6.

FEJEZET

DORIAN HAVILLIARD APJA REGGELIZŐASZTALA ELŐTT ÁLLT, hátratett kézzel. A király pillanatokkal korábban érkezett, de nem mondta neki, hogy üljön le. Dorian egykor talán szóvá tette volna ezt. De az, hogy mágikus erővel bír, hogy belekeveredett Celaena ügyeibe, és látta a titkos folyosókban azt a másik világot... mindez mindent megváltoztatott. A legjobb, ha most nem kelt feltűnést, ne foglalkozzon vele túl sokat se az apja, se más. Így tehát szépen megállt az asztal előtt és várt.

Adarlan királya befejezte a sült csirkéjét, és kortyolt egyet abból a valamiből, amit vérvörös poharából iszogatott.

– Olyan csöndes vagy ma reggel, herceg. – Erilea meghódítója egy füstölt halas tányér után nyúlt.

– Arra várok, hogy te szólj hozzám, apám.

Az éjfekete szemek felé néztek.

– Akkor is szokatlan.

Dorian megfeszült. Csak Celaena és Chaol tudták az igazat a mágiájáról, és Chaol olyan szinten kirekesztette őt, hogy semmi kedve nem volt magyarázkodni neki. De a kastély tele volt kémekkel és talpnyalókkal, akik mást sem akartak, mint hogy előrejutásuk érdekében valami használható hírmorzsához jussanak. Akár a saját hercegük elárulása árán. Ki tudja, talán valaki meglátta őt a folyosókon vagy a könyvtárban, vagy felfedezte azt a könyvkupacot, amit Celaena szobáiban rejtett el? Azóta már levitte a sírhoz, ahová minden másnap éjjel lement, nem azért, hogy választ kapjon az őt gyötrő kérdésekre, hanem csak egy óra csendért.

Az apja folytatta az evést. Dorian egész életében csak néhányszor járt apja privát lakosztályában, ami egy kisebb kúriának is megfelelt, könyvtárral, étkezővel és tanácsteremmel. Az üvegkastélyban egy teljes szárnyat elfoglalt, a szemköztiben az anyja lakott. Dorian szülei soha nem aludtak egy ágyban, és erről a fiú nem is nagyon akart többet tudni.

Érezte, hogy apja fürkésző figyelemmel nézi. Az ívelt üvegfalon besütött a reggeli nap, fénye még kegyetlenebbé tett apja arcán minden heget és rovátkát.

– Ma Aedion Ashryvert fogod szórakoztatni.

Dorian minden erejével igyekezett megőrizni az önuralmát.

– Szabadna megkérdeznem, hogy miért?

– Mivel Ashryver tábornok nem tudta magával hozni az embereit, ezért minden bizonnyal akad némi szabadideje, amíg a Romlás megérkezésére vár. Mindkettőtök számára hasznos lenne, ha jobban megismernétek egymást, főleg, mivel az utóbbi időben olyan... közönséges barátokat választottál.

Mágiája hideg haragja felfelé kezdett kapaszkodni a gerincén.

– Minden tiszteletem a tiéd, édesapám, de ma még két megbeszélést kell előkészítenem és...

– Erről nem nyitunk vitát. – Az apja folytatta az evést. – Ashryver tábornokot már értesítették, a lakosztályod előtt fog várni délben.

Dorian tudta, hogy jobb lenne, ha hallgatna, de mégis kicsúszott a száján egy kérdés:

– Miért tűröd el Aediont? Miért hagytad életben és nevezted ki tábornokká? – Aedion érkezése óta nem tudta túltenni magát ezen.

Apja halványan, sokatmondóan elmosolyodott.

– Mert Aedion őrültsége hasznos fegyver, ezzel képes kordában tartani az embereit. Nem fogja kockáztatni a lemészárlásukat, mivel már oly sok veszteség érte. Északon sok lázadást csírájában fojtott el emiatt a félelme miatt, és nagyon is tudatában van annak, hogy elsőként az ő saját népe, a civilek innák meg mindennek a levét.

Egy vér folyik az ereikben, neki és ennek a kegyetlen zsarnoknak. De Dorian így szólt:

– Még így is meglepő, hogy egy tábornokot szinte fogoly státuszban tartasz, hiszen alig több ő egy rabszolgánál. Veszélyes lehet valakit csak a félelmei által kontrollálni.

Igazándiból arra lett volna kíváncsi, hogy az apja beszélt-e Aedionnak Celaena küldetéséről Wendlynbe, Aedion királyi nemzetségének hazájába, ahol az unokatestvérei, az Ashryverek továbbra is uralkodtak. Bár Aedion mindig szétkürtölte a lázadók felett aratott győzelmeit, és úgy viselkedett, mintha gyakorlatilag ő maga lenne a fél birodalom ura... Vajon mennyire emlékszik a tengerentúli rokonaira?

Az apja így szólt:

– Megvannak a módszereim arra, hogy megzabolázzam Aediont, ha arra van szükség. Pimaszsága, tiszteletlensége egyelőre szórakoztat. – Az állával az ajtó felé bökött. – Annak viszont nem örülnék, ha ma nem találkoznál vele.

Így aztán az apja minden további nélkül eledelül dobta őt a farkasnak.

Annak ellenére, hogy Dorian felajánlotta Aedionnak, hogy megmutatja neki az állatkertet, a kutyatenyészetet, az istállókat, vagy akár még az átkozott könyvtárat is, ő csak egy dolgot akart: a parkban sétálni. Állítása szerint túlzottan teleette magát a vacsoránál, és ezért egyszerre nyugtalan és lomha, de a mosolya mást sugallt.

Aedion nem vesződött azzal, hogy társalogjon vele, túlzottan el volt foglalva azzal, hogy feslett melódiákat dudorásszon és a mellettük elhaladó nőket vizslassa. Csak egyszer vetette le magáról a félig-meddig civilizált ember látszatát, amikor egy magas rózsabokrok által szegélyezett keskeny ösvényre jutottak, melyek nyáron lenyűgözőek, de télen halálosak. Az őrök még nem kanyarodtak be mögöttük, így éppen nem látták őket. Ennyi idő éppen elégnek bizonyult Aedionnak ahhoz, hogy obszcén dúdolgatása közben Doriant ravaszul elgáncsolja.

Dorian egy hirtelen mozdulattal el tudta kerülni, hogy arccal zuhanjon a tüskék közé, de a köpenye elszakadt, és a kezét is megszúrták a tövisek. De nem részesítette a tábornokot abban az elégtételben, hogy sziszegve vizsgálgassa vágásait, ehelyett lehorzsolt, fázó ujjait zsebre vágta, amikor az őrök is befordultak a sarkon.

Csak akkor szólaltak meg, amikor Aedion megállt egy szökőkútnál, csípőre tette sebhelyes kezét, és úgy nézte a mögöttük elterülő parkot, mintha az egy csatamező lenne. Rávigyorgott a mögöttük lesben álló hat őrre. A szeme világos volt, Dorian úgy érezte, hogy túlságosan is világos és annyira furcsán ismerős. A tábornok ekkor megszólalt:

– A hercegnek kíséretre van szüksége a saját palotájában? Sértve érzem magam, hogy nem küldtek még több őrt, hogy megvédjenek tőlem.

– Azt hiszed, hogy hat embert is el tudnál intézni?

A farkas kajánul felnevetett és vállat vont, az orynthi kard karcolásokkal teli markolatán csillogott a szinte vakító napfény.

– Nem hinném, hogy neked ezt bizonygatnom kellene. Apád is mindig arra jut, hogy hiába vagyok hasznos, ha ilyen a vérmérsékletem.

Néhány őr mögöttük mormogott valamit, de Dorian így válaszolt.

– Valószínűleg tényleg nem kell bizonygatnod.

Aedion a hideg, nyomorúságos séta hátralévő része alatt többet már nem szólt hozzá. Csak a végén nézett rá egy gúnyos mosoly kíséretében, és így szólt:

– Én a te helyedben megnézetném valakivel. – Dorian ekkor jött rá, hogy a jobb keze még vérzik. Aedion egyszerűen sarkon fordult. – Köszönöm a sétát, herceg! – vetette oda félvállról, ami szinte fenyegetően hangzott.

Aedion soha nem cselekedett ok nélkül. Talán ő maga győzte meg az apját arról, hogy erőltesse ezt a sétát. De hogy milyen céllal, arra Dorian nem tudott rájönni. Lehet, hogy csak annak akart utánajárni, hogy milyen ember és milyen játékos lett belőle. A harcos fel akarta mérni, hogy egy potenciális szövetségessel vagy fenyegetéssel áll-e szemben. Aedion rettentő arroganciája ellenére nagyon ravasz volt. Valószínűleg úgy tekintett az udvari életre, mint valami csatatérre.

Dorian hagyta, hogy Chaol válogatott őrei visszavezessék a csodásan meleg kastélyba, aztán egy biccentéssel elbocsátotta őket. Chaol ma nem jött, és ő hálás volt érte. A mágiáról folyó beszélgetésük és azok után, hogy a barátja nem akart beszélni Celaenáról, már abban sem volt biztos, hogy maradt egyáltalán közös témájuk. Egy percig sem hitte, hogy Chaol önszántából szentesítené ártatlan emberek halálát, függetlenül attól, hogy barátokról vagy ellenségekről van szó. Ilyenformán viszont tudnia kellett arról, hogy Celaena nem fog merényletet elkövetni az Ashryver királyi család ellen, akármilyen oka is van rá. De semmi értelme beszélni vele, mivel ő is titkolózik.

Dorian tovább rágódott a barátja szavain, próbálta összerakni a mozaikot, miközben a gyógyítók katakombájába sétált, ahol rozmaring– és mentaillat csapta meg az orrát.

A hely raktárak és vizsgálószobák útvesztőszerű hálózata volt, távol a fenti üvegkastély lakóinak kíváncsiskodó tekinteteitől. Fent, az üvegkastélyban volt egy másik kórterem is, azoknak, akik nem méltóztattak lefáradni ide, de itt lent volt az a hely, ahol Résvár és Adarlan legjobb gyógyítói csiszolták tudásukat, és gyakorolták hivatásukat évezredek óta. Úgy tűnt, hogy a fakó kövek évszázadok óta szárított gyógyfüvek esszenciáját lélegzik be és ki, a föld alatti csarnokoknak a tágasság kellemes érzetét kölcsönözve.

Dorian talált egy kis műhelyt, ahol egy fiatal nő görnyedt egy nagy tölgyfa asztal fölé, előtte sokféle befőttesüveg, mérleg, mozsarak és mozsártörők, fiolák, felfüggesztett gyógynövények és lángok felett bugyborékoló fazekak. A gyógyítás azon kevés művészet közé tartozott, amit az apja nem tiltott be tíz évvel ezelőtt, bár úgy hallotta, hogy valaha még ennél is hatásosabban működött. A gyógyítók egykor mágiát használtak, hogy gyógyítsanak és életet mentsenek. Mára csak az maradt nekik, amit a természet nyújtott.

Dorian belépett a helyiségbe. A fiatal nő egy könyvet tanulmányozott, amiből most felnézett, de az ujját jelzésképpen az olvasott sornál hagyta. Nem ő volt a leggyönyörűbb nő a földön, de helyes volt. Tiszta, elegáns vonások, copfba font, gesztenyebarna haj, aranybarna bőr, ami azt sugallta, hogy legalább egy családtagja Eyllwéből származik.

– Szabadna... – A lány jól megnézte, aztán mélyen meghajolt. – Őfelsége... – „folytatta”, és finom nyakától felfelé kezdett elpirulni.

Dorian megmutatta a véres kezét.

– Tüskebokor. – Ha rózsabokrot mond, akkor az még szánalmasabban hangzott volna a vágásaihoz képest.

A lány nem nézett rá, telt alsó ajkát harapdálta.

– Hogyne, azonnal. – Kecses kezével az asztal előtt álló faszékre mutatott. – Parancsoljon! Hacsak... hacsak nem egy rendes vizsgálóba szeretne menni...

Dorian rendszerint ki nem állhatta a dadogást és a zagyvaságot, de ez a fiatal nő még mindig olyan piros és olyan halk volt, hogy így szólt:

– Itt is megfelel. – És lehuppant a székre.

A csend nyomasztóvá vált: a lány szó nélkül átsietett a műhelyen, átvette piszkos, fehér kötényét, hosszan kezet mosott, összeszedett mindenféle kötszert és kenőcsös dobozkát, egy fazék forró vizet és tiszta rongyot teremtett elő, végül pedig egy széket húzott az asztalhoz Doriannel szemben.

Óvatosan megmosta és megvizsgálta a kezét. Eközben továbbra is hallgattak.

Dorian viszont azon kapta magát, hogy a lányt nézi: mogyoróbarna szemét, biztonsággal serénykedő ujjait és a pírt, ami még mindig látható volt a nyakán és az arcán.

– A kéz... nagyon összetett rendszer – mormogta végül a lány a vágásokat tanulmányozva. – Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy semmi nem károsodott és nem maradt benne tüske. – Majd hozzátette: – Őfelsége.

– Azt hiszem, rosszabbul néz ki, mint amilyen.

Pihe-puha érintéssel valamilyen zavaros állagú kenőcsöt kent a kezére, Dorian pedig, mint egy átkozott bolond, összerezzent.

– Bocsánat! – motyogta a lány. – Ez fertőtleníti a sebeket. Csak a biztonság kedvéért. – Úgy tűnt, kissé összegörnyedt, mintha Dorian már csupán ennyiért felakasztathatná.

A herceg kereste a szavakat, aztán így szólt:

– Volt már rosszabb is.

Bután hangzott, ahogy kimondta. A lány egy pillanatig hallgatott, aztán a kötszerekért nyúlt:

– Tudom – mondta és ránézett.

Az ördögbe, igazán lehetnének kevésbé gyönyörű szemei is. A lány gyorsan vissza lesütötte a szemét, és finoman bekötözte Dorian kezét.

– A kastély déli szárnyába vagyok beosztva, és gyakran vagyok éjszakai ügyeletben.

Ez megmagyarázta, hogy miért tűnt olyan ismerősnek. Nemcsak őt kezelte egy hónappal ezelőtt, azon az éjszakán, hanem Celaenát, Chaolt és Fürgét is... ott volt, látta az összes sérülésüket az elmúlt hét hónapban.

– Elnézést, de nem emlékszem a nevedre...

– Sorscha vagyok – felelt a lány. A hangjából hiányzott a bosszúság, pedig jogos lett volna. Az elkényeztetett herceg és rangos barátai túlzottan el vannak merülve a saját életükben ahhoz, hogy azzal vesződjenek, hogy megtanulják annak a gyógyítónak a nevét, aki újra és újra összefoltozta őket.

A lány elkészült a kötözéssel. Dorian így szólt:

– Lehet, nem mondtuk elégszer, de köszönöm, amit értünk teszel.

A lány újra ránézett azokkal a barna, néhol kicsit zöldes szemeivel. Bátortalan mosoly.

– Nagyon megtisztel, herceg. – Elkezdte összeszedni a felszerelését.

Dorian ezt jelzésnek vette, hogy távozzon, felállt és hajlítgatta az ujjait.

– Jónak tűnik.

– Nem mélyek a sebek, de azért figyeljen oda rájuk! – Sorscha kiöntötte a véres vizet a szoba hátsó részében lévő mosdóba. – Legközelebb ne fáradjon le ide! Csak hívasson, őfelsége! Boldogan eljövünk önhöz. – Mélyet pukedlizett hosszú végtagjaival, egy táncos eleganciájával.

– Tehát te voltál mostanában felelős a déli kőszárnyért? – A kérdés a kérdésben elég világos volt: Mindent látott? Minden megmagyarázhatatlan sérülést?

– Írunk feljegyzéseket a pácienseinkről – mondta Sorscha olyan halkan, hogy a nyitott ajtó előtt elhaladók ne hallhassák. – De néha elfeledkezünk róla.

Senkinek sem mondta el, amit látott, a gyanús részleteket. Dorian köszönete jeléül gyorsan meghajolt és kiment a helyiségből. Azon tűnődött, hogy vajon még hányan láttak többet, mint amit bevallanak? De a választ inkább nem akarta tudni.

Sorscha ujjai szerencsére már nem remegtek, mire a koronaherceg elhagyta a katakombákat. Akkor is sikerült megfékeznie a remegést, amikor a kezét foltozta, hála Silbának, a gyógyítók istennőjének, a béke és a könnyű halál hozójának. Sorscha a pultnak támaszkodott és nagyot sóhajtott.

A vágások nem érdemeltek kötést, de ő önző és bolond módon azt akarta, hogy a szépséges herceg addig üljön a székében, amíg csak képes ott tartani.

Aki még csak azt sem tudta, hogy ő kicsoda.

Egy éve nevezték ki hivatásos gyógyítónak, és számtalan alkalommal hívatták, hogy lássa el a herceget, a kapitányt és a barátjukat. És neki fogalma sem volt arról, hogy ki ő.

Nem hazudott neki, amikor azt mondta, hogy nem készítenek mindenről feljegyzést. De mindenre emlékezett. Főleg arra az éjszakára egy hónappal ezelőtt, amikor ők hárman véresen, mocskosan jöttek le, és a lány kutyája is sérült volt. Minden magyarázat nélkül jöttek, és senki nem csapott nagy felfordulást. És a lány, a barátjuk...

A király bajnoka.

Úgy tűnt, hogy valamikor mindkettőjük szeretője volt. Sorscha segített Amithynek az ápolásában a brutális párbaj után, amikor elnyerte a címét. Alkalmanként, amikor megvizsgálta, a herceget találta nála, aki átölelve tartotta.

Úgy tett, mintha ez nem számítana, mert a koronahercegnek rossz híre volt, ha nőkről volt szó... de ettől még nem szűnt meg a fájdalom a szívében. Aztán változtak a dolgok, és amikor a lányt gloriellával megmérgezték, már a kapitány maradt vele. A kapitány, aki úgy viselkedett, mint egy ketrecbe zárt vadállat, addig járkált fel-alá a szobában, míg Sorschának is az idegeire ment. Nem lepődött meg, amikor néhány héttel később a lány szolgálója, Philippa fogamzásgátló italért jött hozzá. Philippa nem mondta, hogy kinek viszi, de ő sem volt idióta.

Amikor egy héttel később ellátogatott a kapitányhoz, és látta a négy brutális karmolást az arcán és a halott tekintetét, mindent megértett. Utolsó felfedezését pedig akkor tette, amikor a herceg, a kapitány és a lány tiszta vér voltak a kutyával együtt, ekkor rájött, hogy akármi is létezett hármójuk között, ez a dolog megtört.

Főleg a lány, Celaena miatt. Véletlenül hallotta meg a nevét, amikor azt hitték, hogy már kiment a szobából. Celaena Sardothien. A világ legnagyobb orgyilkosa és most már a király bajnoka. Egy újabb titok, amit anélkül is meg fog őrizni, hogy ők tudnák.

Láthatatlan volt, és többnyire örült is ennek.

Komoran nézte az asztalt a felszereléseivel. Még egy fél tucat, nagyon bonyolult összetételű gyógyitalt és meleg borogatást kellene még vacsora előtt elkészítenie. Amithy ruházta át rá a feladatot, aki folyamatosan visszaélt hatalmával. Ennek tetejében még hetente kellett írnia a barátjának, aki minden kis apró részletet tudni akart a kastélyról. Már abba belefájdult a feje, hogy végiggondolta a tennivalóit.

Ha nem a herceg jött volna hozzá, akkor megmondta volna az illetőnek, hogy keressen egy másik gyógyítót.

Folytatta a munkát. Biztos volt benne, hogy a herceg abban a pillanatban elfelejtette a nevét, ahogy kilépett az ajtón. Dorian a világ leghatalmasabb birodalmának volt a trónörököse, ő pedig két halott emigráns lánya volt egy tépő-lápi faluból, amit porig égettek, egy olyan faluból, amire senki nem fog még csak emlékezni sem.

De ettől még szerette. Szerette őt, láthatatlanul és titokban, azóta, hogy először megpillantotta, hat évvel ezelőtt.