37.

FEJEZET

MANON ÉS A TIZENHÁRMAK KIKÉPZÉSE KÉT HETE TARTOTT. Két hétig minden áldott nap hajnalban keltek, hogy együtt és egyszerre átrepüljenek a kanyonon. Két hét, tele horzsolásokkal és rándulásokkal, néha majdnem meghaltak, mert leestek, mert a wyvernek összekaptak egymással, vagy csak mert ostobán elszámoltak valamit.

De lassan kifejlődtek az ösztöneik, nemcsak harci egységként, de egyénenként is. Manonnak nem tetszett, hogy az állatok azt a rohadt ízű húst eszik, amit a hegyekben tenyésztettek, ezért heti két alkalommal hegyi kecskére vadásztak, lecsaptak rájuk, magukkal rántották őket a mélybe. Hamarosan a boszorkányok maguk is kecskét kezdtek enni, a szorosokban gyakran lobbantak fel tüzek, hogy megfőzzék a reggelijüket és a vacsorájukat. Manon nem akarta, hogy a lovasok egy falatot is elfogadjanak a király embereitől, sem maguknak, sem az állataiknak, és azt sem akarta, hogy megkóstolják az embereket. Mivel furcsa szaguk és ízük volt, nagy volt rá az esély, hogy valami nem stimmel velük.

Nem tudta, hogy a friss hús vagy az extra leckék teszik-e, de a Tizenhármak kezdtek minden boszorkánykört felülmúlni. Annyira, hogy amikor a sárgalábúak eljöttek megnézni az edzésüket, Manon megparancsolta a boszorkányainak, hogy fogják vissza magukat.

Abraxosszal továbbra is voltak gondok. Manon nem merte vele megcsinálni az Átkelést, mivel a szárnyai még nem erősödtek meg eléggé, hogy vállalkozhasson a keskeny szorosban a függőleges zuhanásra. Manon minden este ezen rágódott, amikor a Tizenhármak összegyűltek a szobájában, hogy összehasonlítsák a repüléssel kapcsolatos megfigyeléseiket. Csak úgy csillogtak a vaskörmeik, amikor bemutatták egymásnak, hogyan tanították a wyverneket landolni, felszállni vagy valamilyen trükkös manőverre.

Iszonyú izgalmas volt az egész, de azért ki voltak merülve. Még a pöffeszkedő kékvérűek is rendkívül feszültek voltak, és Manont tucatnyi alkalommal hívták, hogy válassza szét a verekedőket.

A szabadidejét Abraxosszal töltötte, hogy ellenőrizze vasból készült karmait és fogait, és elvigye repülni, amikor már mindenki beájult az ágyba. Muszáj volt annyit edzeni vele, amennyit csak lehetett, Manon pedig szerette az éjszaka mozdulatlan csendjét, az ezüstös hegycsúcsokat és a csillagfolyót az égbolton, még akkor is, ha másnap nehezére esett felkelni.

Manon nyert még két napot a feketecsőrűeknek, ugyanis derekasan kiállta nagyanyja haragját, és sikerült még arról is meggyőznie, hogy ha nem pihennek, akkor nyílt háború tör ki az ebédlő közepén, és a királynak nem lesz repülő alakulata, amit csatába küldhet.

Kaptak két napot, hogy aludjanak, egyenek, és foglalkozzanak azon szükségleteikkel, amiket csak a hegyi férfiak tudtak kielégíteni. A Tizenhármak nagy része így is tett. Manon látta Vestát, Kint, Asterint és a démon ikreket is, ahogy átmennek a hídon.

Ő viszont ma és holnap nem fog aludni, sem enni, és férfiakkal sem osztja meg az ágyát.

Nem, ő ki akarta vinni Abraxost a Ruhnn-hegységbe.

Az állat már fel volt nyergelve, és Manon arról is gondoskodott, hogy a Szélhasító a felszállás előtt már szorosan a hátára legyen szíjazva. A nyeregtáskák a háta mögött váratlanul igen súlyosnak bizonyultak, magában meg is jegyezte, hogy ezentúl a Tizenhármaknak és a boszorkánykörök többi tagjának is nyeregtáskával együtt kell majd edzenie. Ha hadseregként fognak működni, akkor a katonák többségéhez hasonlóan magukkal fogják vinni a felszerelésüket. És ha súlyokkal edzenek, akkor gyorsabbak lesznek, ha majd anélkül kell repülniük.

– Nem tudom lebeszélni az útról, ugye? – szólt a felügyelő, amikor megállt a hátsó kapunál. – Biztos hallotta azokat a történeteket, amelyeket én is. Nagy árat fog fizetni.

– A szárnyai gyengék, és eddig bármivel próbáltuk megerősíteni, semmi nem hozott eredményt – mondta Manon. – Talán ez az egyetlen anyag, amivel úgy-ahogy ki lehet javítani a szárnyait, és ellen tud majd állni a szeleknek. Mivel a közelben nem láttam piacot, ezért feltételezem, hogy kénytelen leszek elmenni egyenesen a forráshoz.

A felügyelő a mögöttük tornyosuló szürke égbolt felé grimaszolt.

– Nincs repülőidő, vihar közeleg.

– Ez az egyetlen szabadnapom. – Bár ezt mondta, valójában azt kívánta, hogy akkor is fel tudja vinni a Tizenhármakat az égbe, amikor lecsap a vihar, hogy abban is edződjenek.

– Legyen óvatos, és alaposan gondoljon végig minden üzletet, bármit is ajánlanak!

– Ha a tanácsodra lenne szükségem, akkor kérném, halandó – mondta, bár a férfinak igaza volt.

Mégis kivezette Abraxost a kapun, és a szokásos felszállóhelyhez irányította. Ma és holnap sokat fognak repülni, egészen a Ruhnn-hegység pereméig.

Pókselyemért. A legendás stígiai pókokhoz, amik nagyok, mint a lovak, és halálosabbak, mint a méreg, ők szövik ezt a selymet.

A vihar éppen akkor kapta el őket, amikor a Ruhnn-hegység nyugati nyúlványa felett köröztek. A jeges eső az arcát csapkodta, és beszivárgott réteges öltözetébe is, de az esőn keresztül látta a hegyeket alacsonyan beborító ködöt, ami fátyolként terült a lenti hamuszürke, cikcakkos labirintusra.

A szél egyre erősödött, villámok csapkodtak körülöttük. Manon kiszúrt egy kis darab földet, ott landoltak. Meg akarta várni a vihar végét, hogy aztán majd felszálljanak, és akkor addig fürkészi a területet, míg megtalálják a pókokat. Vagy legalábbis valami nyomot a hollétükről, gyanította, hogy főként csontok formájában.

De a vihar csak nem állt el, és bár egy kis szikla oldalában húzták meg magukat, az nem védte őket semmitől. Manonnak még a hó is jobban tetszett volna ennél a jeges esőnél, ami akkora széllel jött, hogy nem tudott tüzet gyújtani.

Az éjszaka a viharnak köszönhetően gyorsan leszállt, és Manonnak ki kellett vennie a vasfogait, hogy azok a vacogás közben ne szúrják meg az ajkát. A csuklyájának sem vette semmi hasznát, átázott és csak a szemébe csöpögött róla a víz, még Abraxos is összegömbölyödött, hogy védje magát a vihartól.

Buta, borzalmasan buta ötlet volt ez az egész. A nyeregtáskából elővett egy kecskelábat, és odadobta Abraxosnak, aki gyorsan elrágta, de aztán újra összehúzta magát. Manon átkozta magát bolondságáért, miközben legyűrt némi vizes, kenyeret és egy jéghideg almát, aztán elmajszolt egy kis sajtot.

Megéri, hogy biztosítsa a Tizenhármak győzelmét és ő legyen a szárnyparancsnok, ehhez képest egy viharban töltött éjszaka tényleg semmi. Már rosszabbat is átélt, amikor havas hegyi szorosokban ragadt, kevesebb ruhában, kivezető út és eledel nélkül. Olyan viharokat élt túl, melyek után boszorkányok másnap reggel nem ébredtek fel. De akkor is jobb lett volna, ha hó esik.

Az őket körülvevő sziklalabirintust tanulmányozta. Pillantásokat érzett, figyelő tekinteteket. Közelebb éppenséggel semmi nem jött, mert semmi nem mert közelebb jönni. Egy idő után az oldalára feküdt, mint Abraxos, arccal a szikla felé, a karját pedig szorosan összefonta maga előtt.

Szerencsére éjjel elállt az eső, vagy legalábbis a szél nem fújta rájuk. Ezután már jobban aludt, és bár még mindig reszketett a hidegtől, úgy érezte, hogy kissé melegebb lett. Ez a leheletnyi meleg és száraz fuvallat óvta meg attól, hogy halálra vacogja magát vagy megbetegedjen. Erre ébredéskor jött rá, a pirkadat szürke fényénél.

Amikor kinyitotta a szemét, már árnyékban volt, de száraz és meleg helyen, a hatalmas szárnynak köszönhetően, ami védte őt az elemektől. Abraxos leheletének melege úgy töltötte be a teret, mint egy kis kazán. Az állat még mélyen aludt.

Leseperte a jégkristályokat a kinyújtott szárnyról, mire Abraxos is felébredt.

Az ég kitisztult és olyan zabolátlanul kék lett, annyira tiszta, hogy csak egyszer kellett megkerülniük a Ruhnn nyugati nyúlványát, és már ki is szúrta, amit keresett. A poros szürke hálók nemcsak csontokat, hanem fákat is takartak, olyanok voltak, mint a gyászoló özvegyek.

Abraxos hirtelen lejjebb ereszkedett, és a fák fölött siklott, Manon ekkor már látta, hogy ez nem pókselyem. Közönséges pókhálók voltak.

Már ha egy egész, pókháló borította erdőt közönségesnek lehet nevezni. Abraxos minden lenti dologra rámordult, olyan árnyakra és suttogásokra is, amiket Manon nem is észlelt. De ő is észrevette, hogy valamik másznak az ágakon, mindenféle alakú és méretű pókok, mintha idehívták volna őket, hogy éljenek itt, termetes felebarátaik védelme alatt.

A fél délelőttjük azzal ment el, hogy megtalálják a hamuszürke hegyi barlangokat a fátyol borította erdő felett, ahol lerágott csontok hevertek szerteszét a földön. Néhány kör után egy kiálló kövön landoltak, a barlangok szájánál, mögöttük a sziklaszirt meredeken vezetett a kiszáradt folyóvölgybe.

Abraxos úgy lépdelt, akár egy hegyi macska, farkával ide-oda csapkodott, ahogy a barlangot figyelte.

Manon a szikla szélére mutatott.

– Elég legyen! Ülj le és ne mozdulj! Tudod, hogy miért jöttünk. Ne tegyél tönkre mindent a viselkedéseddel!

Abraxos fújtatott, de lehuppant, mire szürkés por szállt fel a levegőbe. Hosszú farkát a szikla széle mentén tette le, így vigyázva, nehogy Manon lezuhanjon. Manon végignézett rajta, mikor egy túlvilági női kacaj rebbent fel a barlang szájától.

– Évezredek óta nem láttunk ilyen pompás állatot!

Manon megőrizte pókerarcát. Elég fény volt ahhoz, hogy észrevegye a barlang szájánál leskelődő ősi, könyörtelen szemeket, és mögöttük három hatalmas árnyékot. Az egyik árny közelebb jött, a csáprágók úgy kattogtak, mintha dobbal kísérte volna mondandóját.

– És már évezredek óta nem volt dolgunk vasfogúakkal.

Manon nem merte megérinteni a Szélhasítót, miközben felelt:

– Változik a világ, nővérem.

– Nővérem – ismételte meg elmélázva a pók. – Azt hiszem, hogy mi ketten tényleg nővérek vagyunk, te meg én. Ugyanannak a sötét érmének a két oldala, ugyanattól a sötét teremtőtől. Nővérek, nem testi, hanem szellemi értelemben.

Aztán kilépett a derengő fénybe, a köd úgy gomolygott mellette, mint zarándokló kísértetek lelke. Manon szája a szürkésfekete pók puszta tömegének a látványától kiszáradt. A mérete ellenére felépítése elegánsnak tűnt, a lábai hosszúak és kecsesek voltak, a teste áramvonalas és csillogó. Nagyszerű látvány.

Abraxos halkan mordult egyet, de Manon felemelt kézzel elhallgattatta.

– Most már értem – mondta halkan –, hogy kékvérű nővéreim miért imádkoznak hozzátok.

– Valóban így lenne? – A pók nem mozdult, de a mögötte lévő három állat közelebb mászott, csendesen figyeltek sok-sok sötét szemükkel. – Már alig emlékszünk rá, hogy a kékvérű papnők mikor hoztak utoljára áldozatot a hegyeink lábához. Hiányoljuk őket.

Manon haloványan elmosolyodott.

– Tudok párat, akiket szívesen ideküldenék hozzátok.

Halk, gonosz nevetés.

– Nem kétséges, hogy feketecsőrű vagy. – A nyolc hatalmas szem figyelmesen nézte, szinte egyben lenyelték. – A hajad a selymünkre emlékeztet.

– Gondolom, most hízelegni akarsz.

– Hogy hívnak, feketecsőrű?

– Az nem érdekes. Üzletet kötni jöttem.

– Minek egy feketecsőrű boszorkánynak a mi finom selymünk?

Manon megfordult, hogy lássák az őrködő Abraxost, aki figyelmesen nézte a hatalmas pókot, láthatóan nagyon feszült volt, az orra búbjától vassal vert farkáig.

– Meg kell erősíteni a szárnyait. Hallottam a legendákat és arra gondoltam, hogy a selymetek talán tud segíteni.

– Kötöttünk már csereüzletet kereskedőkkel, tolvajokkal, de még királyokkal is, akik a selymünket ruhákba, fátylakba és vitorlákba fonták. De szárnyakba még nem varrták bele.

– Kilencölnyire van szükségem: Fonott tekercsben, ha van olyanotok.

Úgy tűnt, hogy a pók még jobban lemerevedett.

– Mások az életüket áldozták fel egyetlen arasznyiért.

– Mondd az árat.

– Kilenc öl... – A pók a három mögötte álló pókhoz fordult, ivadékai, talpnyalói vagy testőrei lehettek, Manon nem tudta eldönteni. – Hozzátok ki a tekercset! Meg kell tekintenem, mielőtt árat mondok.

Jól van, egyelőre jól haladnak a dolgok. Hallgattak, miközben a három pók a barlangba sietett. Manon igyekezett nem lerúgni a csizmáján mászkáló aprócska pókokat. És a szemeket sem fürkészte, amik, úgy érezte, a közeli barlangokból figyelik őt a vízmosás túloldaláról.

– Mondd csak, feketecsűrű – szólt a pók –, hogy jutottál az állatodhoz?

– Adarlan királyának ajándéka. A hadseregében fogunk szolgálni, és ha lejár a szolgálatunk, akkor hazavisszük őket, a Pusztaságba. Hogy a királyságunkat visszafoglaljuk.

– Ja, úgy! És az átok megtört?

– Még nem. De ha megtaláljuk azt a crochant, aki hatástalanítani tudja... – Élvezni fogja a vérontást.

– Micsoda elragadóan csúnya átok! Ti megszereztek egy területet, csak azért, hogy a ravasz crochanok az átkukkal használhatatlanná tegyék. Láttad mostanában a Nyugati- pusztaságokat?

– Nem. Még nem jártam otthon.

– Néhány éve járt erre kereskedő. Állítása szerint valami halandó nagykirály uralkodott ott. De a szelek nekem azt súgták, hogy lemondatta egy fiatal nő, akinek olyan vörös a haja, mint a bor, és aki nagykirálynőnek hívatja magát.

Manon prüszkölt. Akkor már inkább a pusztaságok nagykirálynője. Ő pedig az első Manon lesz, aki megöli, ha visszafoglalja a földjüket, és a saját szemével fogja látni a hazáját, be fogja szívni az illatokat és megcsodálja majd zabolátlan szépségét.

– Furcsa hely az a pusztaság – folytatta a pók. – A kereskedő is odavalósi volt, korábban alakot is tudott váltani. Hozzátok, a valóban halandó lények többségéhez hasonlóan ő is elvesztette a tehetségét. Szerencsémre emberi alakjába ragadt, de arra nem jött rá, hogy amikor az életéből eladott nekem húsz évet, akkor a tehetségéből is átkerült hozzám valamennyi. Természetesen nem tudom használni, de kíváncsi lennék... Kíváncsi lennék, hogy milyen lenne. A te szép kis szemeddel látni a világot. Megérinteni egy férfit.

Manon hátán felállt a szőr.

– Itt is vannak – mondta a pók, amikor közeledett a másik három. A tekercs selyem úgy hullámzott közöttük, mint egy fényből és színekből szőtt folyó. Manonnak elállt a lélegzete. – Hát nem csodálatos? Ennél finomabb selymet még soha nem fontam.

– Fenséges! – ismerte el Manon. – Az ára?

A pók hosszan bámulta.

– Milyen árat kérhetnék egy hosszú életű boszorkánytól? Húsz év neked meg sem kottyan, még akkor sem, ha a mágia már úgy öregít, mint egy átlagos nőt. És az álmaid... milyen sötét, szörnyű álmaid lehetnek neked, feketecsőrű. Nem hiszem, hogy szívesen enném meg őket, nem. – A pók közelebb jött. – De az arcod? Mi lenne, ha a szépségedet venném el?

– Nem hiszem, hogy csak úgy elsétálnék innen, ha elvennéd az arcom.

– Jaj, nem szó szerint értettem! – nevette el magát a pók. – De a bőröd színét, égetett arany színű szemed árnyalatát. Hogy a hajad úgy csillog, mint a havon a holdfény. Ezeket a dolgokat venném el. Ezzel a szépséggel egy királyt is megszerezhetnél magadnak. Talán ha a mágia visszatér, fel fogom használni majd a női testemhez. Talán szerzek vele magamnak egy saját királyt.

Manont nem különösebben foglalkoztatta a szépsége, bár fegyver volt az is. De ezt nem akarta elárulni, vagy alkudozás nélkül felajánlani.

– Először meg akarom vizsgálni a selymet.

– Vágjatok belőle mintát – parancsolta a pók a három másiknak, akik finoman letették a selymet, az egyik pedig kivágott egy tökéletes négyzet alakú darabot. Már kisebb mennyiségekért is öltek, ők meg úgy nyesegetik, mint a sima gyapjút. Manon próbált nem gondolni a csáprágó méretére, ami kiterítette elé az anyagot.

A szikla szélére sétált, átlépett Abraxos farka felett, és a selymet a fény felé fordította.

A sötétség nyelje el, ez szikrázott! Meghúzogatta. Rugalmas, de erős, mint az acél. Elképesztően világos. De...

– Valahogy itt nem tökéletes... A többi darab is ilyen hibás? – A pók felszisszent. A föld beleremegett, ahogy közeledett. Abraxos figyelmeztető morgással állította meg, mire a három másik is megtorpant mögötte. Ezek szerint testőrök. Manon a darabot a fény felé fordította. – Nézd! – mondta és egy leheletnyi vékony festékcsíkra mutatott.

– Ez nem hiba – vettette oda a pók. Abraxos farka Manon köré tekeredett, pajzsot képezett közte és a pókok között, és közelebb vonta a testéhez.

Manon magasabbra emelte a darabot, és a nap felé fordította.

– Nézd meg jobban a fényben! Azt hiszed, hogy oda fogom adni a szépségemet egy másodosztályú fonásért?

– Másodosztályú? – háborgott a pók. Abraxos farka még szorosabb kört vont Manon köré.

– Nem, úgy tűnik, hogy tévedtem. – Manon leengedte a kezét, mosolygott. – Azt hiszem, ma nincs kedvem alkudozni.

A már a szikla szélén álló pókoknak moccanni sem volt idejük, amikor Abraxos farka mint egy korbács kipattant, és közéjük csapott.

Sikoltva repültek a vízmosásba. Manon egy másodpercet sem vesztegetett, a selymet az üres nyeregtáskákba tömködte. Felült Abraxosra, és a levegőbe emelkedtek. A szikla tökéletes felszállóhelynek bizonyult, éppen így tervezte.

Tökéletes csapda volt ezeknek az ostoba, vén szörnyetegeknek.