22.

FEJEZET

A TŰZ MÉG ROPOGOTT, AZ ESŐ PEDIG a barlangja szája előtt kopogott. De az erdő elcsendesedett. A kis figyelő szemek eltűntek.

Hason kúszva megközelítette a barlang keskeny bejáratát, egyik kezében a lándzsával, a másikban az egyik kis karóval. Az eső és a tűz miatt semmit nem látott, de az egész teste libabőrös lett. Az erdőből egyre fokozódó bűz, bőr- és hullaszag keveréke áradt felé. Nem olyan volt, mint amit a sírhalmoknál érzett, hanem ősibb, földesebb és... éhesebb.

Hirtelen rájött, hogy a tűzrakás volt élete legostobább húzása.

Nem rakunk tüzet. Rowan ezt az egyetlen szabályt kötötte ki, miközben az erőd felé meneteltek. És nagy ívben elkerülték a félreeső, fűvel benőtt utakat. Az olyanokat, mint amit a közelben látott.

A csend mélyült.

Beosont a nyirkos erdőbe. Csak bukdácsolt a sziklákon és a gyökereken, mert a szemének időre volt szüksége, hogy hozzászokjon a sötéthez. De kitartóan haladt tovább előre, próbált letérni, lekanyarodni az ősi ösvényről.

Annyira messzire jutott, hogy a barlang már csak egy kis parázsnak, a fákat megvilágító felvillanó fénynek tűnt fent a hegyen. Átkozott jelzőtűz. Támadóan tartotta maga elé a karót és a lándzsát, és már folytatni akarta útját, amikor egy villám egy pillanatra mindent megvilágított.

A barlangja előtt három magas, hosszúkás árnyalak lapult.

Bár úgy álltak, akár az emberek, ő a csontjaiban nyugvó kollektív emlékezet alapján tudta, hogy nem azok. De nem is tündérek.

Profi nesztelenséggel tett még egy lépést, majd még egyet. Még mindig a barlang bejárata előtt kutakodtak ezek az embernél magasabb, nemtelen lények.

Vérfarkasok portyáznak errefelé, figyelmeztette őt Rowan már a kiképzése első napján, emberi bőrt keresnek, hogy a barlangjukba vigyék. Akkor túl kába volt hozzá, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy egyáltalán foglalkoztassa az ügy. De most ez a nemtörődömség, ez a punnyadtság a halálát fogja okozni. Megölik. Megnyúzzák.

Wendlyn. A testet öltött rémálmok, barangoló legendák földje. Hiába gyakorolta évekig a nesztelen lopakodást, a lépteit otrombáknak, a légzését túl hangosnak érezte.

Kihasználta az újabb mennydörgés robaját, és tett néhány hosszabb lépést. Megállt egy fa mögött, olyan halkan vette a levegőt, amennyire csak tudta, és körbekémlelt, hogy megfigyelje a mögötte lévő hegyoldalt. Újabb villám fénylett fel.

A három alak elment. De a bőrszerű, savas szag továbbra is körülötte terjengett.

Emberbőr.

Nézte a fát, ami mögött elbújt. A törzse a moha és az eső miatt túl sima volt ahhoz, hogy felmásszon rá, és az ágai is túl magasan voltak.

A többi fa sem tűnt jobb választásnak. És vajon jó ötlet fent ragadni egy fán, miközben dörög és villámlik?

A szomszédos fához szökkent, óvatosan kerülgetve az ágakat és a faleveleket, miközben hangtalanul szitkozódott a lassúsága miatt, és egyébként is pokolian elege volt mindenből. Futni kezdett, de a mohás talaj teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett a talpa alatt. Ki tudott jutni a fák közül, néhány nagyobb sziklát kellett kikerülni a meredek hegyoldalon. Csak szaladt, szaladt, egyre gyorsabban, az aljnövényzet recsegett-ropogott mögötte.

Csak a fákra és a sziklákra mert figyelni, ahogy robogott lefelé a lejtőn, és már kétségbeesetten várta, hogy mikor ér végre sík talajra. Csak véget ér valahol a vadászterületük: talán ha hajnalig fut, akkor nem érik utol. Kelet felé vette az irányt, de még mindig hegynek lefelé, elkapott egy fát, hogy lendületet vegyen, majdnem elvesztette az egyensúlyát, amikor beleütközött valami kemény, merev valamibe.

Odavágott a kis karójával, mire két erős kéz megragadta.

A csuklója sajgott a fájdalomtól, és az ujjak olyan keményen szorították, hogy egyik fegyverét sem tudta beledöfni a támadójába. Megfordult, hogy belerúgjon, de előtte agyarak villantak fel. Nem agyarak. Fogak.

Nem hús és bőr csillant fel, csak az ezüstös, esőtől csillogó haj.

Rowan magával vonszolta, és valami olyasmibe lökte, ami egy óriási fa üregének tűnt.

Zihált, persze próbált minél halkabban lélegezni, de továbbra is csak kapkodni tudta a levegőt, amikor Rowan vállon ragadta és a füléhez hajolt. A ropogó lépések megálltak.

– Nagyon figyelj most minden egyes szavamra – mondta a kopogó esőnél is halkabban. – Vagy még ma este véged. Megértetted? – Bólintott. Elengedte, elővette a kardját és egy kegyetlennek tűnő szekercét. – A túlélés egyedül rajtad múlik. – A szag újra erősödött. – Most azonnal alakot kell váltanod, vagy a halandó lassúságod lesz a veszted.

Celaena megmerevedett, de ahogy a lénye belseje felé nyúlt, megérezte önmagában az erő valamilyen fonalát. De nem volt ott semmi. Kell valami kiváltó ok, valami hely belül, ahová parancsot tudna adni... Lassú, fémen csikorduló kő sziszegése. Újra. És megint. A pengéiket köszörülik.

– A te mágiád...

– Nem lélegeznek, a levegő útját nem lehet elvágni. A jég csak lassítaná őket, de nem állítaná meg. A szelem már fújja el a szagunkat előlük, de ez sem fog sokáig tartani. Válts alakot, Aelin!

Aelin. Ez most nem próba, nem valami ravasz trükk. A vérfarkasoknak tényleg nem kell levegő.

Rowan tetoválása felfénylett, amikor egy villám fénye betöltötte búvóhelyüket.

– Egy pillanat múlva rohannunk kell. A sorsunkat az fogja meghatározni, hogy milyen alakot veszel fel. Lélegezz és válts alakot!

Bár minden ösztöne hevesen tiltakozott ellene, behunyta a szemét. Vett egy nagy levegőt. Aztán még egyet. A tüdeje kitágult, megtelt hűvös, nyugtató levegővel. Közben átvillant rajta, hogy vajon Rowan most éppen segít neki?

Segített. Készen állt bármilyen szörnyűségre, csak hogy ő életben maradjon. Nem hagyta egyedül. Nincs egyedül.

Tompa hangú káromkodás, és Rowan úgy szorította a testét az övének, akár egy védelmező pajzsot, bár nem is védelmezte, hanem eltakarta a belőle felvillanó fényt.

Alig érezte a fájdalmat, talán csak mert abban a pillanatban, hogy tündérérzékei a helyükre kerültek, az egyik kezét a szája elé kapta, hogy ne hányja el magát. Te jó ég, ezeknek a rothadó szaga sokkal rosszabb volt, mint bármelyik hulla bűze, amihez eddig köze volt!

Hegyesedő füleivel most már hallotta őket, minden lépésüket, ahogy hárman jöttek lefelé a hegyről. Halkan beszéltek, furcsa, egyszerre férfi és női hangon, egyforma mohósággal.

– Most ketten vannak – sziszegte az egyik. Celaena nem akarta tudni, hogy milyen erő kellett hozzá, hogy beszélni tudjon, ha nem lélegzik. – Egy férfi tündér csatlakozott a nőhöz. Én a férfit akarom – szélvihar és acélszaga van. – Celaena öklendezett, ahogy a szag lement a torkán. – A nőt magunkkal visszük, túl közel a pirkadat. Aztán majd szépen nyugodtan meghámozzuk.

Rowan ellépett tőle és csendesen megszólalt. Nem kellett közel lennie hozzá, hogy hallja őt, miközben társa az erdőt fürkészte.

– Van egy gyorsfolyású folyó innen olyan ötszáz lépésre, egy nagy szikla tövében. – Nem nézett rá, amikor átnyújtott neki két hosszú tőrt, ő pedig nem biccentett köszönete jeléül, hanem csendesen eldobta barkácsolt fegyvereit, és az elefántcsont nyelekért nyúlt. – Ha azt mondom, rohanj, akkor rohanj, mint az őrült! Oda lépj, ahová én, és ne fordulj meg! Ha elválunk, akkor te csak rohanj tovább egyenesen! Hallani fogod a folyót. – Úgy osztotta a parancsokat, egyiket a másik után, mint egy határozott és halálosan veszélyes parancsnok a csatamezőn. Rowan kikémlelt egy fa mögül. A már szinte elviselhetetlen szag mindenfelől áradt. – Ha elkapnak, halandó fegyverrel nem tudod megölni őket. Küzdj, harcolj, rázd le őket és rohanj! Érted?

Újabb bólintás. Megint nehezen tudott lélegezni, az eső pedig ömlött.

– Felkészülni... – utasította Rowan, aki olyan dolgok szagát és hangját hallotta, amelyek még az ő legkifinomultabb érzékei számira is érzékelhetetlennek bizonyultak. – Vigyázz... – Celaena leguggolt, Rowan hasonlóképpen.

– Gyertek elő, gyertek elő – sziszegte az egyik, olyan közel, hogy akár a körülöttük lévő fa egyikében is lehetett volna. Nyugat felől hirtelen megzördült a bozót, mintha ketten rohannának. A vérfarkasok bűze enyhült, ahogy a zörgő bokrok és falevelek felé száguldottak: Rowan szele vezette őket egy másik irányba.

– Rajt! – sziszegte Rowan és kitört a fák közül.

Celaena rohant, vagyis csak próbált. Hiába élesedett ki a látása, a bokrok, a kövek és a fák akadályozták. Rowan a tavaszi esőktől megduzzadt, egyre hangosabban robajló folyó felé rohant. A tempó lassabb volt, mint ahogy Celaena várta volna... miatta volt lassabb. Mert ez a tündértest más volt, ő pedig rosszul alkalmazkodott és...

Megcsúszott, de egy kéz azonnal a hóna alá nyúlt és felemelte.

– Gyorsabban, gyerünk! – Rowan csak ennyit mondott, és ahogy újra talpra állt, a tündér már tovaszáguldott, úgy repült a fák között, mint egy hegyi macska.

Egy perc múlva a bűzölgő valami már a sarkában járt, és a bokrok zörgése is vészesen közeledett. De nem fogja levenni a szemét Rowanről és a világosságról ott, ahol már véget értek a fák. Szinte már csak egy ugrás és...

Egy negyedik vérfarkas ugrott elő, mintha csak észrevétlenül leselkedett volna eddig egy bokorban. Rowanre vetette magát bőrszerű, hosszú, számtalan heggel ékesített végtagjaival. Nem is hegek voltak ezek, hanem varratok. Azok tartották össze a bőrcafatjait.

Celaena felkiáltott, de Rowan embertelen sebességgel kitért, megpördült, lecsapott a kardjával és vadul rávágott a szekercéjével.

A vérfarkas karja és feje egyszerre vált le a testéről.

Ha Celaenának lett volna ideje rá, akkor elcsodálkozik Rowan mozgásán, gyilkos technikáján, de a társa csak rohant tovább, ő pedig utána. Csak egy pillantást vetett a hátrahagyott tetemre.

Kinyúlt bőrdarabok hevertek a nedves faleveleken, mint a szétdobált ruhák, de még rángatóztak és zörögtek, mintha arra várnának, hogy valaki újra összefoltozza őket.

Gyorsabban rohant, Rowan után.

A vérfarkasok közelebb értek, visítoztak a dühtől. Aztán elcsendesedtek, majd...

– Azt hiszitek, hogy a folyó megment titeket? – zihálta az egyikük, nevetése Celaena csontjáig hatolt. – Azt hiszitek, ha vizesek leszünk, elveszítjük a formánkat? Én halbőrt viselek azóta, hogy a halandók olyan ritkák, asszony!

Celaenának beugrott egy kép a káoszról, ami a folyóban várja, szaltózás, majdnem megfullad és valami lehúzza, húzza, húzza, egészen a fenékig.

– Rowan – zihálta, de ő már nem volt ott, erős teste egy nagy ugrást követően már repült is lefelé egy sziklaperemről.

Az üldözésnek nincs vége, mert a vérfarkasok is ugrani fognak. És nem lesz semmi, amivel meg tudják ölni őket, nem lesz halandó fegyver, amit használni tudnának.

Egy kút tört fel benne, hatalmas, ellenállhatatlan, és rettenetes. Rowan azt mondta, hogy nincs olyan halandó fegyver, ami megölné őket. De mi van a halhatatlanokkal?

Celaena kiért az erdőből, rohant a kinyúló szirt felé, a grániton megfeszítette a lábát, karját, tüdejét és ugrott.

Zuhanás közben az arcát a szikla felé, feléjük fordította. Csak három keszeg testet látott, ahogy ugrálnak az esős éjszakában, és visítoznak az állati, diadalittas, várakozó örömtől.

– Válts alakot! – csak erre figyelmeztette Rowant. A felvillanó fényből látta, hogy a tündér engedelmeskedett.

Aztán mindent kitépett abból a benne lévő forrásból, két kézzel és dühödt, reménytelen szívének minden erejével.

Zuhanás közben a haja az arcába csapódott, ő pedig kinyújtotta két kezét a vérfarkasok felé.

– Meglepi! – sziszegte. Hatalmas kék tűz tört ki belőle.

Celaena a folyóparton reszketett a hidegtől, a kimerültségtől és a rémülettől. A vérfarkasok miatt és amiatt, amit tett.

Rowan ruhája az alakváltásnak köszönhetően száraz maradt. Tőle néhány lépésre, folyásnak felfelé állt, nézte a parázsló sziklákat. Celaena szétégette a vérfarkasokat. Annyi idejük sem maradt, hogy egy utolsót ordítsanak.

Összegörnyedve, a térdét átkulcsolva ült. Az erdő a folyó mindkét partján égett, olyan szélességben, hogy nem is merte megbecsülni. Egy fegyver okozta ezt, az ő ereje. Más fegyver, mint a pengék, a nyilak vagy a puszta keze. Igazi átok.

Csak többszöri próbálkozás után tudott megszólalni.

– El tudod oltani?

– Te is el tudnád, ha megpróbálnád. – Mivel nem felelt, ezért folytatta: – Egyébként majdnem kész vagyok. – A sziklákhoz legközelebb égő lángok egy pillanat alatt kialudtak. Mennyi ideje oltogathatta? – Nem kellene a tűzzel idevonzanunk másvalakit is, akinek nem örülnénk.

Túl fáradt volt és iszonyúan fázott ahhoz, hogy reagáljon a csípős megjegyzésre. Az eső betöltött mindent, és egy ideig csend uralkodott.

– Miért olyan elementáris erejű az alakváltásom? – kérdezte végül.

– Mert megrémít téged. Irányítani kell. Első lépésként meg kell tanulnod a mágiád irányítását. Ha nem tudod uralni, akkor egy ehhez hasonló robbanás, és magadat is elégetheted.

– Hogy érted?

Újabb viharos pillantás.

– Milyen érzés, amikor hozzáférsz az erődhöz?

– Olyan, mint egy kút. A mágia olyan érzés, mint egy kút – felelte töprengve.

– Érezted a fenekét?

– Van feneke? – Imádkozott, hogy legyen.

– Minden mágiának van feneke, egy töréspontja. Ha gyengébb valakinek a tehetsége, akkor könnyen kimerül, és könnyű újratölteni. Ők egy húzásra elérik az erejük nagy részét. Ha valakinek erősebb a mágiája, akkor órákig tart, míg eléri a fenekét, és a mágiát teljes intenzitással hívja elő.

– Neked mennyi ideig tart?

– Egy teljes napig. – Celaena elképedt. – Egy csata előtt hagyunk időt magunknak, így amikor a csatamezőre megyünk, már erőnk teljében vagyunk. Közben csinálhatsz más dolgokat, de lényed egy része ott van lent, egyre többet és többet húz fel, míg el nem éred az alját.

– És ha felhúztad? Akkor egy hatalmas hullámban szabadul fel?

– Ha akarom, akkor igen. Kisebb kitörésekben folyamatosan is fel tudom szabadítani. De nehéz lehet visszatartani. Az emberek, amikor ilyen sok mágiát kezelnek, néha nem tudják megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.

Celaena hónapokkal ezelőtt a rémkapu túloldalán húzta fel a mágiáját, és már akkor is érezte, hogy nem uralja teljesen. Tudta, hogy ugyanakkora eséllyel tehet kárt Chaolban, mint az ellenséges démonban.

– És te mennyi idő alatt rázódsz helyre?

– Napokig tart. Egy hétig is akár, attól függ, hogy hogyan használtam az erőt, és minden cseppet kifacsartam-e. Vannak, akik elkövetik azt a hibát, hogy még nincsenek készen, de már többet akarnak, vagy túl sokáig tartják vissza. Ilyenkor vagy kiégetik az elméjüket, vagy egyszerűen elégnek. Nem a folyó miatt reszketsz te sem. A tested üzen vele, hogy ne tedd meg újra.

– A vérünkben lévő vas küzd a mágia ellen?

– Az ellenségeink így próbálnak meg harcolni ellenünk, ha nincsen mágiájuk, vasat használnak mindenütt. – Értetlenkedését látva hozzátette: – Egy keleti hadjáraton, egy ma már nem létező királyságban estem fogságba. Tetőtől talpig vassal béklyóztak meg, hogy ne szívjam el a levegőt a tüdejükből.

Halkan füttyentett egyet.

– Kínoztak?

– Két hetet feküdtem a kínpadon, aztán az embereim megmentettek. – Lecsatolta az alkarvédőjét és felhúzta a jobb ingujját: vastag, csúnya heg húzódott az alkarján és a könyökén. – Apránként felnyitottak, és kivették a csontokat itt és...

– Nagyon jól látom, hogy mi történt, és pontosan tudom azt is, hogy csinálják – mondta. A gyomra görcsbe rándult, de nem a sérülés, hanem Sam miatt. Samet is egy asztalra szíjazta, és felvágta az egyik legszadistább gyilkos, akit valaha is ismert.

– Veled csinálták – kérdezte Rowan halkan, de nem gyengéden – vagy valaki mással?

– Elkéstem. Nem élte túl. – Megint csend ereszkedett közéjük, miközben átkozta magát az ostobaságáért, hogy elmondta neki. De aztán érdesen így szólt: – Köszönöm, hogy megmentettél.

Finom, alig látható vállrándítás. Mintha a háláját nehezebb lenne elviselni, mint a gyűlöletét és a zárkózottságát.

– Véremmel tettem megszeghetetlen esküt a királynőmnek, így nem volt más választásom, nem hagyhattam, hogy meghalj. – A korábbi nehéz érzés valamelyest újra megtelepedett az ereiben. – Egyébként senkit sem hagynék a vérfarkasok karmai közé kerülni.

– Igazán figyelmeztethettél volna!

– Hetekkel ezelőtt felhívtam rá a figyelmed, hogy szabadon portyáznak. De te akkor se hallgattál volna rám, ha ma szóltam volna.

Ez igaz volt. Megint rázta a hideg, ezúttal olyan hevesen, hogy a teste visszaalakult, fény és fájdalom járta át. A tündértestben érzett hideg semmi sem volt ahhoz képest, hogy emberként mennyire tudott fázni.

– Mi váltotta ki az iménti alakváltásodat? – kérdezte Rowan, mintha ez a pillanat egy menedék lett volna a való világtól, ahol a jeges vihar és az áradó folyó tompíthatja, elrejtheti a szavaikat az istenek elől. Celaena a karját dörzsölgette, iszonyúan sóvárgott valami kis meleg után.

– Semmi. – Rowan csendben várta a válaszát, az ő válaszaiért cserébe, ez fair üzlet volt. Celaena sóhajtott. – Mondjuk azt, hogy a félelem, a szükségszerűség és egy rendkívül mélyen gyökerező túlélési ösztön.

– Nem azonnal veszítetted el a kontrollt az alakváltás felett. Amikor végre használtad a mágiát, a ruháid és a hajad sem égett meg. A tőrök sem olvadtak el. – Mintha csak most jutott volna az eszébe, gyorsan zsebre vágta a Celaenánál maradt tőröket.

Igaza volt. A mágia nem árasztotta el az alakváltás pillanatában, és még a mindenfelé szétáradó robbanásban is rendelkezett elég kontrollal ahhoz, hogy ne tegyen kárt magában. Egy haja szála sem égett meg.

– Miért volt most másképp? – Rowan nem tágított.

– Mert nem akartam, hogy meghalj miattam – vallotta be.

– Önmagad megmentéséért nem váltottál volna alakot?

– Te nagyjából ugyanazt gondolod rólam, mint amit én gondolok magamról, szóval a választ te is tudod.

Rowan viszonylag hosszan hallgatott, talán a róla alkotott képet próbálta összerakni.

– Nem mész el innen – közölte Rowan végül karba tett kézzel. – Nem engedem el a dupla konyhai műszakot, de nem is mész el innen.

– Miért?

Kigombolta a köpenyét.

– Csak. Mert ezt mondtam. – És Celaena szívesen elmondta volna, hogy ez a legrosszabb, legnyomorultabb indoklás, amit valaha hallott, és egyébként is egy arrogáns hólyag, de Rowan odadobta neki a saját száraz és meleg köpenyét. Aztán a kabátját is odahajította az ölébe.

Amikor a tündér megfordult és visszaindult az erődbe, a lány követte.