladta a reményt, hogy tüzet fognak rakni. Inkább magához ölelte a hideget, az elviselhetetlen gyökereket és az éhséget, amit nem igazán tudott csillapítani, akármennyi kenyeret és sajtot evett. A fájdalma azonban valahogy alábbhagyott.

Nem vigasztalta... de legalább elvonta a figyelmét. Éljen. Megérdemelte.

Nem akarta tudni, hogy ez mit jelent rá nézve. Nem tudott ilyen mélyen magába nézni. Azon a napon, amikor látta Galan herceget, közel járt hozzá. És ennyi elég volt.

Lekanyarodtak, és a rövidülő délutáni órákban vágtak át a mohalepte földön, ami puhán elnyelte lépteik zaját. Már napok óta nem látott várost, és a nagy, gömbölyű gránitköveken most különböző mintákat vélt felfedezni. Feltételezte, hogy ezek jelek, figyelmeztető jelzések az embereknek, hogy tartsák távol magukat a pokoltól.

Egyhétnyi járásra voltak Doranellétől, de Rowan a hegyoldalon haladt, nem akart átkelni a hegyen, csak egyre magasabbra kapaszkodtak. Az emelkedőket csak alkalmanként szakították meg fennsíkok és vadvirágos mezők. Kilátópont híján Celaenának fogalma sem volt arról, hogy hol vagy milyen magasságban vannak. Csak a végtelen erdők, a végtelen mászás és a végtelen köd.

Már azelőtt megérezte a füst szagát, hogy meglátta volna a fényeket. Nem tábortűz volt, egy épületből szállt fel a fény a lejtőt szegélyező fák fölé. A kövek sötétek voltak, nagyon régiek, és másmilyenek voltak, mint az itt bőségesen jelen lévő gránit. Ahogy hunyorgott, sikerült kivennie a magasra tornyosuló sziklák gyűrűjét a fák között, ahogy körülvette az erőd egész területét. Nehéz lett volna nem észrevenni a sziklákat, amikor két hatalmas kőtömb között haladtak el, amiket olyan formájúra véstek, mint egy hatalmas állat szarvai. Bőrét süvítő légáramlat csapta meg.

Őrkövek, mágikus őrkövek. Celaena gyomra görcsbe rándult. Ha nem az ellenséget tartják távol, akkor biztosan riasztóként szolgálnak. Ami azt jelenti, hogy a három toronyban járőröző egy-egy őr, valamint a másik hat a külső védfalon és a fakapuknál lévő három mind tudja, hogy közelednek. Férfiak és nők figyelték a közeledésüket. Könnyű bőr vértezetet viseltek, kardokkal, tőrökkel és íjakkal voltak felszerelkezve.

– Azt hiszem, hogy én inkább az erdőben maradok – szólalt meg, napok óta most először. Rowan nem reagált.

Még a karját sem emelte fel, hogy üdvözölje az őrszemeket. Biztosan ismerik, hogy még egy köszönésre se ereszkedett le. Közeledtek az ősi erődítményhez, ami alig volt több néhány őrtoronynál, amiket egy hatalmas, zuzmóval és mohával fedett épület kötött össze. Celaena számolgatott: a halandók birodalma és Doranelle között valahol félúton kell lennie néhány előretolt határállomásnak. Netalántán, végre-valahára, legalább egy éjszakára meleg helyen fog aludni?

Az őrök tisztelegtek Rowannek, aki futó pillantásra se méltatta őket. Mindnyájan csuklyát viseltek, ami származásuk minden jelét eltakarta. Vajon tündérek? Rowan ugyan az út nagy részén nem szólt hozzá, és annyi érdeklődést mutatott iránta, mint az úton heverő ürülék iránt, de ha tündéreknél szállhatna meg... talán mások érdeklődőbbek lesznek.

A fal mögötti nagy udvarra érve minden részletet megfigyelt, minden kijáratot, minden gyenge pontot. Két halandónak tűnő lovász sietett segíteni nekik leszállni. Minden mozdulatlanságba dermedt. Mintha minden, még a kövek is lélegzet-visszafojtva figyelnének. Mintha várnának. Rossz érzése csak fokozódott, amikor Rowan szó nélkül a félhomályos főépületbe vezette, fel egy keskeny kőlépcsőn, egy irodának tűnő kis helyiségbe.

A lélegzete nem a faragott tölgyfa bútoroktól, a kifakult zöld drapériáktól vagy a tűz melegétől állt el. Nem. Hanem az asztalnál ülő sötét hajú nőtől. Maeve, a tündérek királynője ült ott.

A nagynénje.

És elhangzottak a szavak, melyektől tíz éve rettegett.

– Isten hozott, Aelin Galathynius!