23.

FEJEZET

AZ ELMÚLT HÉT NEM SOK VÁLTOZÁST HOZOTT MANON és a feketecsőrűek számára. Továbbra is naponta repültek, hogy uralni tudjak a wyverneket, es továbbra is naponta kétszer sikerült elkerülni, hogy nyílt háború törjön ki az ebédlőben. A sárgalábúak trónörököse, amikor csak tudta, próbálta felhúzni Manont, de ő körülbelül annyira törődött vele, mint egy körülötte zümmögő szúnyoggal.

Mindez megváltozott a kiválasztás napján, amikor a trónörökösök és boszorkányköreik kiválasztották repülő állataikat.

A három boszorkánykör a három királynővel együtt negyvenkét boszorkányt tett ki, akik ott tolongtak a küzdőtérnél az Északi agyarban. A kilátóterasz alatt a készülődő idomárok sündörögtek. A wyverneket egyenként szándékozták behozni és a csalétek állatok felhasználásával akartak a tulajdonságaikkal kérkedni. A többi boszorkányhoz hasonlóan Manon is minden áldott nap a ketrecek környékén ólálkodott. Továbbra is Titust akarta.

Halandók kifejezése ez, ha azt mondjuk, hogy akarta. Titus az övé volt. Ha arra kerül a sor, bármelyik boszorkányt kizsigereli, aki kihívja. Ma reggel minden eshetőségre felkészülve kiélesítette a körmeit. A Tizenhármak mindegyike így tett.

Az igényeket egyébként civilizáltan akarták rendezni. Ha egy állatra többen is igényt tartanak, akkor a három királynő pálcikát fog húzni. Titus esetében Manon pontosan tudta, hogy ki fog versengeni érte: Iskra és Petrah, a sárgalábúak és a kékvérűek trónörökösei. Látta, hogy mind a ketten sóvárogva figyelik az állatot. Az ő elképzelése szerint a ringben, ökölharcban kellett volna érte megküzdeniük. A nagyanyjának fel is vetette ezt a javaslatot, de ő azt mondta, semmi szükség a felesleges civakodásra. Húzni fognak, és a szerencsés nyer.

Ez nem volt Manon ínyére, aki a kilátóterasz szélén állt Asterinnel az oldalán. Ingerültsége csak fokozódott, amikor a küzdőtér mögötti súlyos rács felemelkedett. A csaliállatot már odaláncolták a vérrel összefröcskölt falhoz: a megtört, sebzett wyvern feleakkora volt, mint a bikák, a szárnyait szorosan lekötötték. A teraszról látta, hogy a mérges tüskéket is lefűrészelték a farkáról, hogy ne tudja megvédeni magát az értékesebb állatokkal szemben.

A csaliállat lehajtotta a fejét, amikor a kapu nagy robajjal felnyílt, és szoros láncon vezetve bevonult az első wyvern, a nagyon sápadt férfiak kíséretében, akik azonnal elhátráltak, ahogy az állat beért, gyorsan kikerülték a veszélyes farkat, a rács pedig azonnal lecsapódott mögöttük.

Manon sóhajtott. Nem Titus, hanem az egyik középtermetű bika jelent meg.

Három őrszem lépett előre, hogy magának követelje, de a kékvérűek királynője, Cresseida szólásra emelte a kezét.

– Először hadd lássuk akcióban!

Az egyik férfi éleset füttyentett. A wyvern a csaliállat felé fordult.

Fogak, pikkelyek és karmok, olyan gyorsak és gonoszak, hogy még Manon is lélegzet- visszafojtva figyelte. A csaliállatnak, mivel még láncra is volt verve, semmi esélye nem volt, egy másodperc múlva mozdulni sem tudott, nyakát masszív állkapcsok tartották fogva. Egyetlen parancs, egyetlen fütty, és a wyvern eltöri.

De a férfi mélyebb hangon füttyentett, és a bika hátrébb lépett. Újabb fütty, és a hátsó lábaira ült. Újabb két őrszem lépett elő, így már öten voltak versenyben. Cresseida egymaréknyi pálcát nyújtott át a versengőknek.

Az állat a kékvérű őrszemhez került, aki rávigyorgott a többiekre, aztán a wyvernre, amit visszavezettek az alagútba. A csaliállatnak folyt a vér az oldalából. Visszavonszolta magát az árnyékba, a fal mellé, és várta a következő támadást.

A wyverneket folyamatosan hozták, egyiket a másik után, és azok fürgén, gonosz erővel támadtak. Az őrszemek egymás után választották ki őket, de Titus még nem került sorra. Manonnak az volt az érzése, hogy a királynők azért nyújtják el a kiválasztást, mert látni akarják, hogy a trónörökösök a legjobb állatokra várva hogyan tudnak uralkodni magukon. Látni akarják, hogy ki bírja a legtovább türtőztetni magát. A wyvernek bevonulásakor Manon fél szemmel az állatokat, fél szemmel pedig a többi trónörököst figyelte, akik szintén szemmel tartották őt.

Az első, igazán hatalmas nőstényt Petrah, a kékvérűek trónörököse kapta meg. Az állat majdnem akkora volt, mint Titus, és mire az idomárok le tudták állítani, már sikerült kitépnie egy darabot a csaliállat oldalából. Vad volt, kiszámíthatatlan, halálos. Nagyszerű.

Senki sem hívta ki az előrelépő Petrah-t, akinek az anyja csak biccentett, mintha már korábban is tudták volna, hogy melyik állat után sóvárog a lánya.

Asterin a legvadabb, lopakodó wyvernt vitte el, egy ravasz szemű nőstényt. Az unokatestvére mindig is a legjobb felderítője volt, és a többi őrszemmel együtt egy éjszakába nyúló beszélgetésen úgy döntöttek, hogy a Tizenhármak új feladatai közül Asterin a továbbiakban is ezt a szerepet fogja ellátni.

Így amikor a halványkék nőstényt bemutatták, Asterin őt kérte. A tekintete rendkívüli brutalitást ígért minden útjába kerülőnek, a szeme gyakorlatilag parázslott. Senki nem merte kihívni.

Manon épp az alagút bejáratát figyelte, amikor megérezte a mirha és a rozmaring, a kékvérűek örökösének illatát maga mellett. Asterin csendesen, de figyelmeztetően horkantott.

– Csak nem Titusra vársz? – mormogta Petrah, a tekintetét szintén az alagútra szegezve.

– És ha igen?

– Inkább a tied legyen, mint Iskráé.

A boszorkány higgadt arca teljesen kifejezéstelen volt.

– Én is így vagyok vele. – Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi sül ki az egészből, de érezte, hogy a beszélgetésüknek van valami mélyebb tartalma.

Pontosabban az, hogy ha ők csendesen beszélgetnek, az valaki más számára is jelent valamit. Főleg Iskra számára, aki érdekes módon éppen Manon másik oldalára keveredett.

– Valami összeesküvést forraltok?

A kékvérű trón örököse felszegte a fejét.

– Azt hiszem, hogy Titus Manonnak való.

Most lépték át a demarkációs vonalat, gondolta Manon. A kékvérűek királynője mit mondhatott róla Petrah-nak? Vajon miben sántikálhat?

Iskra arcán valami vigyorszerű jelent meg.

– Meglátjuk, hogy a Háromarcú Anya mit szól hozzá.

Lehet, hogy Manon visszavágott volna, de ekkor robbant be Titus.

Ezúttal is elállt a lélegzete pusztán a mérete és gonoszsága miatt. A férfiak alig tudtak visszakecmeregni a kapun, mert Titus azonnal megpördült és utánuk kapott. Azt mondták Manonnak, hogy csak néhányszor sikerült repülni vele, mert kizárólag a megfelelő lovas alatt fog teljesen betörni.

Titus a füttyszót meg sem várva rávetette magát a csaliállatra, és ütött a szúrós farkával. A láncra vert állat meglepő fürgeséggel tért ki, mintha megérezte volna a bika támadását, és Titus farka a kőnek csapódott.

A csaliállatra törmelékeső hullott. Visszahőkölt, de Titus újra lecsapott. És még egyszer.

A falnak láncolt állat tehetetlennek bizonyult. Az idomár fütyült, de Titus nem tágított. Zabolátlan kegyetlenséggel, vad eleganciával mozgott.

A csaliállat nyüszített, és Manon esküdni mert volna rá, hogy a kékvérű trónörökös összerezzent. Soha nem hallott még egyetlen wyvernt sem a fájdalomtól nyüszíteni, és amikor Titus a hátsó lábára ült, látta, hová vágott a farkával: pontosan a csaliállat oldalán lévő sebre.

Mintha tudta volna, hová üssön, hol tudja a legnagyobb fájdalmat okozni. Manon tudta, hogy ezek az állatok intelligensek, de vajon mennyire? Újabb füttyszó, korbácscsattogás. Titus továbbra is az ellenfele előtt lépdelt, mint aki azon töpreng, hová üssön. Nem mintha lett volna stratégiája. Nem, csupán élvezni akarta a dolgot. Gúnyolódott.

Manon megborzongott örömében. Egy olyan állatot meglovagolni, mint Titus, vele marcangoltatni szét az összes ellenségét...

– Ha annyira akarod – súgta Iskra és Manon rájött, hogy még mindig mellette áll, csak egy lépésre tőle –, miért nem szerzed meg magadnak?

És mielőtt még Manon mozdulni tudott volna, mielőtt még bárki mozdulni tudott volna, mert mindannyiukat megigézte a nagyszerű állat, vaskarmok taszították meg hátulról.

Asterin kiáltása visszhangzott, de Manon már zuhant, több mint tízölnyit, a köves küzdőtér felé. Megpördült, beleütközött egy kisebb rozoga kiszögellésbe, ami lassította az esését, és megmentette az életét, de csak akkor állt meg, amikor...

Becsapódott a földbe, a bokája kifordult. Fentről kiáltások hallatszottak, de ő nem nézett fel. Ha felpillantott volna, akkor talán látja Asterint, ahogy kifent karmokkal és fogakkal éppen elkapja Iskrát. Talán látta volna a nagyanyját, amint parancsot ad, hogy senki ne ugorjon utána a küzdőtérre.

De Manon nem nézett rájuk.

Titus felé fordult.

A wyvern közte és a kapu között állt, ahol a férfiak ide-oda rohangáltak, mintha azt próbálnák eldönteni, megkockáztassák-e a kimentését, vagy megvárják, míg élettelen húscafat lesz belőle.

Titus ide-oda verdesett a farkával, sötét szemét rászegezte. Manon kivonta kardját, Szélhasítót, ami az állat tömegéhez képest csupán akkora volt, mint egy tőr. El kell jutnia a kapuig.

Végignézett rajta. Titus a hátsó lábára kuporodott, támadásra készen. Tudta, hogy merre van a kapu, és tudta, hogy a kapu mit jelent Manon számára. A zsákmánya számára.

Nem lovas, vagy úrnő, hanem zsákmány.

A boszorkányok elcsendesedtek, a férfiak a kapunál és a felső teraszokon szintúgy elhallgattak.

Manon megforgatta a kardját. Titus támadott.

Gurult, hogy elkerülje a száját, és egy másodperc alatt felugrott, úgy rohant a kapuhoz, mint az őrült. A bokája sajgott, és a fogát összeszorítva, sántítva szaladt. Titus megfordult, olyan sebességgel, mint tavasszal a hegy oldalán lezúduló patak, és amikor Manon a kapuhoz ugrott, ütött a farkával.

Manonnak volt annyi esze, hogy megpördüljön és elkerülje a mérges tüskéket, de a farok felső széle oldalról elkapta és felrepült, Szélhasító pedig kipördült a markából. Manon a szemközti falnál zuhant a mocsokba, az arcát végighorzsolta a sziklákon. A bordái sajogtak a fájdalomtól, amikor ülő helyzetbe húzta magát, és felbecsülte a távolságot maga, a kard és Titus között.

De Titus most hezitált, valahogy mögé nézett, fölé...

A sötétség óvja meg! Elfeledkezett a háta mögé láncolt csaliállatról, ami olyan közel állt hozzá, hogy érezte a dögszagot a leheletén.

Titus a pillantásával parancsolt a csalinak, hogy lépjen le. Hagyja, hogy ő falja fel Manont.

Manon az árnyékban, a csaliállat láncát rögzítő horog mellett heverő kardjára nézett. Megpróbálhatta volna elérni, ha a csaliállat nem lett volna itt, és nem nézett volna rá olyan halott tekintettel, ha nem úgy nézett volna rá, mintha nem...

Mintha nem lenne zsákmány.

Titus úgy morgott az állatra, mint aki a területét védi, olyan hangerővel, hogy Manon minden porcikája beleremegett. Azonban akármilyen kicsi is volt a csaliállat, a szemében düh és eltökéltség csillogott. Akár érzelemnek is mondhatta volna. Éhség égett benne, de nem őutána sóvárgott.

Akkor jött rá, hogy nem akarja megölni, amikor az állat újra Titusra emelte sötét tekintetét, és halkan rámordult. Hangjából teljességgel hiányzott az alárendelődés. Fenyegetés rezgett benne, ígéret. A csaliállat Titust kóstolgatta.

Szövetségesek lettek. Ha csak erre a pillanatra is.

Manon újra érezte azt az apályt és dagályt a világban, azt a láthatatlan áramlást, amit egyesek sorsnak, mások pedig a Háromarcú Istennő szövőszékének hívnak. Titus utolsó figyelmeztetésként elüvöltötte magát.

Manon felpattant, és rohanni kezdett.

Minden egyes lépéstől csillagokat látott, a föld pedig remegett, ahogy Titus robogott utána, készen rá, hogy ha kell, akkor a csaliállatot is szétmarcangolja, hogy utolérje és megölje őt.

Manon felkapta a kardját, megpördült és minden erejét összeszedve lecsapott a vastag, rozsdás láncra.

A kardját Szélhasítónak hívták, de ezentúl Vasnyúzó lesz a neve. A lánc akkor hullott le, mikor Titus Manonra rontott.

Titus nem látta a közeledő csaliállatot, és a szemében valamiféle döbbenet jelent meg, amikor az nekiesett, és a földre döntötte.

Titus kétszer akkora volt és sértetlen. Manon nem várta meg a harc kimenetelét, rohant az alagútba, a férfiak kapkodva emelték fel a rácsot.

De ekkor morajlás és rémült morgás hallatszott. Manon még éppen időben kockáztatott meg egy pillantást, így látta, hogy a két wyvern szétugrott, és a csaliállat újra ütött.

Az a sebes, szánalmas farok akkora erővel sújtott le, hogy Titus feje a mocsokba csapódott.

Amikor újra lábra állt, a csaliállat a farkával kicselezte, és éles körmeivel úgy vágott oda, hogy Titus üvöltött a fájdalomtól.

Manon már öt lépésre sem volt a kaputól, és az ereiben megfagyott a vér.

A wyvernek egymást kerülgették, miközben szárnyukkal a földet súrolták. A látvány már-már mulatságos is lehetett volna. De a csaliállat nem állt le, hiába sántikált, borították sebek és ömlött belőle a vér.

Titus minden figyelmeztető morgás nélkül egyenesen nekiesett a torkának.

A csaliállat viszont hozzácsapta a farkát Titus fejéhez. Titus hátratántorodott, de aztán az állkapcsával és a farkával újra támadott. Ha egyszer ezek a tüskék belemélyednek ellenfele húsába, akkor annak annyi. A csaliállat a farok elől még kitért, de az állkapcsok elől már nem tudott. Titus körülfogta a torkát.

Vége. Most már legyen vége.

A csaliállat hiába vergődött, nem tudott kiszabadulni. Manon tudta, hogy el kellene rohannia. Többen kiabáltak. Születésétől fogva hiányzott belőle az együttérzés, a könyörület vagy a kedvesség. Nem érdekelte, hogy melyikük marad életben, ha ő megmenekül. De az a bizonyos áramlás a küzdők felé húzta, nem az ellenkező irányba. Az életével tartozott a csaliállatnak.

Ezért Manon eddigi hosszú, gonosz élete legostobább tettét hajtotta végre.

Titushoz rohant, és Szélhasítóval a farkára vágott. Egyenesen a húsba és a csontba metszett. Titus üvöltve engedte el zsákmányát. A farka csonkjával egyenesen Manon gyomrába vágott, és kiszorította belőle a szuszt. Manon a földre zuhant, és amikor felállt, épp az utolsó támadás zajlott.

Titusnak többé nem volt esélye, torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól. A csaliállat támadott, és az állkapcsával körülzárta az impozáns nyakat.

Titus tett egy utolsó kísérletet, hogy kiszabaduljon.

A csaliállat olyan erővel szorította, mintha hetek, hónapok, évek óta várt volna erre. Leszorította, elcsavarta a fejét, és kitépte Titus torkát.

Csend lett. Mintha a világ megállt volna, amikor Titus teste hatalmas robajjal a földre zuhant. Fekete vér ömlött szerteszét.

Manon teljesen mozdulatlanul állt. A csaliállat lassan felemelte a fejét a tetemről, és a pofájából Titus vére csöpögött. Találkozott a pillantásuk.

Az emberek kiabáltak, hogy rohanjon, és a kapu nyikorogva felnyílt, de Manon csak bámult azokba a fekete szemekbe. Az egyik szeme halálosan rémült volt, de sértetlen. Az állat tett felé egy lépést, aztán még egyet.

Manon nem tágított. Ez lehetetlen. Lehetetlen. Titus a súlyát tekintve is kétszer akkora volt és évekig idomították.

A csaliállat pedig legyőzte, és nem azért, mert nagyobb vagy erősebb lett volna, hanem mert jobban akarta. Titus brutális, gyilkos fenevad volt, de ez a wyvern itt előtte, ez egy harcos.

Férfiak rohantak be dárdákkal, kardokkal és korbácsokkal. A csaliállat morgott.

Manon felemelte a kezét. És a világ, a világ – most is megállt egy pillanatra.

Manon, még mindig az állatot nézve, így szólt:

– Ő az enyém.

Megmentette az életét. Nem csak úgy véletlenül, hanem mert így döntött. Az állat is megérezte kettejük közt az áramlást.

– Micsoda? – kiáltott le a nagyanyja.

Manon azon kapta magát, hogy a wyvern felé sétál, és csak akkor áll meg, amikor már csak egyetlen lépés választja el őket egymástól.

– Ő az enyém – mondta, miközben figyelte a sebzett, bicegő állatot és a szemében égő életet.

A boszorkány és a wyvern egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, szó szerint csak egy pillanatig, egy szívdobbanásnyi ideig, ami mégis az örökkévalóságig tartott.

– Az enyém vagy – mondta neki.

A wyvern pislogva nézett rá. Kicsorbult, törött fogai közül még Titus vére csöpögött, és Manonnak az volt az érzése, hogy az állat is így döntött, ő talán már régen tudta ezt, és a Titus elleni harca nem annyira a túlélésről szólt, hanem arról, hogy magának követelje őt.

Legyen a lovasa. Az úrnője. Az övé.

Abraxosnak nevezte el, az ókori kígyó után, ami a világot a Háromarcú Istennő parancsára a tekervényei között tartotta. A névadás volt az egyetlen kellemes dolog azon az estén.

Amikor visszatért a többiek közé, Abraxost elvitték tisztálkodni és helyrepofozni, míg Titus tetemét harmincan vontatták el. Manon minden egyes boszorkányt végigmért, már aki szembe mert nézni vele.

A sárgalábúak trónörökösét Asterin tartotta fogva a királynők előtt. Manon hosszan nézte Iskrát, majd így szólt:

– Mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól.

Iskra orrlyukai kitágultak a haragtól, de Manon vállat vont, letörölte a piszkot és a vért az arcáról, és visszasántikált az Omegához. Nem fogja megadni neki azt az elégtételt, hogy azt állíthassa, majdnem megölte. És most nem volt abban a formában, hogy rendes harcban tisztázza a dolgot.

Függetlenül attól, hogy szándékos támadás vagy ügyetlenség volt, Asterint azon az estén Feketecsőrű Anya megbüntette, mert hagyta, hogy a trónörökös a küzdőtérre zuhanjon. Manon kérte, hogy ő oszthassa ki a korbácsütéseket, de a nagyanyja nem volt rá tekintettel, és helyette a sárgalábú trón örökösével végeztette el. Mivel Asterin hibájának szemtanúja volt a többi királynő, ezért a büntetése is nyilvánosan zajlott.

Manon is végignézte az ebédlőben az összes brutális, tiszta erőből rámért ütést. Iskra egy horzsolást viselt feltűnősködve az állkapcsán, amit Asterintől kapott ajándékba.

Becsületére legyen mondva, Asterin nem sikoltott. Egyszer sem. Manonnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kapja el a korbácsot és ne fojtsa meg vele Iskrát.

Aztán jött a beszélgetés a nagyanyjával. Nem is annyira beszélgetés volt, inkább szavakkal történő arculcsapás, amitől még másnap is csengett a füle.

Megalázta a nagyanyját és a történelem összes feketecsőrűjét, hogy függetlenül a győzelmétől, azt a törpe növésű húscafatot választotta. A nagyanyja őrjöngött, szerinte csak mázlija volt, hogy megölte Titust. Abraxos az összes állat közül a legkisebb, és mindennek a tetejében, a mérete miatt még egy napot sem repült egész életében. Még soha nem engedték ki a barlangokból.

Azt sem tudták, hogy az összevissza vert szárnyai miatt tud-e egyáltalán repülni, és az idomárok szerint, ha Abraxos megpróbálná az Átkelést, akkor a szoros alján törné össze magát és Manont. Állításuk szerint a többi wyvern soha nem tudná elfogadni Abraxos dominanciáját, hiába lesz Manon a szárnyparancsnok.

Manon romba döntötte a nagyanyja összes tervét.

Nagyanyja újra és újra a fejéhez vágta az összes tényt, miközben azt is tudta, hogy ha le akarná cserélni Abraxost, akkor a nagyanyja ahhoz ragaszkodna, hogy tartsa meg, csak hogy megalázza, amikor kudarcot vall. Még akkor is, ha tudja, hogy belehalhat.

De a nagyanyja nem volt ott a küzdőtéren. Nem nézett Abraxos szemébe, és nem látta, hogy a testében egy harcos szíve dobog. Nem látta, hogy több ravaszsággal és vadsággal harcol, mint bárki más. Így Manon nem tágított, és hagyta, hogy arcon verjék, tűrte a leckéztetést és a második pofont is, amitől sajgott az arca.

Még akkor is fájt, amikor elérte a karámot, Abraxos új otthonát. A távolabbi falnál hevert összegubózva, csendesen és mozdulatlanul, miközben a környezetében egy csomó állat mászkált, visított vagy morgott. Kísérője, a felügyelő, a rácsok között kémlelt befelé. Asterin pedig az árnyékból figyelt. Az előző esti korbácsolás után másodparancsnoka egy pillanatra sem akarta szem elől téveszteni.

Manon nem mentegetőzött a korbácsolás miatt. A szabályok azok szabályok, és az unokatestvére hibázott. Asterin megérdemelte a verést, ahogy Manon is megérdemelte a zúzódást az arcán.

– Miért gömbölyödik így össze? – kérdezte Manon a férfit.

– Feltételezem, hogy azért, mert még soha nem élt saját karámban. Legalábbis nem ilyen nagyban.

Manon tanulmányozta a karámmá alakított üreget.

– Hol tartották korábban?

A férfi a padlóra mutatott.

– A többi csalival együtt a disznóólban. Tudja, ő a legöregebb csali. Túlélt minden küzdelmet és a disznóólat is. Ami nem jelenti azt, hogy önnek való lenne.

– Ha érdekelne a véleménye, akkor megkérdeztem volna – szólt Manon, továbbra is Abraxost nézve, ahogy közeledett a rácsokhoz. – Mennyi idő alatt tud megtanulni repülni?

A férfi a fejét vakarta.

– Napokig, de akár hetekig, hónapokig is eltarthat. Az is lehet, hogy nem fog menni.

– Ma délután elkezdjük a tréninget az állatainkkal.

– Mi máshogy terveztük. – Manon felvonta a szemöldökét. – Ennek először egyéni oktatásra van szüksége. A legjobb kiképzőinket fogom kirendelni hozzá, és időközben természetesen használhat más wyvernt is, hogy...

– Figyeljen ide, maga ember! – szakította félbe Manon. – Először is ne utasítgasson engem! – Vasfoga kipattant, a férfi meghátrált. – Másrészt nem fogok más wyvernnel edzeni. Vele akarok.

A férfi olyan sápadt volt, mint a halál, amikor felelt:

– Az őrszemek összes állata meg fogja őt támadni. Az első repülés annyira megrémíti majd, hogy vissza fog támadni. Szóval ha nem akarja, hogy az állataik darabokra tépjék egymást, azt javaslom, hogy eddzenek külön. – Reszketve hozzátette. – Úrnőm.

A wyvern figyelte őket. Várt.

– Értenek bennünket?

– Nem. Egyes, szóban elhangzó vezényszavakat és a füttyentéseket igen, de nem többet, mint egy kutya.

Manon egy pillanatig sem hitt ebben. Nem mintha a férfi hazudott volna. Egyszerűen tisztában volt vele. Vagy az is lehet, hogy Abraxos volt más, mint a többiek.

A Harci Játékokig minden pillanatot ki fog használni, hogy edzdzen vele. Ha őt és a Tizenhármakat győztessé koronázzák, akkor mindenki, a nagyanyját is beleértve, a falba verheti a fejét az ostobaságáért. Mert ő Feketecsőrű Manon, és még soha nem vallott kudarcot. És nem lesz annál csodálatosabb érzés, mint látni Abraxost, ahogy a csatamezőn leharapja Iskra fejét.