18.

FEJEZET

DORIANNEK EZÚTTAL SZERENCSÉRE NEM kellett Aediont szórakoztatnia, és a hivatalos banketteken és találkozókon kívül ritkán találkoztak. A tábornok egyébként ezeken a rendezvényeken tudomást sem vett róla. Chaolt se sokat látta, ami megkönnyebbülést jelentett a számára, tekintve, hogy az utóbbi időben a beszélgetéseik milyen kínosra sikeredtek. De reggelente elkezdett bokszolni az őrökkel, ami körülbelül annyira volt szórakoztató, mintha forró szegekkel kirakott ágyon feküdt volna, de legalább valami lekötötte azt a nyughatatlan, szorongó energiáját, ami nem hagyta nyugton se éjjel, se nappal.

Nem beszélve azokról a vágásokról, horzsolásokról és ficamokról, melyek ürügyet szolgáltattak rá, hogy lemenjen a gyógyítók katakombájába. Úgy tűnt, Sorscha kiismerte az edzésrendjét, és az ajtaja mindig nyitva állt, amikor benézett hozzá.

Nem tudott nem gondolni rá, amit a lány mondott neki, de azon is sokat tűnődött, hogy hogyan akarhat valaki egy életen át egy olyan ember családjának segíteni, aki őt mindenétől megfosztotta.

És amikor azt mondta, hogy Mert nem volt hová mennem... akkor egy másodpercre nem Sorschát látta benne, hanem Celaenát, akit megtört a gyász, a veszteség és a harag, aki eljött hozzá, mert nem volt kihez fordulnia. Dorian még soha nem tapasztalta meg, hogy milyen ez a veszteség, de a lány kedvessége szinte letaglózta, főleg, hogy eddig ügyet sem vetett rá. Belépett a lány műhelyébe, Sorscha felnézett az asztaltól, mosolygott, szélesen és kedvesen és... nos, valójában nem ezért talált mindig ürügyet rá, hogy nap mint nap eljöjjön hozzá?

Mutatta a csuklóját, merev volt és lüktetett.

– Csúnyán ráestem – mondta üdvözlésképpen. Míg Sorscha megkerülte az asztalt, megcsodálhatta egyszerű köntösében is kecses alakját. Úgy mozog, akár a víz, gondolta. Gyakran kapta azon magát, hogy a kezeit is csodálja.

– Nem sok mindent tehetek – mondta a lány, miután megvizsgálta. – De a fájdalomra van egy elixírem, igaz, csak csillapítja, és fel is köthetjük a karját, ha...

– Te jó ég, azt ne! Nehogy felkösd! Az őrök halálom napjáig gúnyolódnának rajtam. Sorscha kacsintott, csak egy kicsit, akkor csinálta, amikor látszott, hogy felvidította. Egyébként nagyon küzdött, hogy ne legyen vidám.

De ha nem köti fel a karját, akkor okafogyottá válik a látogatása, nem beszélve arról, hogy egy óra múlva egy üres, ostoba tanácsülés várja és még meg kell fürödnie... Felállt.

– Min dolgozol?

A lány óvatosan hátrébb lépett. Mindig így tett, hogy megmaradjon a fal kettejük között.

– El kell készítenem néhány gyógyitalt és kenőcsöt a szolgáknak és az őröknek, hogy feltöltsék a készleteiket. – Dorian tudta, hogy nem kellene, de előrébb lépett, hogy keskeny válla felett átnézzen a munkaasztalra, az edényekre, fiolákra és mérőedényekre. A lány halkan a torkát köszörülte, Dorian lenyelte a mosolyát és kissé közelebb hajolt. – Rendszerint ez a tanoncok feladata, de ma nagyon el voltak foglalva, úgyhogy felajánlottam, hogy besegítek nekik. – Rendszerint akkor beszélt így, amikor ideges volt. Dorian némi elégedettséggel állapította meg, hogy ez akkor fordult elő, ha ő közelebb ment hozzá. Nem kellemetlen idegesség volt, ha úgy érzékelte volna, hogy ez valóban kellemetlen a lánynak, akkor ő is megtartotta volna a távolságot. Sokkal inkább... zavarban volt. Szerette, hogy zavarban van.

– De – folytatta a lány, próbálva elsasszézni – most azonnal megcsinálom az ön elixírét, őfelsége.

Dorian éppen annyi helyet hagyott neki, hogy kecses, ügyes mozdulatokkal tudjon tüsténkedni az asztalnál, így méricskélte a porokat, összetörte a szárított leveleket, olyan határozottan és magabiztosan...

Rádöbbent, hogy bámulja, amikor a lány újra megszólalt:

– A barátja... a király bajnoka... jól van?

Celaena küldetése Wendlynbe szigorúan titkos volt, de Dorian ezen túl tudott lépni.

– Az apám megbízásából most néhány hónapig távol lesz. Őszintén remélem, hogy jól van, bár nincs kétségem afelől, hogy tud vigyázni magára.

– És a kutyája? Ő is jól van?

– Fürge? Ja, persze, remekül. A lába csodásan begyógyult. – A kutya most természetesen az ő ágyában aludt és folyamatosan finom falatokért kuncsorgott, de... jó érzés volt, hogy a barátjából maradt egy darabka nála, ha ő maga el is ment. – Neked hála.

Bólintás, aztán újra csend ereszkedett közéjük. A lány méricskélt, majd valami zöldes folyadékot vett elő. Őszintén remélte, hogy nem kell meginnia.

– Az a hír járta.... – Sorscha lesütötte csodás szemeit – az a hír járta, hogy néhány hónappal ezelőtt egy vadállat üvöltött a folyosókon, és gyilkolt is Yule ünnepe előtt. Nem hallottam arról, hogy elfogták volna, de akkor... úgy tűnt, hogy a barátja kutyáját valami megtámadta.

Dorian rezzenéstelen arccal ült. Ezek szerint összerakott néhány mozaikkockát. És nem beszélt róla senkinek.

– Nyugodtan kérdezz, Sorscha!

A lány torka fel-le mozgott, a keze kicsit remegett, éppen csak annyira, hogy Dorian legszívesebben a kezébe fogta volna. De nem tudott megmozdulni, amíg a lány hangját hallotta.

– Mi történt? – lehelte a lány.

– Olyan választ akarsz, amitől éjjel el fogsz tudni aludni, vagy olyat, ami miatt esetleg soha többé nem fogod tudni lehunyni a szemed? – A lány ráemelte a tekintetét és Dorian tudta, hogy az igazságot akarja. Sóhajtott. – Két különböző... teremtmény volt. Az apám bajnoka elbánt az elsővel. Nem is tudta elmondani nekem és a kapitánynak, hogy mi történt, már ott állt előttünk a második. – Még most is hallotta annak a lénynek az üvöltését az alagútban, maga előtt látta, hogy az Chaolnak feszült. Még most is rémálmai voltak miatta. – A többi lényegében rejtély. – Nem hazudott. Még annyi minden volt, amit nem tudott. És nem is akart megtudni.

– Őfelsége megbüntetné önt ezért? – Csendes, veszélyes kérdés.

– Igen. – Szinte megfagyott az ereiben a vér erre a gondolatra. Tudta, ha apja tudomására jut, hogy Celaena valahogy kinyitott egy kaput... Dorian érezte, hogy minden tagja jegesedni kezd.

Sorscha a karját dörzsölgette is a tűzbe bámult. Még mindig lobogott, de... Az ördögbe! Dorian érezte, hogy mennie kell. Azonnal. Sorscha így szólt:

– Megölné magát, ugye? Ezért nem mond semmit.

Dorian lassan hátrálni kezdett, küzdött a benne ébredő, rettegő, vad dolog ellen. Nem tudta megállítani a benne emelkedő jeges fagyot, azt se tudta, hogy honnan jön, de továbbra is látta azt a lényt az alagutakban, hallotta Fürge fájdalmas ugatását, látta Chaolt, ahogy fel akarja áldozni magát, hogy kijussanak onnan...

Sorscha végigsimított sötét copfján.

– És... és a kapitányt is kivégeztetné.

Dorian mágiája kitört.

Miután Sorschát húsz percen át várakoztatta szűkös irodájában, Amithy végre bevonult, kemény arcát szűk kontya még szigorúbbá tette.

– Sorscha – szólt fintorogva, és leült az asztalához. – Mit tegyek veled? Milyen példát mutatsz a tanoncoknak?

Sorscha nem emelte fel a fejét. Tudta, hogy azért váratták meg, hogy rágódhasson a tettén: véletlenül feldöntötte az egész munkaasztalt, és nemcsak órák vagy napok munkáját tette tönkre, de egy csomó drága eszközt és edényt is.

– Elcsúsztam, kilöttyintettem az olajat, és elfelejtettem feltörölni.

Amithy csettintett a nyelvével.

– A tisztaság, Sorscha, az egyik legfontosabb kincsünk. Ha még a saját műhelyedet sem tudod tisztán tartani, akkor hogyan bízhatnánk meg téged azzal, hogy betegeknek viseld a gondját? Például őfelségéét, aki tanúja volt a hozzá nem értésedet bizonyító nagy malőrnek? Merészeltem személyesen bocsánatot kérni, és felajánlottam, hogy átveszem további gondozását, de... – Amithy figyelmesen hunyorgott – azt mondta, hogy ki fogja fizetni a javítási költségeket, és továbbra is azt szeretné, ha te kezelnéd őt.

Sorscha egészen kimelegedett. Minden olyan gyorsan történt.

Amikor a felrobbanó jég, szél és még valami áradt felé, a kiáltását elvágta a becsapódó ajtó zaja. Ez valószínűleg megmentette az életüket, de ő csak arra tudott gondolni, hogyan tudna kitérni a dolog útjából. Bebújt az asztal alá, és a kezével a fejét védve imádkozott.

Ráfoghatta volna a huzatra az egészet, és gondolhatta volna, hogy ostobaság bármit is képzelni, ha nem tűnt volna úgy, hogy a szél és a hideg berobbanása előtti pillanatban a herceg szeme parázslik, ha a poharak az asztalon nem remegtek volna mind, ha nem borította volna jég a padlót, miközben Dorian csak állt, érintetlenül.

Ez lehetetlen. A herceg... Egy elfojtott, szörnyű hangot hallott, aztán Dorian már térdelve nézett be a munkaasztal alá.

– Sorscha. Sorscha.

Ő csak tátott szemmel bámult, nem találta a szavakat.

Amithy a faasztalon dobolt hosszú, csontos ujjaival.

– Bocsáss meg, ha tapintatlan vagyok! – mondta, de Sorscha tudta, hogy a nőt egy kicsit sem érdeklik az illemszabályok. – De szeretnélek emlékeztetni arra, hogy a szolgálati kötelességeinken túlmenően tilos a páciensekkel érintkeznünk.

Természetesen más oka nem is lehet annak, hogy Dorian herceg Sorscha szolgálatait előnyben részesíti vele szemben. Sorscha lesütötte a szemét, merőn nézte ölében tartott kezét, az üvegszilánkok ejtette vágásokat.

– Ne aggódj emiatt, Amithy!

– Jól van. Nagyon nem tetszene, ha csorba esne a jó híreden, őfelsége híres arról, hogy szereti a nőket. – Kurta, önelégült mosoly. – És sok gyönyörű nő van az udvarban.

És te nem tartozol közéjük.

Sorscha bólintott és nem vágott vissza, ahogy egyébként sem soha. Ezekben az években így tudott túlélni, hogy láthatatlan maradt.

Sorscha, a hercegben történt robbanás után pár perccel, amikor már nem reszketett annyira és látta őt, megígérte neki, hogy nem szól senkinek. Nem a mágiáját látta, hanem a pánikot a szemében, a félelmet és a fájdalmat. Nem ellenség volt, aki tiltott erőket használ, hanem egy fiatalember, aki segítségre szorul. Az ő segítségére.

Nem tudott volna elfordulni tőle, és természetes volt, hogy hallgat mindarról, aminek a szemtanúja volt. Ezt bárki számára megtette volna.

Azon a hűvös, nyugodt hangján, amit a legsúlyosabban sérült betegeinek tartott fenn, így szólt a herceghez:

– Nem mondom el senkinek. De most segítsen nekem feldönteni az asztalt és feltakarítani.

Dorian csak nézett rá. Sorscha ahogy felállt, észrevette a hajszálvékony vágásokat a kezén, ami már kezdett sajogni.

– Nem mondom el senkinek – ismételte meg, és megfogta az asztal egyik sarkát. Dorian szótlanul a másik végéhez ment, és segített oldalra dönteni az asztalt. A rajta lévő üveg– és kerámiaedények leestek a földre. A külvilág számára úgy fog tűnni, hogy baleset volt. Sorscha a sarokba ment a seprűért.

– Ha kinyitom az ajtót – mondta, még mindig halkan, nyugodtan, bár még mindig nem volt teljesen magánál –, akkor úgy fogunk tenni, mintha baleset történt volna. De ezek után – Dorian mozdulatlanul állt, mint aki arra vár, hogy megütik –, ha ön is egyetért vele, akkor megpróbáljuk megtalálni a módját, hogy ez ne ismétlődjön meg. Talán van valami gyógyital, ami elnyomja ezt a dolgot.

Dorian arca továbbra is sápadt volt.

– Sajnálom – lehelte és Sorscha tudta, hogy komolyan gondolja. Odament az ajtóhoz és fanyarul rámosolygott.

– Még ma este utánanézek. Ha bármit találok, tudatom önnel. És talán, nem most, de később... ha őfelsége is hajlik rá, akkor mesélhetne nekem kicsit arról, hogy ez hogyan lehetséges. Ezzel segítene nekem. – Nem hagyott időt neki a beleegyezésre, hanem kinyitotta az ajtót, visszament a rendetlenséghez, és a szokottnál kicsit hangosabban mondta: – Őszintén sajnálom, őfelsége... valami volt a földön, megcsúsztam és...

Innentől már könnyen ment minden. Jöttek gyógyítók szaglászni, megnézni, hogy mi az oka a felfordulásnak, egyikük pedig elrobogott Amithyhez. A herceg elment, neki pedig itt kellett várakoznia.

Amithy az alkarjával az asztalra támaszkodott.

– őfelsége különlegesen nagyvonalú, Sorscha. Tanulj a történtekből! Szerencséd van, hogy nem sérültél meg jobban.

– Felajánlok ma valamit Silbának – hazudta Sorscha, halkan, görnyedten, és elment.

Chaol egy épület sötét mélyedésébe préselte magát lélegzet-visszafojtva, amikor Aedion egy köpenybe burkolózott alakhoz közeledett a sikátorban. Bármit el tudott volna képzelni, hogy Aedion hová slisszol el a fogadóban tartott partiról, de a nyomornegyed valahogyan nem tartozott közéjük.

A tábornok látványosan eljátszotta a nagyvonalú, vadul dorbézoló házigazda szerepét: italokat rendelt, üdvözölte a vendégeket, gondoskodott arról, hogy mindenki lássa. És amikor senki sem nézett oda, kisétált a bejáraton, mintha lusta lenne ahhoz, hogy a hátsó mellékhelységeket használja. Mint egy dülöngélő, arrogáns, nemtörődöm és beképzelt részeg alak.

Chaol is majdnem bevette. Aztán Aedion egy háztömbbel arrébb felhúzta a csuklyáját, és tökéletesen józanon kilépett az éjszakába.

Chaol az árnyékba húzódva követte, amikor elhagyta a patinásabb negyedet, és a nyomornegyedben, sikátorokban és görbe utcácskákon haladt tovább. Elment volna egy jómódú férfinak, aki egy bizonyosfajta nő után kutat. Egészen addig, míg megállt ezen épület előtt, és a köpenyes alak a kétélű karddal közeledett felé.

Chaol nem hallotta, hogy miről beszélnek, de a testtartásuk hűen tükrözte a bennük uralkodó feszültséget. Egy pillanat múlva Aedion követte az idegent, de előtte még tekintetével figyelmesen végigpásztázta a sikátort, a tetőket és az árnyékokat.

Chaol megtartotta a távolságot. Ha illegális szerek vásárlásán kapná rajta, az elég lenne ahhoz, hogy féken tartsa, a partizását korlátozza, és megérkezése után az ellenőrzése alatt tartsa a Romlást is.

Követte őket, közben óvatosan került minden tekintetet, a részegekét, utcagyerekekét és koldusokét. Az Avery folyó dokkjainál, egy félreeső utcában Aedion és a köpenyes alak beosontak egy omladozó épületbe. A környező házakkal ellentétben itt őrszemek posztoltak a sarkon, az ajtónál, a tetőn, sőt még az utcán is járőröztek, lehetőség szerint feltűnés nélkül. Nem a királyi testőrséghez tartoztak, de nem is voltak katonák.

Nem olyan helynek tűnt, ahol ópiátokat vagy nőt lehetett szerezni. Chaol megjegyezte a Celaena által összegyűjtött információkat a lázadókról, és olyan gyakran járt a nyomukban, mint Aedionnak, de többnyire teljesen haszontalanul. Celaena állítása szerint keresik a lehetőségét annak, hogy megdöntsék a király hatalmát. Ha Aniellébe való kényszerű visszatérése előtt nemcsak arra jönne rá, hogy a király hogyan fojtotta el a mágiát, hanem arra is, hogy hogyan szabadítsa fel azt, akkor Dorian titka talán kevésbé lenne robbanásveszélyes.

Ha csak ennyit tudna elérni, már ez is megérné. Segítene neki valahogy. Mindig is segíteni akart neki, a barátja volt, hercege.

Megérintette Elena szemét, és beleborzongott. Az őrök által körülvett, elhagyatott épületről csak a vak nem láthatta, hogy a lázadók tanyája. Talán nem egyszerű véletlen, hogy itt kötött ki.

Annyira a heves szívdobogására koncentrált, hogy esélye sem volt megfordulni, amikor egy tőrt nyomtak az oldalához.