55.

FEJEZET

A VÉDVONAL LEOMLOTT.

A sötétség mégsem nyomult tovább az őrköveknél, és Rowan, akit Gavriel és Lorcan feltartóztatott az erőd előtti gyepen, tudta az okát.

Narrok és a lények a féltündéreknél sokkal értékesebb zsákmányt ejtettek. Már nagyon régóta vágytak erre a lakomára. Most minden egyéb másodlagos volt – mintha a támadásról is megfeledkeztek volna, úgy vetették bele magukat a mohó habzsolásba.

Mögöttük már vagy húsz perce folyt a harc. A szél és a jég a sötétség ellen hatástalannak bizonyult, pedig Rowan mindkettőt bevetette, amikor a védvonal elesett. Újra meg újra, hátha sikerül valahogy rést ütni az örök feketeségen, és megnézni, mi történt a hercegnővel. Akkor sem hagyta abba, amikor meghallott egy halk, szívmelengető női hangot, ahogy a sötétség mélyéről hívogatja őt – a hangot, amit évszázadok alatt sem tudott elfelejteni, és amitől most összeomlott.

– Rowan! – szólt Gavriel mogorván, és megszorította a karját. Közben eleredt az eső. – Szükség van ránk odabent.

– Nem! – mordult rá Rowan. Tudta, hogy Aelin él, hiszen az együtt, összezárva töltött hetek alatt különleges kötelék alakult ki köztük. Életben van, de szenved, vagy talán már haldoklik. Ezért próbálta Gavriel és Lorcan visszatartani őt. Máskülönben belevetné magát a sötétségbe, ahol Lyria várja.

De Aelinért megpróbált kiszabadulni a szorításból.

– Rowan, gondolj a többiekre...

– Nem!

Lorcan káromkodása a szakadó esőt is túlharsogta.

– Ő már halott, te őrült, vagy hamarosan az lesz! De mások életét még megmentheted!

Vonszolni kezdték, minél messzebb a lánytól.

– Engedj el, vagy letépem a fejed! – vicsorgott Lorcan parancsnokra, aki befogadta őt harcosai közé, amikor semmije és senkije nem maradt.

Gavriel Lorcanra nézett, közben hangtalanul beszélgettek. Rowan izmai megfeszültek, készen arra, hogy félrelökje őket. De ők inkább leütik, mint hogy beengedjék abba a feketeségbe, ahol Lyria most már sikoltozott és kegyelemért könyörgött. Ez nem a valóság. Nem lehet az.

Aelin viszont igenis valóságos volt, de ereje percről percre fogyott, és Rowan tudta, hogy nincs vesztegetnivaló ideje. Könnyedén ártalmatlanná tehetné társait, ha Gavriel levetné a mágikus pajzsot, amit most az ő varázserejének kivédésére használt, miközben próbálta őt feltartóztatni. Muszáj bemennie a sötétségbe, hogy megkeresse a lányt!

– Engedj el! – mordult fel újra fenyegetően.

Morajlás rázta meg a földet, és a tündérek mozdulatlanná dermedtek. Alattuk valami irdatlan erő háborgott, mintha egy szörnyeteg készülne kitörni a mélyből.

A sötétség felé fordultak. Rowan esküdni mert volna rá, hogy egy aranyszínű fény ívelt át rajta, ami aztán el is tűnt.

– Ez lehetetlen – suttogta Gavriel. – Kiégett!

Rowan pislogni sem mert. A lány a kiégéseit mindig maga idézte elő, egyfajta, félelemből és a normális élet utáni vágyakozásból emelt belső gát eddig megakadályozta benne, hogy elfogadja különleges ereje valódi nagyságát.

A lényeket a kétségbeesés, a fájdalom és a rettegés táplálta. De vajon mi történik akkor, ha az áldozat elengedi ezeket a félelmeket? Ha túllép rajtuk és elfogadja őket?

Mintegy válaszként, láng lövellt ki az áthatolhatatlan sötétségből.

A tűz szétterjedt, és opálos, vöröses ragyogással töltötte be az esős éjszakát. Lorcan káromkodott, Gavriel sietve még több mágikus pajzzsal vértezte fel magát. Rowan nem vesződött ilyesmivel.

Társai nem ellenkeztek, amikor Rowan egy rántással kiszabadult a szorításukból és futásnak eredt. A lángok nem perzselték meg. A fenséges, halhatatlan és megállíthatatlan tűzfolyam úgy haladt át a feje fölött, hogy haja szála sem görbült.

És akkor, túl a köveken, két lénnyel körülvéve ott állt Aelin, homlokán furcsa jel ragyogott. Vállára omló haja most valamivel rövidebb volt, és úgy fénylett, mint a benne égő tűz. Szeme pedig – az a vörösen keretezett aranyló szempár eleven parázsként izzott.

A két lény rávetette magát, körülöttük kavargott a sötétség.

Rowan szinte egy lépést sem tudott tenni, a lány megragadta a lények makulátlan arcát, a tenyerét kitátott szájukra tapasztotta, és hangosan kifújta a levegőt.

Mintha tüzet lehelt volna beléjük, lángok csaptak ki a lények szeméből, füléből, ujjaik hegyéből. Sikoltani sem maradt idejük, mindketten hamuvá égtek.

A lány leeresztette a karját. Mágiája olyan vadul tombolt benne, hogy az eső elpárolgott, mielőtt a testét érte volna. A fegyver, ami a tűzben új életre kelt.

Rowan Gavrielről és Lorcanról megfeledkezve szaladt a lány felé az arany, vörös és kék lángok kétségkívül tőle eredtek, a tűz örökösétől. Amikor Aelin végre észrevette őt, halványan rámosolygott. Egy királynő mosolya volt ez.

De mosolya mögött látszott a kimerültség, tündöklő mágiája pislákolni kezdett. Mögötte Narrok és a megmaradt lény – akivel az erdőben találkoztak – magába gyűjtötte a sötétséget és támadásra készült. A lány feléjük fordult, kissé megingott, arca holtsápadt volt. Előzőleg lakmároztak belőle, és most fivéreik elpusztítása a maradék erejét is felemésztette. Csak idő kérdése volt, mikor következik be a végső, nagy kiégés.

A sűrű feketeség még nagyobbra nőtt, és egy utolsó, pusztító csapással készült lesújtani a lányra, de ő szilárdan állt, arany fénye világított a sötétben. Ezt látva Rowan azonnal tudta, mit kell tennie. A szélnek és a jégnek itt nem vette hasznát, de voltak más eszközei is.

Előrántotta a tőrét, és felhasította vele a tenyerét, majd átrohant a kőkapun.

Ahogy a sötétség nőttön-nőtt, a lány felkészült a fajdalomra, és tudta, hogy ebben az összecsapásban mindketten odaveszhetnek. De nem fog elfutni előle.

Rowan zihált és vérzett, mire elérte őt. A lány nem akarta megszégyeníteni, így nem kérte rá, hogy meneküljön, amikor a férfi véres tenyerét felé nyújtva felajánlotta neki nyers erejét, amire most így kiüresedve mindennél nagyobb szüksége volt. Igen, ez működni fog! Már egy ideje sejtette. Ők ketten carranamok voltak.

Eljött érte. A tündér szemébe nézett, elővette saját tőrét, és végigvágta vele a tenyerét, pont ott, ahol a Nehemia sírjánál ejtett seb behegedt. Bár tudta, hogy a férfi olvas az érzéseiben, megkérdezte:

– Akármi is történjen?

Rowan bólintott, és összeérintették a tenyerüket – vér a vérrel, lélek a lélekkel egyesült –, míg a másik karjával szorosan átölelte a lányt. Ujjaik összekulcsolódtak, miközben a férfi a lány fülébe suttogta:

– Én is a barátommá fogadlak, Aelin Galathynius.

Morajló, áthatolhatatlan sötétséghullám ereszkedett alá, készen rá, hogy elpusztítsa őket.

Mégsem ez volt a vég – legalábbis a lány számára. Túlélt már annyi veszteséget, fájdalmat és kínzást, túlélte a rabszolgaságot, a gyűlöletet és a kétségbeesést; ezt is túl fogja élni. Az ő története nem a sötétségről szól. Nem félt a mindent elpusztító feketeségtől, hiszen itt van ez a harcos, akinek igaz barátsága bátorsággal töltötte el – akinek a közelsége elviselhetőbbé tette az életet.

Rowan mágiája beléhasított, ősi és idegen volt, olyan hatalmas, hogy a térde megremegett. A tündér elszántan szorította magához, vad ereje akadálytalanul áramlott át a lányba, ahogy mélyen legbelül szabad utat engedett neki.

Az alászálló fekete hullám az általuk kibocsátott aranyszínű fénynek köszönhetően már félúton megsemmisült, amit Narrok és a még megmaradt herceg elképedve bámult.

Egy perc sem telt bele, és a sötétség kénytelen volt visszavonulni. A lány Rowan végtelen erejét felhasználva hívta elő a tüzet és a fényt, a parazsat és a meleget, ezernyi hajnal és alkony ragyogását. Ha a valg herceg Erilea napsütésére vágyott, hát most megkapja!

Narrok és a herceg visítottak. A valg nem akart visszamenni; nem lehet ez a vég annyi várakozás után, amikor már majdnem visszatérhetne a lány világába. De a lányból áradó fény elárasztotta a torkukat és felforralta fekete vérüket.

Aelin fogcsikorgatva bújt Rowanhez a visítozás hallatán. Majd amikor hirtelen csend lett, Narrokra nézett, aki mozdulatlanul állt, és csak figyelt, várakozott. Egy fekete lándzsa hasított Aelin fejébe, még egy röpke látomás erejéig. Ezúttal nem egy emlék, hanem pillantás a jövőbe. A hang, az illat és a látvány mind oly valóságos volt, hogy a lány csak Rowanbe kapaszkodva volt képes megtartani a kapcsolatot a külvilággal. Aztán el is tűnt a vízió, míg az egyre erősödő fény mindenkit beborított.

A világosság – amit a két valg hercegre zúdított – végül elviselhetetlenné vált, térdre estek, ahogy minden sötét porcikájukat átjárta. A lány esküdni mert volna rá, hogy Narrok fekete szeme kissé kivilágosodott. Barna lett, mint egy halandóé, és egy pillanatra hálát vélt felfedezni a tekintetében. Aztán a következő szempillantásban hamuvá perzselte a démonnal együtt.

A megmaradt valg herceg mindössze két lépést tudott megtenni, majd ugyanígy járt, tökéletes arcán néma sikoly látszott, mielőtt elhamvadt. Amikor a fény és a lángok elhaltak, Narrokból és a valg hercegekből nem maradt más, mint négy gőzölgő rémkőgallér a nedves füvön.