62.

FEJEZET

KEELIE FELVISÍTOTT, DE NEM VESZTETTE EL AZ EGYENSÚLYÁT, amikor Manon rázuhant, és az ellenszélben odahúzta magát a nyeregbe, ahol Petrah feküdt mozdulatlanul. Manon elgémberedett keze a kesztyűben még esetlenebbül mozgott, de pengéjével sikerült egyenként átvágnia a másik boszorkányt fogva tartó bőrszíjakat. Abraxos figyelmeztető hangot hallatott. A kanyon bejárata már vészesen közel volt.

A sötétség kegyelmezzen neki!

Kiszabadította Petrah-t, de a kékvérűek örököse most teljes súlyával őrá nehezedett, haja Manon arcába csapódott, mintha ezer apró késsel vagdosnák. Maguk köré tekert egy hosszú bőrszíjat. Kétszer is körbecsavarta. Megkötötte, és karjával átkulcsolta Petrah-t. Keelie stabilan tartotta magát. Átlépték a szurdok bejáratát, mindenütt félhomály vette őket körül. Manon felnyögött a boszorkány súlya alatt, miközben kihúzta őt a kengyelből és a nyeregből.

Sziklák mellett suhantak el, de egy árny hirtelen eltakarta a napot, és Abraxos kicsi, áramvonalas alakja süvítve közeledett féléjük.

Ő volt az egyetlen wyvern, akit Manon ilyen sebességgel látott manőverezni ezen a szűk helyen.

– Köszönöm! – mondta Manon Keelie-nek, és Petrah-val együtt a levegőbe vetette magát.

Egy pillanatig túl gyorsan, pörögve zuhantak, de aztán kinyújtott karmokkal ott termett Abraxos. Felkapta őket, és a meredek sziklafal mentén felemelkedett velük, míg ki nem értek a szurdokból a biztonságos, nyílt égre.

Keelie olyan robajjal érte el a szakadék alját, hogy a hegyek visszhangoztak tőle.

És soha többé nem emelkedett fel onnan.

A feketecsőrűek megnyerték a Harci Játékokat, és Manont szárnyparancsnokká koronázták a díszes ruhákban izzadó adarlaniak előtt. Hősnek kiáltották ki, igazi harcosnak nevezték, és egyéb képtelen jelzőkkel illették. De Manon látta nagyanyja arcát, amikor letette Petrah-t a kilátóteraszra. Undor tükröződött rajta.

Manon nem vett tudomást a kékvérű matrónáról, aki térden állva mondott neki köszönetet. Azt sem látta, mikor vitték el onnan Petrah-t.

Másnap az a szóbeszéd járta, hogy Petrah fel sem kelt az ágyból. Állítólag összetört a szíve Keelie halála miatt.

Szerencsétlen baleset volt, amit az irányíthatatlanná vált állatok okoztak, állította a sárgalábúak királynője, Iskra pedig helyeselt. De Manon hallotta, amikor Iskra kiadta a gyilkos parancsot.

Kihívhatná Iskrát, megküzdhetne vele, ha Petrah nem hallotta volna maga is a parancsszót. Így Petrah-n a sor, hogy bosszút álljon.

Hagynia kellett volna a boszorkányt meghalni, ezt kiabálta aznap éjjel a nagyanyja, és többször is elverte Manont az engedetlenségéért. Mert nem elég kegyetlen. Nem elég fegyelmezett.

Manon nem mentegetőzött. Szüntelenül visszacsengett fülében a hang, ahogy Keelie a földnek csapódott. És lényének egy része, talán egy gyenge, fegyelmezetlen része nem bánta, hogy az állat önfeláldozása nem volt hiábavaló.

A többiektől tűrte, hogy agyba-főbe dicsérjék, az istenverte klánok vérvonaltól függetlenül ott hajbókoltak előtte.

Szárnyparancsnok. Halkan mondta ki magának a szót, amikor Asterin, nyomában a Tizenhármak csapatának felével belépett az ebédlőbe, ahol már készültek az ünnepségre.

A társaság másik fele korábban érkezett, hogy terepszemlét tartva felkészüljenek egy esetleges veszélyre vagy csapdára. Most, hogy ő lett a szárnyparancsnok, és megszégyenítette Iskrát, az képes lenne bármilyen gonoszságra, hogy félreállítsa őt és megfossza címétől.

A tömeg mulatott, vasfogaik villogtak, és azok a szörnyű adarlani emberek sört, igazi friss sört csapoltak nekik. Manon kezébe is nyomtak egy korsóval, amit Asterin rögtön elvett tőle, beleivott, várt egy kicsit, és csak aztán adta vissza.

– Nehogy megmérgezzenek – kacsintott rá másodparancsnoka, és előresétáltak a teremben, ahol a három királynő várakozott. A Játékokra érkező emberek már tartottak egy kisebb ceremóniát, de ez most a boszorkányoknak szólt – Manont ünnepelték.

Komolyságot erőltetett magára, amikor a tömeg szétvált, hogy átengedje.

A három főboszorkány rögtönzött trónusokon ült, alig voltak különbek három hirtelenjében kerített díszes széknél. A kékvérű királynő mosolygott, amikor Manon két ujját a homlokához szorította. A másik szélen elhelyezkedő sárgalábú királynő nem csinált semmit. De a nagyanyja, aki középen foglalt helyet, halványan rámosolygott.

Ravaszul, mint egy kígyó.

– Isten hozott, szárnyparancsnok! – mondta neki, mire a boszorkányok üdvrivalgásban törtek ki, kivéve a Tizenhármakat, akik fegyelmezetten csendben maradtak. Nekik nem kellett éljenezniük, mert halhatatlanok, örökkévalóak és csodálatra méltóan halálosak voltak.

– Mivel ajándékozhatunk meg, milyen koronát adományozhatunk neked megbecsülésünk jeléül? – tűnődött a nagyanyja. – Kitűnő pengéd és félelmetes csapatod már van. – Erre a Tizenhármak megengedtek maguknak egy kis önelégült vigyort. – Mit adhatunk még, amid nincs meg?

Manon lehajtotta fejét.

– Többet nem kívánok, mint az elismerést, amit már megkaptam tőletek.

Nagyanyja elnevette magát.

– Mit szólnál egy új köpenyhez?

Manon felegyenesedett. Ezt nem utasíthatta vissza, de... ez az ő köpenye, mindig is ez volt.

– Az már igencsak viseltes – folytatta nagyanyja, és intett valakinek a tömegben. – Itt van hát az ajándékunk, szárnyparancsnok: egy új köpeny.

A tömegben néhányan felhorkantak és szitkozódtak, de lélegzetvisszafojtva nézték – mohón, várakozva –, ahogy három sárgalábú klántag egy barna hajú, láncra vert boszorkányt vezetett elő, és térdre kényszerítették Manon előtt.

Ha megtört arca, az ujjain éktelenkedő vágott és zúzott sebek, valamint az égési nyomok nem árulták volna el kilétét, vérvörös köpenye egyértelművé tette.

A crochan boszorkány felnézett a királynőre, szeme mélybarna volt, mint a frissen szántott föld. Manon el sem tudta képzelni, azok a szemek hogyan csilloghatnak ennyire azon borzalmak után, amiket meggyötört testéből ítélve átélhetett, és miért nem esik össze ájultan, vagy miért nem kezd el könyörögni.

– Ez az ajándékunk – mondta a nagyanyja, és vaskarmos kezével a crochanra mutatott. – Téged illet, unokám. Vess véget az életének, és vedd el az új köpenyed!

Manon felismerte, hogy ez próbatétel. Mégis előhúzta tőrét, Asterin pedig közelebb lépett, szemét a crochan boszorkányon tartva.

Manon egy pillanatra lenézett a boszorkányra, halandó ellenfelére. A crochan klán megátkozta és örök száműzetésre ítélte őket. Halált érdemelnek, egytől egyig!

De ez a hang a fejében nem a sajátja volt. Valamiért nagyanyja szavait hallotta.

– Tégy kedved szerint, Manon! – búgta a királynő.

A crochan fulladozva, cserepes, vérző szájjal nézett fel Manonra, majd vihorászni kezdett.

– Feketecsőrű Manon – halkan, nehezen ejtette ki a szavakat, mert fogait kiverték, és a torkát sebek borították. – Ismerlek téged!

– Öld meg a szukát! – kiáltotta hátulról az egyik boszorkány.

Manon belenézett ellensége arcába és kíváncsian húzta fel szemöldökét.

– Tudod, minek hívunk? – A crochan vére kibuggyant, ahogy mosolyra húzta ajkát. Becsukta a szemét, úgy ízlelgette a szavakat. – Úgy hívunk: Fehér Démon. Rajta vagy a listánkon, a többi, hozzád hasonló szörnyeteggel együtt, akiket azonnal megölünk, amint meglátunk. És te... – Kinyitotta szemét, kihívóan elvigyorodott és ádáz tekintettel nézett rá. – Te vagy a lista élén! Mindazért, amiket elkövettél!

– Megtisztelő – mondta Manon, és megvillantotta fogait.

– Vágd ki a nyelvét! – kiáltotta most valaki más.

– Végezz vele! – sziszegte Asterin.

Manon előkapta tőrét és a crochan szívének szegezte.

A boszorkány nevetett, ami aztán köhögésbe fulladt, majd zihálni kezdett, míg kék vére a padlóra nem fröccsent, eleredtek a könnyei, és Manon meglátta a mély, elfertőződött sebeket a mellén. Mikor a boszorkány felemelte fejét, szája sarkában vér sötétlett, és ismét elmosolyodott.

– Nézz meg jól! Nézd, mit tettek a nővéreid! Mennyire fájhat nekik a tudat, hogy végül mégsem sikerült megtörniük!

Manon végigmérte összevert testét.

– Tudod, mi ez, Feketecsőrú Manon? – kérdezte tőle a crochan. – Mert én tudom! Hallottam, mit tettél a Játékokon!

Manon nem értette, miért hagyja tovább beszélni a boszorkányt, de egyszerűen képtelen volt megmoccanni.

– Ez – mondta a crochan úgy, hogy mindenki hallja – egy emlékeztető. A halálom, a te kezed által történő meggyilkolásom egy figyelmeztetés. És ez nem nekik szól – mély levegőt vett, barna szeme szinte átdöfte Manont –, hanem neked! Arra figyelmeztet, mi lett belőled. Ők tettek ilyenné!

– Akarod hallani a crochanok nagy titkát? – folytatta. – A legfőbb igazságot, amit megtartunk magunknak az életünk árán is? Nem a búvóhelyünkre gondolok, vagy arra, hogyan kell megtörni az átkot. Ezt mindvégig tudtátok, ötszáz éve tudjátok, hogy megváltásotok kulcsa egyedül saját kezetekben van. Nem, a mi nagy titkunk az, hogy sajnálunk titeket!

Senki nem szólalt meg.

De Manon nem vette le a tekintetét róla, a tőrt még mindig a levegőben tartotta.

– Szánunk titeket, mindenkit, az utolsó szálig. Azért, amit a gyerekeitekkel tesztek. Ők nem születnek kegyetlennek. Ti kényszerítitek őket gyilkolásra, hogy bántsanak és gyűlöljenek másokat, amíg belül teljesen üresek nem lesznek, mint te is. Ezért vagy most itt, Manon. Mert fenyegetést jelentesz erre a szörnyetegre nézve, akit a nagyanyádnak nevezel. Akkor váltál veszélyessé számára, amikor a kegyelmet választottad, és megmentetted riválisod életét. – Levegő után kapkodott, hagyta, hogy könnyei végigfolyjanak az arcán, és vicsorogva folytatta. – Szörnyeteget csináltak belőletek. Ők tették ezt, Manon. És ezért sajnálunk titeket.

– Elég! – szólt a mögötte ülő királynő. De az egész teremre néma csend borult, Manon pedig lassan felnézett a nagyanyjára.

A királynő szemében látta, hogy kegyetlenség és fájdalom vár rá, ha nem engedelmeskedik. Ezen kívül semmi más nem volt a tekintetében, csak elégedettség. Mintha a crochan igazat mondott volna, és erről csak a feketecsőrű királynő tudna egyedül.

A crochan szeméből még mindig bátorság sugárzott, amit Manon nem tudott mire vélni.

– Tedd meg! – súgta a crochan. Manon eltűnődött, vajon más is tisztában van-e vele, hogy ez nem provokálás, hanem kérés.

Manon megpörgette a tőrét és újra a boszorkánynak szegezte. Nem nézett sem rá, sem a nagyanyjára, sem senki másra, csak megragadta a hajánál fogva, és hátrarántotta a fejét.

Vér ömlött a padlóra, amikor elvágta a torkát.

Manon a Ruhnn-hegység egyik fennsíkján, lábát lógatva üldögélt a szikla peremén, Abraxos mellette heverészett, élvezték az éjjel nyíló virágok illatát a tavaszi réten.

Nem volt más választása, el kellett vennie a crochan köpenyét, a sajátját pedig a holttestre dobta, amikor a boszorkányok köré gyűltek, hogy széttépjék.

Ők csináltak belőletek szörnyeteget.

Manon Abraxosra pillantott, aki úgy csóválta a farka végét, mint egy macska. Senki nem vette észre, amikor lelépett az ünnepségről. Még Asterin is megittasodott a crochan vérétől, és szem elől tévesztette őt a tömegben. Sorrelnek viszont szólt, hogy elmegy megnézni Abraxost. Harmadparancsnoka furcsamód egyedül is elengedte.

Addig repültek, míg a hold már magasan járt, és már nem hallatszott az Omegából a boszorkányok rikoltozása és vihorászása. Leültek a Ruhnn utolsó csúcsára, Manon végignézett a hegyektől egész a nyugati tengerig elterülő végeláthatatlan síkságon. Valahol távol, túl a horizonton volt egy hely, az otthona, amit sohasem ismerhetett.

A crochanok hazugok és kibírhatatlan prédikátorok. A boszorkány biztosan élvezte, hogy szónokolhat, előadva egy utolsó nagyjelenetet. Sajnálunk titeket.

Manon megdörzsölte a szemét, karjával átkulcsolta a térdét, és meredten nézte az elé pottyant könnycseppet.

Gondolkodás nélkül hagyta volna lezuhanni Petrah-t, ha nem látja meg Keelie szemében az elszántságot, ahogy esés közben, utolsó erejével a gazdáját próbálta menteni. Vagy ha nem lenne Abraxos, aki szárnyát fölé tartva szokta őt védeni a jéghideg esőtől.

A wyverneket ölésre képezték ki, hogy megbénítsák és megfélemlítsék az ellenséget. Mégis...

Ennek ellenére... Manon a csillagos horizontot bámulta, az arcát meleg tavaszi szellő simogatta, és hálás volt érte, hogy van egy ilyen állandó, megbízható társa, mint a mögötte henyélő wyvern. Furcsa volt számára, hogy hálát érez egy állat puszta létezése miatt.

Aztán rátört egy másik szokatlan érzés is, ami nem hagyta nyugodni, ami miatt már sokadjára pörgette végig magában az ebédlőben lezajlott jelenetet.

Soha nem bánt meg semmit, legalábbis igazi megbánást ez idáig egyszer sem érzett.

De azt bánta, hogy nem kérdezte meg a crochan nevét. Sajnos így nem tudja, kié volt a köpeny, amit most ő visel, honnan érkezett, hogyan élt egykori tulajdonosa.

Bár hosszú életéből csak tíz évet töltött halandóként, valahogy...

Valahogy ettől a megbánástól hihetetlenül és nyomasztóan annak érezte magát.