41.

FEJEZET

A KÖVETKEZŐ KÉT HÉT ANNYIRA EGYHANGÚAN TELT, hogy Celaena már-már kezdte otthonosan érezni magát. Nem bukkantak semmi váratlanra, nem jött váratlan fordulat, kelepce, halál, árulás vagy testet öltött rémálom. Reggelente és esténként konyhalányt játszott. A délelőttől a vacsoráig terjedő időszakot Rowannel töltötte, lassan, kínlódva fedezte fel magában a mágia forrását, egy kutat, aminek ijesztő módon nem volt feneke.

Továbbra is az apró feladatok voltak a legkeményebbek: gyertya-gyújtás, a kemence tüzének eloltása, lángok lobogtatása az ujjai között. De Rowan erőszakos volt, vonszolta egyik romos helyről a másikra, mivel nem volt más biztonságos hely, ahol elveszíthette a kontrollt. De legalább most már ételt is hozott magával, mivel állandóan éhes volt, és nem telt el egy óra anélkül, hogy ne kapjon be valamit. A mágia csak úgy falta az energiáját, a megszokottnál kétszer-háromszor többet evett.

Néha beszélgettek. Vagyis inkább Celaena kérdezgetett, mert miután mesélt a tündérnek Aedionról és a saját önző szabadságvágyáról, arra jutott, hogy beszélgetni... jó. Noha bizonyos dolgokról még nem volt képes beszélni, Rowant szerette hallgatni. Sikerült rávennie, hogy meséljen a hadjáratairól és a kalandjairól, egyik brutálisabb és kegyetlenebb volt, mint a másik. A Wendlyntől délre és keletre elterülő hatalmas világról, az ottani királyságokról és birodalmakról futólag már hallott, de nem sokat tudott róluk. Rowan valódi harcos volt, aki csatáról csatára járt, embereket vezetett át a poklon, háborgó tengereken hajózott, és távoli, ismeretlen partokon kötött ki.

Bár irigyelte hosszú élete és rengeteg utazása miatt, továbbra is érezte minden történet mélyén a párja elvesztése miatti dühöt és a gyászt, ez üldözte őt, függetlenül attól, hogy milyen messze lovagolt, hajózott vagy repült. A barátairól, akik néha társául szegődtek útjain, nagyon keveset beszélt. Nem érzett irigységet az átélt csaták, távoli vidékeken vívott háborúk vagy a véráztatta évek miatt, amiket a homokból és kőből épült városok ostromával töltött.

Természetesen ennek nem adott hangot. Csak hallgatta a történeteket, miközben a férfi tanítgatta őt. És ahogy hallgatta, a szívében gyűlölet ébredt Maeve iránt, őszintén, a szíve mélyén meggyűlölte őt. Ez a düh indította arra, hogy Emrystől minden este a nagynénjéről szóló legendákat kérjen. Rowan soha nem dorgálta meg, hogy ezeket a történeteket kérte, és úgy tűnt, nem is aggódik miatta.

Celaenát meglepetésként érte, amikor Emrys egy nap bejelentette, hogy Beltanéig már csak két nap van hátra, és megkezdik a készületeket a lakomára, táncra és ünneplésre. Itt van a nyakukon a Beltane, ő pedig Rowan szerint még igen messze áll attól, hogy Doranellébe mehessen, hiába képes már az alakváltásra. Odahaza már tombol a tavasz. Nemsokára felállítják a májusfákat, és feldíszítik a galagonyabokrokat, ez volt minden, amit a király engedélyezett. Nem hagyhatnak kis ajándékokat az útkereszteződéseknél az Aprónépnek. A király csak csupasz csontokat engedélyezett nekik, kizárólag az istenekre és a vetésre gondolhattak. Semmi utalás vagy suttogás a mágiáról.

Tábortüzeket gyújtanak és néhány bátor lélek majd átugrik felettük a szerencséjéért, vagy hogy elijesszék az ördögöt, hogy a termés jó legyen, vagy akármi másért. Gyerekkorában ilyenkor vadul rohangált az Orynth kapui előtti mezőn, a tábortüzek ezrei úgy égtek, akár egy megszálló sereg fényei, aminek a katonái nemsokára valóban a fehér város körül táboroztak. Édesanyja azt mondta, ez az ő éjszakája, egy olyan éjszaka, amikor a tűzhordozó lánynak nincs mitől tartania, és nem kell a képességeit rejtegetnie. Tűzszívű Aelin, suttogták az emberek, ahogy ugrándozott mellettük, a szikrák úgy pattogtak körülötte, mintha szalagokat húzott volna maga után. Testőrei, Aedion és az udvar még néhány életveszélyes tagja ilyentájt engedékenyebbek voltak vele, de azért a nyomában jártak. Tűzhozó Aelin.

Napokig segédkezett Emrysnek az ételek előkészítésében (és fogyasztásában, amikor a szakács nem nézett oda), és azt remélte, hogy a Beltanén majd pihenhet, de Rowan ekkor is kizavarta őt egy mezőre a hegytetőn. Celaena a zsebéből elővette az almáját, beleharapott és felvont szemöldökkel nézett Rowanre, aki egy nagy farakás előtt állt. A kupacból tábortüzet akartak rakni, kétoldalt két kisebb tűzrakás helye volt.

Körülöttük féltündérek fát és rőzsét hurcoltak, mások asztalokat állítottak fel, hogy feltálalják az ételeket, amiken Emrys pihenés nélkül ügyködött.

Féltündérek tucatjai érkeztek a különböző előőrsökről, nem annyira harsonaszó kíséretében, hanem inkább csak ölelgették és kedvesen ugratták egymást. Celaenának, mivel Emrysnek segített és Rowannel edzett, alig maradt ideje arra, hogy megfigyelje őket, bár amilyen boldogtalan volt mostanában, már annak is örült, ha a férfiak néha elismerő pillantásokat vetettek felé.

Az sem kerülte el a figyelmét, hogy milyen gyorsan elkapták a tekintetüket, ha az oldalán megpillantották Rowant. Bár az is igaz, hogy néhány nő viszont sokkal melegebb érdeklődést tanúsított barátja iránt. Legszívesebben végigkarmolta volna az arcukat.

Az almáját rágcsálta, és közben őt nézte. A szokásos halványszürke tunikáját viselte, széles övvel, a csuklyáját lehajtotta, bőr alkarvédői csillogtak a késő délutáni napsütésben. Te jó ég, egyáltalán nem úgy érdeklődött iránta, és biztos volt benne, hogy ő sem szándékozik ágyba vinni őt. Talán annyi időt töltött már a tündértestében, hogy úgy érezte, az övé, és kisajátíthatja magának? Nem akart senkit közel engedni, ingerülten figyelte a körülötte lévőket. Előző este rámordult egy nőre a konyhában, aki nem tudta levenni Rowanről a szemét, sőt még közelebb is lépett hozzá, mint aki köszönni akar neki.

Celaena megrázta a fejét, hogy szabaduljon az ösztöneitől, nem akart a nap minden órájában tüzeket látni.

– Feltételezem, azért hoztál ide, hogy gyakorolhassak. – Elhajította a csutkát és a vállát dörzsölgette. Éjszaka lázasnak érezte magát, köszönhetően annak, hogy Rowan egész délután dolgoztatta, és reggel is kimerülten ébredt.

– Gyújtsd meg őket, és urald a tüzeket egész éjjel!

– Mind a hármat. – Ez nem is volt kérdés.

– A szélsőket tartsd alacsonyan az ugrók miatt. A középső viszont lobogjon a felhőkig.

Azt kívánta, bárcsak ne ette volna meg az almát!

– Ez könnyen halálos lehet.

Rowan felemelte a kezét, mire szél kavargott körülötte.

– Itt leszek – egyszerűen ennyit mondott, szemében évszázadok arroganciája csillogott.

– És ha valahogy mégis sikerül valakiből égő fáklyát varázsolnom?

– Gyógyítók is vannak az ünnepségen.

Csúnyán nézett rá és vállat vont.

– Mikor kezdjük?

A gyomra összeszorult a válasz hallatán.

– Most.

Celaena szította a tüzet, de keményen tartotta magát, még akkor is, amikor a nap lement és a mező megtelt mulatozókkal. Zenészek foglalták el a helyüket az erdőszélen, és mindent betöltött a hegedű-, furulya-, fuvola- és dobszó, olyan gyönyörű, ősi zene, hogy a rubin, citrin, tigrisszem és legmélyebb zafír színeiben tündöklő lángok a dallammal együtt táncoltak, hajladoztak. A mágiája már nemcsak kék futótűz formájában jelent meg, az elmúlt hetek során lassan változott és erősödött is. Álldogált a tűz környékén, senki sem fordított rá különösebb figyelmet, bár néhányan megcsodálták a lángokat, ahogy égtek, és közben nem falták fel a fát.

Mindenhol folyt róla a verejték. Főként azokat féltette, akik az alacsonyabban égő tüzek felett ugráltak. Igaz, Rowan mellette maradt, és úgy dünnyögött neki, ahogy egy ideges lónak szokás. Meg akarta mondani neki, hogy tűnjön el, vagy legalábbis járjon a kedvében az egyik nőnek, aki halkan, de folyamatosan táncolni hívta.

De inkább a lángokra összpontosított, hogy fenntartsa a kontrollt, még akkor is, ha szinte forrt a vére. A derekában csomót érzett, toporogni kezdett. Te jó ég, tiszta víz!

– Nyugi! – mondta Rowan, mikor a lángok kissé fellobbantak.

– Tudom – nyögte. A zene még mindig olyan hívogató volt, a tánc a tűz körül olyan örömteli, az asztalokon az ételek olyan mennyeien illatoztak... ő meg itt áll, távol mindentől, és csak táplálja a tüzet. Megkordult a gyomra.

– Mikor hagyhatom abba? – Toporgott, és a legnagyobb láng együtt kígyózott a testével. Senki nem vette észre.

– Amikor szólok. – Tudta, hogy Rowan csak felhasználja a körülöttük lévő embereket, mert ő félti őket, és emiatt jobban próbálja uralni az erejét, de...

– Halálra izzadom magam, éhes vagyok, szünetet akarok.

– Kezdődik a nyafogás? – Hűs szellő simított végig a nyakán, mire nyögve behunyta a szemét. Érezte, hogy Rowan nézi, és egy pillanat múlva a tündér megszólalt: – Csak még egy kicsit.

Valamelyest megkönnyebbült, de azért kinyitotta a szemét, hogy koncentráljon. Egy kicsit még képes kitartani, aztán megy, és csak eszik, eszik és eszik. Az is lehet, hogy táncol egyet. Olyan régen táncolt utoljára. Talán most megpróbálhatná, csak itt az árnyékban. Kipróbálná, képes-e örömet lelni a testében, még akkor is, ha most melege van és mindene fáj. Nagy összegben fogadott volna rá, hogy abban a pillanatban, ahogy leáll, nyomban el is alszik majd.

De a zene annyira magával ragadó volt, hogy a táncosok inkább örvénylő árnyaknak tűntek. Adarlannal ellentétben itt nem voltak őrök, akik figyelték az ünnepeket, vagy falusiak, akik szép kis summát kereshettek vele, ha beárultak valakit. Itt csak a zene volt, a tánc, az ételek és a tűz, az ő tüze.

Dobbantott, fel-le mozgatta a fejét, tekintetét a három füst nélküli tűzre szegezte, és a körülöttük táncoló sziluettekre. Táncolni akart. Nem örömből, hanem mert érezte a tüzét, ahogy az összeolvad a csontjaiban lüktető zenével. A zenét fényből, sötétségből és színekből szőtt feliszőnyegnek érezte, finom szemeknek egy láncban, ami a szívéhez kapcsolódott, és szétáradt a világba, hozzákötötte őt, és egyben mindent összekapcsolt.

És akkor rájött valamire. A rémjelek befogták ezeket a fonalakat, összeszőtték és összekötötték a dolgok esszenciáját. A mágia ugyanezt teszi, és az erejéből, képzeletéből, akaratából és a lelke mélyéből ő is így tud teremteni és formálni.

– Nyugi! – mondta Rowan, aztán némi meglepetéssel a hangjában hozzátette: – A zene. A jégen is dúdoltál. – Celaena újabb hűs szellőt érzett a nyakán, de a bőre már együtt lüktetett a dobokkal. – Hagyd, hogy a zene megerősítsen!

Te jó ég, szabadnak lenni, olyan szabadnak, mint ez... A lángok felkavarodtak és a zenével együtt hullámoztak.

– Nyugi! – Alig hallotta Rowant a benne lüktető hangokon túlról, melyeknek köszönhetően minden egyes köteléket érzett, ami a földhöz kötötte, minden egyes végtelen szálat. Egy pillanatra azt kívánta, hogy olyan szíve legyen, mint az igazi alakváltóknak, hogy le tudja vetni a bőrét, és valami mássá tudjon átlényegülni, mondjuk a zenévé, vagy a széllé, hogy keresztülfújjon a világon. Szúrt a szeme, kissé elhomályosodott a látása, hogy ennyi ideig bámult a lángokba, és a háta is lüktetett.

– Egyenletesen. – Nem értette, hogy miről beszél. A lángok nyugodtak, szelídek voltak. Mi történne, ha átsétálna rajtuk? A fejében lüktetett valami, mintha azt mondta volna, hogy csak rajta, rajta, rajta!

– Elég volt. – Rowan megfogta a karját, de azonnal fel is szisszent és elengedte. – Elég.

Celaena lassan, túlságosan is lassan nézett rá. Rowan tágra nyílt szemmel bámult vissza, a tűz fényében a szeme szinte ragyogott. A tűztől, az ő tüzétől. Visszatért a lánghoz, alárendelte magát neki. A zene és a tánc folytatódott, élénken, vidáman.

– Nézz rám! – szólt rá Rowan, de nem ért hozzá. – Nézz rám!

Alig hallotta, mintha víz alatt lett volna. Valami lüktetett benne, és fájdalmat okozott. Egy kés minden lüktetéssel belevágott a tudatába és a testébe. Nem tudott Rowanre nézni, nem merte levenni a tekintetét a tűzről.

– Hagyd, hadd égjenek most már maguktól a lángok! – utasította Rowan. Celaena megesküdött volna rá, hogy valami félelemhez hasonlót hallott a hangjában. Szükség volt minden akaraterejére, a fájdalom átszúrta a nyakában az inakat, de ránézett. Rowan orrlyuka kitágult. – Aelin, azonnal hagyd abba!

Próbált beszélni, de a torka nyers volt, égett. Moccanni sem tudott.

– Engedd el! – Próbálta megmondani neki, hogy nem képes rá, de fájt. Üllő volt, a fájdalom pedig kalapács, ami újra és újra lesújtott. – Ha nem engeded el, akkor teljesen ki fogsz égni.

Ez akkor a mágiája végét jelenti? Néhány órányi tűzőrzés miatt? Micsoda megkönnyebbülés, micsoda áldott megkönnyebbülés, ha ez igaz!

– Csak egy hajszálon múlik, és teljesen kiégeted magad – horkantott fel Rowan.

Pislogott. A szeme is fájt, mintha homok lenne benne. A fájdalom a gerincébe nyilallt, olyan erővel, hogy a fűre esett. Fény villant fel, nem belőle vagy Rowanből, hanem az emelkedő lángokból. Az emberek kiabáltak, a zene akadozott. A fű füstölögve sistergett a keze alatt. Nyögött, belül keresgélte a három kötelet a tüzekhez. De egy útvesztőt talált, egy labirintust, a kötelek összegubancolódtak és...

– Sajnálom – sziszegte Rowan, káromkodott, Celaenának pedig elfogyott a levegője.

Próbált nyögni, mozogni, de nem volt levegője. A belső tüze nem kapott levegőt. Feketeség árasztotta el a tudatát.

Feledés.

Aztán levegő után kapkodott, a fűben feküdt görcsbe feszülve, a tűz természetes módon, magától pattogott. Rowan hangját fentről hallotta:

– Lélegezz, lélegezz!

Bár elkapta a köteleit a tüzekhez, a teste még mindig égett.

Kívül már nem, és a fű sem parázslott már.

Belülről égett. Minden lélegzetvétel tüzet küldött a tüdejébe, ereibe. Nem tudott beszélni, mozogni.

Egy határon átlökte magát, nem hallotta a figyelmeztetést, hogy forduljon vissza, és most elevenen égett a bőre alatt.

Remegett, könnyek nélkül, rémülten zokogott. Mindene fájt, végtelen, örökkévaló fájdalommal, lényének nem volt olyan sötét része, ahová el tudott volna menekülni a lángok elől. A halált jótéteménynek, hideg, fekete mennyországnak érezte.

Nem vette észre, hogy Rowan elment, csak azt, mikor két nővel együtt sietve visszajött. Egyikük megszólalt:

– Tudod vinni őt? Itt nincsen medence, márpedig hideg vízbe kell tennünk. Azonnal. Nem hallotta, hogy még miről beszéltek, semmi mást nem hallott, csak a bőre alatti kohó lüktetését. Morgás, szisszenés, és máris Rowan karjában volt, a mellkasának ütődött, ahogy a tündér nekilódult, be az erdőbe. Minden lépéssel vörös, forró fájdalom szilánkjait érezte magában. Bár Rowan karja jéghideg volt, és fagyos szél nehezedett rá, mégis úgy érezte, hogy tűztengeren hánykolódik.

A pokol lehet ilyen érzés, a sötét isten alvilága.

Ez vár rá, ha kileheli a lelkét.

A gondolat annyira megrémítette, hogy próbált valami másra fókuszálni, valami másba kapaszkodni. Ekkor megérezte Rowan fenyő– és hóillatát. Mélyen beszívta a tüdejébe, és úgy kapaszkodott belé, mintha a viharos tengerbe vetett mentőkötél lenne. Nem tudta, hogy mennyi ideig, de egyre gyengébben szorította, a tüzes fájdalom minden lüktetése gyengítette az erejét.

Aztán még sötétebb lett, mint az erdőben, és minden hangosabban visszhangzott. Lépcsőn haladtak felfelé, aztán valaki azt mondta:

– Tegyétek vízbe!

Egy kőkádba engedték, gőz csapott az arcába. Valaki káromkodott:

– Fagyaszd meg, herceg! – parancsolta a második hang. – Most, azonnal!

Egy pillanatra csodás hideg, aztán a tűz fellobbant és...

– Vegyétek ki! – Erős kezek nyúltak érte, és mintha bugyborékolást hallott volna.

Felforralta a vizet a kádban. Majdnem megfőzte magát. Egy pillanat múlva már egy másik kádban volt. Újra jég képződött, ami elolvadt. Olvadás, aztán:

– Lélegezz! – Rowan szólt a fülébe a kád fejénél térdelve. – Engedd ki! Engedd ki magadból!

Gőz szállt fel. Vett egy mély levegőt.

– Jól van – zihálta Rowan. Újra jég. Megint elolvadt.

Patakokban folyt róla a verejték, a forróság úgy lüktetett benne, akár egy dob. Nem akart így meghalni. Újra levegőt vett.

Mint az apály és a dagály, a fürdő így fagyott be, és olvadt el, befagyott, elolvadt, egyre lassabban. A hideg pedig egyre inkább beszivárgott a testébe, elernyesztette, ellazította.

Jég és tűz. Fagy és parázs csatáztak benne, tolták, húzták. Szinte érezte Rowan vasakaratát a mágiájának feszülni, érezte, hogy ez az akarat megtiltja a tűznek, hogy porrá égesse.

Fájt mindene, de a fájdalom immáron halandó fájdalom volt. Az arca még égett, de a víz lehűlt, aztán langyos lett, aztán meleg, és így maradt. Meleg volt, de nem forró.

– Le kellene vennünk róla a ruhát – mondta az egyik nő. Celaena már teljesen elvesztette az időérzékét, amikor két kéz kissé megemelte a fejét, és kihámozta ázott ruhájából. Ahogy ezektől megszabadult, szinte súlytalanná vált a vízben. Nem érdekelte, hogy Rowan látja, nem gondolta, hogy lenne olyan porcikája, amit Rowan már ne fedezett volna fel egy nőn. Csak feküdt, csukott szemmel, a fejét hátrahajtva.

Egy idő után Rowan megszólalt:

– Csak igennel vagy nemmel felelj! – Képes volt arra, hogy bólintson, bár összerezzent a nyakába és a vállába nyilalló fájdalomtól. – Érzed a veszélyt, hogy újra lángra lobbansz?

Olyan egyenletesen lélegzett, amennyire csak tudott. A forróság lüktetett az arcában, a lábában, a lénye legmélyén, de folyamatosan csökkent.

– Nem – suttogta és forró levegő áramlott ki a nyelvéről.

– Fáj valamid? – Nem együttérzésből érdeklődött, hanem csak mint egy parancsnok, aki felméri a katonája állapotát, hogy kidolgozhassa a legjobb stratégiát.

– Igen. – Sistergő gőz.

Egy nő megszólalt:

– Készítünk neki egy gyógyitalt, hogy hidegen tartsuk. – Puha léptek zaja a kövön, aztán ajtókattanás. Vödörben csobbanó víz.

Celaena sóhajtott, vagy legalábbis megpróbált, aztán jéghideg rongyot érzett a homlokán. Újabb csobbanás, aztán újabb jéghideg borogatás a haján és a tarkóján.

– Kiégtél – mondta Rowan halkan. – Szólnod kellett volna, amikor elérted a határaidat.

Nehezére esett a beszéd, de kinyitotta a szemét, és látta, hogy Rowan a fürdőkád előtt térdel, egy vödör víz volt mellette, és egy rongy a kezében. Újra és újra kicsavarta, és a homlokára tette, a víz olyan csodálatos volt, hogy csak nyögni tudott. A fürdő egyre jobban hűtötte, de még így is meleg volt, túl meleg.

– Ha nem hagyod abba, belehaltál volna a kiégésbe. Meg kell tanulnod észrevenni a jeleket, és hogy hogyan vonulj vissza, mielőtt túl késő lesz. – Ez nem kijelentés volt, hanem parancs. – Szét fog szakítani belülről. Ez... – A fejét csóválta. – Most ne foglalkozz vele egy darabig! Hozzá sem nyúlhatsz a mágiádhoz, míg nem pihentél egy kicsit. Felfogtad?

Felemelte a fejét, még több hideg vizet kért az arcára, de Rowan addig nem facsarta ki a rongyot, amíg nem bólintott beleegyezése jeléül. Még egy ideig hűtötte, aztán a vödör szélére hajította a rongyot, és felállt.

– Megnézem, mi újság a gyógyitallal. Mindjárt jövök. – Elment, de csak miután a lány újra biccentett. Ha nem ismerte volna jobban, azt hihette volna, hogy Rowan ideges. Sőt, aggódik.

Terrasenben még túl fiatal volt, hogy megtanítsák, az ereje milyen halálos lehet – igazából senki nem magyarázott el neki semmit, és alig tanították valamire. Nem érezte, hogy kiégne. Olyan gyorsan történt az egész. Talán ennyi volt a mágiája. Talán a kútja nem is olyan mély, ahogy mindenki hitte. Megkönnyebbülés lenne, ha így volna.

Felhúzta a lábát, az izmai annyira fájtak, hogy felnyögött, de előrehajolt, hogy átkulcsolja a térdét. Volt néhány gyertya a kád mellett, a kövön. Belenézett a lángokba, de gyűlölte őket. Bár feltételezte, hogy itt szükség van fényre.

A homlokát sebes térdére tette, a bőre majdnem égetett. Becsukta a szemét, próbálta töredezett tudatát összerakni.

Kinyílt az ajtó. Rowan. Nem nézett fel, maradt a hűs sötétségben, élvezte az egyre hűlő vizet és a csillapodó lüktetést a bőre alatt. A hangok alapján úgy tűnt, hogy Rowan félúton megállt.

Elakadt a lélegzete, annyira hallhatóan, hogy Celaena odanézett.

De Rowan nem az arcát figyelte. És nem is a vizet. Hanem a csupasz hátát.

Ahogy előregörnyedt a térdére, Rowan látta a tönkretett hátát, a korbácsütések okozta hegekkel.

– Ki tette ezt veled?

Könnyű lett volna hazudni, de túl fáradt volt hozzá, Rowan pedig megmentette az ő haszontalan kis életét. Így felelt:

– Sokan. Eltöltöttem némi időt a távolvégi sóbányában.

Rowan olyan mozdulatlanná dermedt, hogy már-már azt hitte, hogy nem is lélegzik.

– Mennyi időt? – kérdezte egy pillanat múlva. Celaena felkészült a sajnálkozásra, de az arca olyan gondosan kifejezéstelen volt, bár nem is kifejezéstelen. Egyszerre volt nyugodt és halálosan dühös.

– Egy évig. Egy éve voltam ott... hosszú történet. – Túlzottan ki volt merülve, a torka túl száraz volt, hogy elmondjon mindent. Észrevette, hogy Rowan kezét bekötötték, és a mellkasán is voltak további kötések, amik kikandikáltak az inge alól. Megint megégette.

És mégis kitartott mellette, idáig szaladt vele, és közben nem eresztette el egyszer sem.

– Rabszolga voltál.

Lassan bólintott. Rowan kinyitotta a száját, de aztán becsukta, nyelt egyet, a halálos düh mintha elillant volna belőle. Mintha eszébe jutott volna, hogy kivel is beszél, és hogy a lány ezt a büntetést egyáltalán nem érdemelte meg.

Sarkon fordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Celaena azt kívánta, bárcsak bevágta volna, azt kívánta, bárcsak ripityára törte volna. De az ajtó alig kattant, és Rowan már nem jött vissza.