14.

FEJEZET

MINÉL INKÁBB KÖZELEDETT A KÖZPONTI DOMB FELÉ, a vér annál jobban zúgott a fülében. A sötétség nőttön-nőtt, egyre jobban örvénylett a mocskos, ősi kövek között. Hidegebb is lett. A levegő hűvös volt és száraz.

Nem fog megállni, míg Rowan figyeli, és amikor annyi feladat áll előtte. Nem mert túl hosszan nézni a nyitott ajtónyílás és a mögötte leselkedő dolog felé. Ha foszlányokban is, de maradt még benne büszkeség, valamiféle buta, halandó büszkeség, ami megakadályozta, hogy a mezőn át eliszkoljon. Emlékezett rá, hogy a menekülés csak vonzza a ragadozókat. Ezért csak lassan lépdelt, és próbálta felidézni kiképzésének minden apró részletét, miközben a buckamanó közelebb settenkedett a küszöbhöz.

Maga volt a rongyokba burkolózó, megtestesült, mohó éhség.

A manó továbbra is a buckájában maradt, pedig ő már elég közel jutott ahhoz, hogy berántsa. Mintha... tétovázott volna.

Már majdnem elérte a sírhalmot, amikor lüktető, állott levegő nyomódott a fülének. Talán mégis jobb lenne innen lelépni. Ha a manók ellen a mágia az egyedüli fegyver, akkor a kezének most nem veszi hasznát. A lény továbbra is a küszöb mögött maradt.

A furcsa, halott levegő újra a fülének nyomódott, és valami irtó magas hangon csengett. Sietett, a fű ropogott, próbált minden részletet megfigyelni, amit csak tudott, hogy felvegye a harcot, akármilyen támadó is leselkedik a közelben. A mező túlsó végén a fák teteje hajladozott a ködös fuvallatban. Nem volt messze.

Celaena elhagyta a központi sírhalmot, a fogát csikorgatta, hogy megszűnjön a fülében a csengés, ami minden lépéssel csak rosszabbodott. Még a buckamanó is visszariadt. Nem miatta vagy Rowan miatt tétovázott.

A kiszáradt, halott fűből formázott kör csupán néhány lépéssel arrébb már véget is ért. Már csak néhány lépés, és megmenekül, akármi is ez, amitől egy buckamanó is reszket félelmében.

És akkor meglátta. A sírdomb mögött egy férfi állt.

Nem buckamanó. Még felvillant előtte sápadt bőre, éjfekete haja, felfoghatatlan szépsége és egy ónix nyakék erős nyaka körül és...

Feketeség. A feketeség hulláma leterítette.

Nem a felejtés sötétsége, hanem valóságos sötétség, mintha a férfi takarót borított volna magukra.

A földet füvesnek érezte, de nem látta. Semmit sem látott. Nem látott túl rajta, de oldalra sem, és maga mögé sem. Csak ő maga létezett és az örvénylő feketeség.

Leguggolt és lenyelt egy káromkodást, ahogy a sötétet fürkészte. Akármi is ez a lény, az alakja ellenére nem halandó. Tökéletességében, feneketlen mély tekintetében nem volt semmi emberi.

Vér csordogált a felső ajkára, az orra vérzett. A lüktetés a fülében kezdte elfojtani a gondolatait, a terveit, mintha ennek a lénynek az esszenciája, akármi is volt az, visszaverné az ő testét. A sötétség megmaradt, áthatolhatatlanul, végtelenül.

Állj meg! Lélegezz!

De valaki ott lélegzett mögötte. A férfi volt az, vagy valami más?

A lélegzés hangosabb lett és közelebbről hallatszott. Az orrát, az ajkát hűvös levegő érte, nyalogatta a bőrét. Futni, rohanni okosabb, mint várni. Tett néhány nagy lépést, melyek őt a mező vége felé kellett volna, hogy vigyék, de...

Semmi. Csak a végtelen feketeség, és a lélegző, egyre közeledő dolog, meg por– és dögszag és még valaminek a szaga, valami olyan, amit csak egyszer érzett, de soha nem is fog elfelejteni, nem, mivel úgy lepte be azt a helyiséget, akár a festék.

Ó, te jó ég! A lehelet a nyakán felkúszott a fülkagylójába.

Megpördült, beszívta, lehet, hogy ez lesz az utolsó levegővétele. A világ pedig hirtelen felvillant.

De nem a felhők és a halott fű villant fel. Nem is a közelben váró tündérherceg. A helyiségben...

Ebben a helyiségben...

A szolgálólány sikoltozott. Úgy sivított, mint a teafőző. Még mindig voltak tócsák a zárt ablakok előtt, ezeket az ablakokat Celaena maga csukta be előző éjjel, amikor összevissza csapkodta őket a hirtelen támadt, erős vihar.

Azt gondolta, hogy az ágy az eső miatt nedves. Bemászott, mivel a vihar miatt szörnyű dolgokat hallott, úgy érezte, hogy valami nincs rendjén, mintha valami állna a szobája sarkában. A vidéki kúriában nem az eső szivárgott az ágyba abban az elegánsan robusztus szobában.

Nem az eső száradt meg rajta, a kezén, a bőrén és a hálóingén. És az a szag, nemcsak vér, hanem valami más...

– Ez nem a valóság – szólt hangosan, hátrált az ágytól, amin úgy állt, mint egy szellem. – Nem, nem a valóság.

De ott feküdtek a szülei, az ágyon kiterítve, a torkuk fültől fülig elvágva.

A széles vállú és jóképű apja, a bőre már szürke.

Az anyja, arany haja összecsomósodott a vértől, az arca... az arca...

Úgy mészárolták le őket, mint az állatokat. A sebeik olyan durvák voltak, olyan tátongóan mélyek, és a szülei olyan... olyan...

Hányt. Térdre esett, a hólyagja is kiengedett, majd újra hányt.

– Ez nem a valóság, ez nem a valóság! – tátogta, miközben valami meleg itatta át a nadrágját. Nem bírt levegőt venni, képtelen volt, képtelen...

És mégis lábra állt, eliszkolt abból a helyiségből, a faborítású falak felé, át rajtuk, mintha ő maga is kísértet lenne, míg...

Újabb hálószoba. Egy másik test.

Nehemia. Felnyársalva, megcsonkítva, megerőszakolva, összetörve.

A mögötte leselkedő dolog egyik kezét Celaena csípőjére csúsztatta, a hasa mellé, és egy szerető gyengédségével a mellkasára vonta. Csak fokozódott benne a pánik, olyan erős, hogy hátravágott a könyökével, hátra és fel. Húst és csontot érzett. A lény felszisszent és elengedte. Ez kellett neki. Rohant, érzékcsalódásában barátnője vérében és szervein járt...

Vizes napfény, kiszáradt fű és egy állig felfegyverzett, ezüst hajú harcos felé rohant, nem törődött a hányással a ruháján, összevizelt nadrágjával, a ziháló, visító hanggal, ami a torkán jött ki. Addig rohant, míg odaért, lerogyott a zöld fűre, szorongatta, tépkedte, öklendezett, bár már nem volt mit kihánynia, csak az epe csorgott belőle... Sikított, sírt, majd elhallgatott.

Aztán érezte az alakváltást és a rohamot, egy kút tört fel benne, a gyomra alatt, és megtöltötte égő, engesztelhetetlen tűzzel.

Ne, ne!

A fájdalom lüktetve szaggatta, hol kristálytisztán látott, hol a halandók módján, tompán, fájt az ínye, ahogy a tépőfogai kijöttek és visszahúzódtak, apály, dagály, halhatatlan és halandó, halandó és halhatatlan, olyan gyorsan váltakozva, ahogy a kolibri szárnyai verdesnek...

A kút minden váltással mélyült, a tűz fellobbant és elhalt, feljebb és feljebb ért...

Akkor már nem sikoltott, mert égett a torka, vagy talán ez maga volt a mágia, ami kijött, végre kiszabadult belőle.

Mágia...

Az erdő lombsátra alatt ébredt. Még nappal volt, és az ingén, a nadrágján és a csizmáján lévő mocsokból ítélve Rowan vonszolhatta ide a sírhalmoktól.

Hányás volt az ingén és a nadrágján. És... becsinált. Égett az arca, de elhessegette a gondolatot, hogy miért pisilt be, miért okádta ki a belét. És végül, a mágia...

– Nulla fegyelem, nulla kontroll, nulla bátorság – morogta egy hang.

Zakatolt a feje. Rowan egy sziklán ült, izmos karjával átkulcsolta a térdét. Egy átkozott tőr lógott a bal kezéből, mintha tétlenségében a levegőbe dobálta volna, amíg ő a saját mocskában hevert.

– Megbuktál – közölte érzelemmentesen. – Ugyan eljutottál a mező túloldalára, de én azt kértem tőled, hogy nézz szembe a buckamanókkal, nem azt, hogy mágiahisztit csapj.

– Kinyírlak!– felelte ő rekedten, zihálva. – Hogy mersz...

– Ez nem buckamanó volt, hercegnő. – A tekintete a Celaena mögötti fákra siklott. Celaena talán üvöltött neki valamit arról, hogy miért talál ki újabb és újabb feltételeket, csak hogy megússza a doranellei fuvart, de amikor újra találkozott a tekintetük, úgy tűnt, mintha Rowan azt mondaná:

– Annak a dolognak nem kellett volna ott lennie.

– Akkor mi az ördög volt az, te ostoba barom?– vágott vissza hangtalanul.

Rowan a fogát csikorgatta, majd megszólalt.

– Nem tudom. Hetek óta vérfarkasok portyáznak erre, a hegyekből kóborolnak le, és emberi bőrt keresnek maguknak, de ez... ez valami más volt. Még soha nem találkoztam ilyesmivel, nemcsak itt, máshol sem. Mivel el kellett, hogy vonszoljalak onnan, ezért sok újat a közeljövőben sem fogok megtudni róla. – Figyelmesen szemügyre vette Celaena jelen állapotát. – Már elment, mire körbeértem. Mondd el, hogy mi történt! Csak a sötétséget láttam, és amikor előbukkantál, olyan... más voltál.

Celaena megkockáztatta, hogy újra végignézzen magán. A bőre hófehér volt, mintha a varesei háztetőkön szerzett jó kis barnaságát valami kiszívta volna, és nem csupán a rémület vagy a rosszullét.

– Eszemben sincs! – felelte. – Egyébként meg menj a pokolba!

– Mások élete függhet ettől.

– Vissza akarok menni az erődbe – rebegte. Nem akart tudni sem a lényekről, sem a vérfarkasokról, sem bármi másról. Minden szó külön erőfeszítést igényelt. – Most azonnal.

– Akkor végeztünk, ha én azt mondom.

– Megölhetsz, megkínozhatsz vagy ledobhatsz egy szikláról, de én mára befejeztem. Abban a sötétségben olyan dolgokat láttam, amit senkinek sem szabadna látnia. Beleráncigált az emlékeimbe, és nem a kellemesekbe. Ennyi elég?

Rowan kiadott valami hangot magából, de azért felállt és elindult. Ő imbolygott, botladozott, remegtek a térdei, de ment utána. Ködvár folyosóin igyekezett olyan hajlott tartással menni, hogy az őrszemek vagy a munkások közül senki ne lássa átázott nadrágját és a hányást. Az arcát ugyanakkor nem tudta eltakarni. Folyamatosan a herceget figyelte, aki kinyitott egy faajtót és megcsapta a gőz.

– Ezek itt a női fürdők. A szobád egy szinttel feljebb van. Holnap hajnalban légy a konyhában. Ezzel otthagyta.

Celaena bevonszolta magát a párás helyiségbe, és nem törődve a bennlévőkkel, ledobta a ruháit, beleájult az egyik kőkádba, és hosszú, nagyon hosszú ideig meg sem mozdult.