16.

FEJEZET

AZ OMEGÁBAN AZ EBÉDIDŐ VOLT MESSZE A LEGVESZÉLYESEBB hely.

A három vasfogú klánt három csoportba osztották, hogy a lehető legtávolabb tartsák őket egymástól: rotációs rendszerben edzettek a wyvernekkel a fegyvertermekben, és gyakorolták a háborús hadviselést. A tetőfokára hágó feszültség miatt Manon szerint is okos dolog volt elválasztani őket, mert azok a wyvernek kiválasztásáig nem is fognak csillapodni. Mindenki bikát akart. Bár Manon joggal várta, hogy ő is kap egyet, talán éppen Titust, habozás nélkül kiverte volna a fogait annak, aki akár suttogva is saját bika után sóvárgott volna.

A háromóránkénti váltások között csak néhány percnyi átfedés volt, és a boszorkánykör-vezetők mindent megtettek, hogy ekkor se fussanak össze. Legalábbis Manon így tett. Ezekben a napokban ő is nagyon feszült volt, és a sárgalábúak trónörökösének egyetlen gúnyos megjegyzése is vérfürdőbe torkollt volna. Ugyanez volt elmondható a Tizenhármakról is. Ketten közülük, a zöld szemű ikrek, Faline és Falion, akik inkább voltak démonok, mint boszorkányok, nem meglepő módon csetepatéba is keveredtek néhány sárgalábú idiótával. Éppúgy megbüntette őket is, ahogy Asterint: három ütést kapott mind a kettő, nyilvánosan, megalázva. De ha össze voltak zárva, akkor szinte menetrendszerűen törtek ki csetepaték más boszorkánykörökkel is.

Ez tette az ebédlőt ilyen halálossá. Csak a napi két étkezés idejét töltötték együtt, és bár maradtak a saját asztalaiknál, a feszültség olyannyira tapintható volt, hogy Manon bele tudta volna vágni a tőrét.

Oldalán Asterinnel, előtte pedig az utolsó kékvérű boszorkánynyal éppen egy tál mosogatóléért állt sorban, ez volt a legjobb elnevezés, amit adni tudott a nyúlós, ragasztószerű valaminek. Valahogyan mindig a kékvérűek voltak az elsők: elsőként álltak sorba az ételért, elsőként lovagolták a wyverneket (a Tizenhármak még nem kerültek sorra), és valószínűleg ők fogják elsőként megkaparintani az állataikat is. Manon majdnem felmordult, de inkább továbblökte a tálcáját, és nézte a sápadt felszolgálót, ahogy a szürkésfehér ételkupacot az előtte álló kékvérű edényébe pakolja.

Nem foglalkozott a felszolgáló vonásaival, mivel a férfi nyakán egy vastag ér lüktetett. A boszorkányoknak nem az életben maradáshoz volt szükségük vérre, ahogy az emberek sem ezért itták a bort. A kékvérűek válogatósak voltak abból a szempontból, hogy kinek a vérét isszák, szüzekét, fiatal férfiakét vagy csinos lányokét, de a feketecsőrűeket mindez nem különösebben izgatta.

A férfi merőkanala megremegett, már az üst szélét kapargatta.

– A szabály az szabály – fuvolázta balról egy hang. Asterin figyelmeztetően felhorkantott és Manonnak nem kellett odanéznie, hogy tudja, a sárgalábúak örököse ólálkodik ott. – Nem eszünk szemetet – tette hozzá a sötét hajú boszorkány, és a sor elé furakodva az edényét a férfi elé tolta. Manon látta a vaskörmöket és fogakat, a bőrkeményedéses kéz olyan nyilvánvalóan akarta jelezni a felsőbbségét.

– Ó, már éppen azon tűnődtem, hogy miért nem akar senki téged megenni! – szólt Manon.

Iskra Manon elé furakodott. Manon érezte, hogy a helyiségben a szemek rájuk szegeződnek, de féken tartotta dühét, megengedte a tiszteletlenséget. Semmi értelme egy nyilvános előadásnak az ebédlőben.

– Azt hallottam, hogy a Tizenhármak ma veszik birtokba a levegőt – szólt a sárgalábú örökös, amikor Manon megkapta az adagját.

– Mi közöd van hozzá?

Iskra megvonta feszes vállát.

– Állítólag egykoron a három klán összes tagja közül te repültél a legjobban. Szégyen lenne, ha kiderülne, hogy ez nem több holmi pletykánál.

Ez igaz volt, hiszen mindössze a származásával érdemelte ki boszorkánykör-vezetői pozícióját.

Iskra továbbment, a tányérját a következő konyhás felé tolta, aki valamilyen fakó színű gyökérzöldséget kanalazott a mosogatólére.

– Szóba került, hogy kihagyunk egy edzést, és helyette megnézzük a legendás Tizenhármakat, ahogy egy évtizednyi kihagyás után újra felszállnak.

Manon csettintett a nyelvével és úgy tett, mint aki elgondolkodik.

– Én még azt is hallottam, hogy a sárgalábúaknak állítólag minden segítség elkél az edzőtermekben. De azt hiszem, tartalékos sofőrökre minden hadseregben szükség van.

Asterin halkan nevetett, Iskra barna szeme felvillant. Elérték az ételosztó asztal végét, ahol Iskra szembekerült Manonnal. Mivel a kezükben tartották a tálcájukat, nem tudtak az oldalukra erősített pengéért nyúlni. A teremben csend lett, még a királynői asztalnál is.

Manon ínye szúrt, ahogy a vasfogai kipattantak. Csendesen beszélt, de azért elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.

– Ha bármikor szükséged van rá, hogy harcászati leckét adjak neked, Iskra, akkor csak szólj! Örömmel megtanítanálak néhány dologra.

Mielőtt a trónörökös felelni tudott volna, ő már végigvonult a termen. Asterin gúnyosan meghajolt Iskra előtt, a Tizenhármak szintúgy, de Iskra továbbra is csak Manont nézte, látszott rajta, hogy forr benne a méreg.

Manon lehuppant az asztalához és látta, hogy a nagyanyja halványan mosolyog. Mind a tizenkét őrszeme köré telepedett, így együtt voltak a Tizenhármak, most is, egészen a Sötétség öleléséig. Ekkor Manon is engedélyezett magának egy mosolyt.

Ma repülni fognak.

Ha a nyílt sziklaszirt és a két feketecsőrű boszorkánykor toporgása nem lett volna elég, az apró kis területen ott volt még a huszonhat láncra vert wyvern is, egyikük sem kifejezetten egy kezes bárány, úgyhogy még Manon is ingerült volt kissé.

De nem mutatott félelmet, amikor a középen elhelyezkedő wyvernhez közeledett. Tizenhárom-tizenhárom állat állt két sorban készen, leláncolva. A Tizenhármak kapták az elsőket, a másik boszorkánykor a hátsókat. Manon új lovaglóruhája nehéz volt és kényelmetlen, bőr és szőrme, acél váll– és bőr csuklóvédővel. Ennél kevesebbet szokott viselni, főleg, hogy még a vörös köpenye is rajta volt.

Már két napja gyakorolták az állatok felnyergelését, bár rendszerint voltak mellettük állatidomárok, akik ezt megtették helyettük. Manon mára kijelölt állata, egy kisméretű nőstény, a hasán feküdt, elég mélyen ahhoz, hogy Manon könnyen felmásszon a hátsó lábánál és a nyeregbe vesse magát ott, ahol az állat hosszú nyaka és masszív válla találkozik. Egy férfi odajött, hogy megigazítsa a kengyelt, de Manon előrehajolt, hogy maga állítsa be. A reggeli elég gyenge volt. Ha közelebb kerül egy emberi nyakhoz, azzal csak további kísértéseknek teszi ki magát.

A wyvern megmozdult, meleg teste nekifeszült Manon hideg lábainak. Manon kesztyűs kezével megszorította a gyeplőt, őrszemei is sorban felszálltak az állatokra. Természetesen Asterin is készen állt, unokatestvére feszes copfba fogta aranyhaját, szőrmegallérja felborzolódott a széltől, ami az előttük nyíló nagy mélységből csapott feléjük. Manonra vigyorgott, sötét, aranyfoltos szeme csillogott. Félelemnek nyoma sem volt a tekintetében, csak izgalomnak.

Az idomárok azt állították, hogy az állatok tudják, mit kell tenniük. Ösztönösen tudták, hogyan csinálják meg az Átkelést. Így hívták a két hegycsúcs közötti meredek zuhanást, lovas és állat utolsó tesztjét. Ha a wyvern képtelen rá, akkor szétfröccsen odalent a mélyben. Lovasával együtt.

Mozgolódás támadt a kilátóteraszok mindkét oldalán, a sárgalábú trónörökös boszorkánykörének tagjai fontoskodva járkáltak, mindegyik mosolygott, de a legragyogóbban Iskra.

– Ostoba tyúk – mormogta Asterin. Mintha nem lett volna elég baj, hogy Feketecsőrű Anya, oldalán a két másik főboszorkánnyal, a szemben lévő kilátóteraszon áll. Manon kissé kinyújtotta a nyakát, és az előtte tátongó mélységbe nézett.

– Csak ahogy gyakoroltuk – mondta a felvigyázó, aki a nyílt küzdőtérről arra a kilátóplatformra mászott, ahol a három királynő állt. – Egy kemény rúgás az oldalukba, és megindulnak. Hagyják őket navigálni. A legjobb, amit tanácsolhatok, hogy tartsák keményen magukat, és élvezzék a száguldást. – Ideges nevetés hallatszott a Manon mögött álló boszorkánykör felől, a Tizenhármak csendben maradtak. Várakozás. Mintha egy hadsereggel állnának szemben, csata előtt.

Manon pislogott, arany szeméből kipislogta a tiszta könnyréteget, ami elhomályosítaná a látását a szél miatt. Egy pillanat alatt beállította pótszemhéja vastagságát. Enélkül úgy repülnének, mint a halandók, csak hunyorognának, és végig potyognának a könnyeik.

– Várjuk a parancsát, hölgyem – szólt oda neki a férfi.

Manon szemügyre vette az előtte tátongó nyílt hasadékot, felette alig lehetett látni a hidat, csak nézte a szürke eget és a ködöt. Végignézett a soron, mindkét oldalon belenézett a tizenkét-tizenkét szempárba. Aztán előrefordult, a szakadék és az őt lent váró világ felé.

– Mi vagyunk a Tizenhármak, míg a sötétség el nem jön értünk.

– Halkan beszélt, de tudta, hogy mindenki hallja. – Emlékeztessük őket, hogy miért.

A sarkantyújával oldalba rúgta az állatot. Három mennydörgés-szerű lépés, emelkedés előre, előre, előre, ugrás a fagyos levegőbe, a felhők, a híd és hó mindenütt, aztán a zuhanás.

A gyomra a torkába ugrott, ahogy a wyvern ívet írt le a levegőben, lefelé, a szárnyait feszesen behúzva. Manon, ahogy tanították, a nyakára simult, arcát a bőrének nyomta, a szél az arcába süvített.

A levegő felmorajlott mögötte, a Tizenhármak karnyújtásnyira tőle, egyként zuhantak a havas sziklák mellett, kilőttek a föld felé.

Manon a fogát csikorgatta. A kövek összefolytak előtte, a köd csókolta, a haja kibomlott a copfból, és úgy lobogott, akár egy fehér zászló.

A köd kettévált, a sötétség átölelte, a szoros alja már olyan közel volt...

Tartotta magát a nyeregben, szorította a gyeplőt, próbált koncentrálni, amikor a masszív szárnyak szétterültek, a világ megbillent, a test alatta hirtelen megrándult, felemelkedett, meglovagolta a széláramlatot, és az Északi agyar oldala mentén meredeken felszárnyalt.

Éljenzés hallatszott lentről és fentről, a wyvern meg csak emelkedett tovább, gyorsabban, mint ahogy Manon valaha is repült a seprűjén, elhagyták a hidat és felrepültek a nyílt égboltra.

Manon visszatért az égbe.

A felhőtlen, végtelen, örök égbolt tartotta őket, mikor Asterin, aztán Sorrel és Vesta mellé ért, aztán a Tizenhármak többi tagja, és Manon fegyelmezett arcán csak a hűvös diadalérzés ragyogott.

Jobbján Asterin sugárzott, vasfoga úgy fénylett, mint az ezüst. Balján a vörös hajú Vesta csak a fejét rázta, és bámulta a lenti hegyeket. Sorrel arca olyan kifejezéstelen fapofa volt, mint Manoné, de fekete szeme táncolt. A Tizenhármak újra repültek.

A világ elterült alattuk és előttük, messze nyugatra ott volt a hazájuk, amit egy napon visszafoglalnak. De most, most...

A szél simogatta és énekelt neki, mesélt az áramlatairól, sokkal inkább ösztön volt ez, mint mágikus tehetség. Ösztöne tette őt a három klán tagjai között a legjobb repülővé.

– És most? – kiáltotta Asterin. És bár még soha nem látott senkit a Tizenhármakból sírni, Manon megesküdött volna, hogy unokatestvére szemének sarkában könnyek csillognak.

– Azt mondom, hogy alaposan teszteljük őket – felelte, a mellkasiban érzett vad zabolátlanságot szoros gyeplőn tartotta, és az állatát arrafelé sarkallta, ahol az első szurdokrepülés várta őket. A Tizenhármak száguldoztak a szél áramlatain, közben kiáltoztak és kacagtak, és ez nagyszerűbb volt minden halandó muzsikánál.

Manon vigyázzállásban állt nagyanyja kis szobájában, és a távoli kőfalat nézve várta, hogy szóljanak hozzá. Feketecsőrű Anya a fa íróasztalnál ült, háttal Manonnak, és iratokat vagy leveleket tanulmányozott.

– Ügyes voltál ma, Manon – szólalt meg végül.

Manon két ujjával megérintette a homlokát, bár a nagyanyja továbbra is a papírokat tanulmányozta.

A felügyelőnek felesleges lett volna elmondania, hogy az övé volt a legjobb átkelés, aminek eddig a szemtanúja volt. Egy pillantást vetett az üres teraszra, ahol korábban a sárgalábúak boszorkányköre állt és tudta, hogy azonnal elmentek, amikor látták, hogy nem loccsant szét a földön.

– Ti, tizenhárman, és a feketecsőrűek minden köre jó munkát végzett – folytatta a nagyanyja. – Dicséretes a munkád, ahogy ezekben az években megőrizted a fegyelmezettségüket.

Manon melle dagadt a büszkeségtől, de csak ennyit felelt:

– Megtisztelő, hogy szolgálhatlak, nagymama.

A nagyanyja valamit lefirkantott.

– Azt akarom, hogy te és a Tizenhármak legyetek a szárnyparancsnokok, azt akarom, hogy te irányítsd az összes klánt. – A boszorkány megfordult, hogy Manonra nézzen, az arca kifejezéstelen volt. – Néhány hónapon belül megrendezésre kerülnek a Harci Játékok. Nem érdekel, hogy csinálod, de elvárom tőled, hogy győztesként koronázhassalak meg.

Manonnak nem volt szüksége rá, hogy megkérdezze, miért.

Nagyanyja pillantása Manon vörös köpenyére esett és halványan elmosolyodott.

– Még nem tudjuk, hogy kik lesznek az ellenségeink, de ha egyszer túl leszünk a király elleni háborún, és visszaszerezzük a pusztaságokat, akkor ne a kékvérűek vagy a sárgalábúak üljenek a vasfogúak trónján. Értesz engem?

Szárnyparancsnoknak lenni, irányítani a vasfogúak seregeit, és kordában tartani ezeket a seregeket, ha egyszer a boszorkánykirálynők egymás ellen fordulnak. Manon bólintott. Meglesz.

– Feltételezem, hogy a többi királynő is hasonló parancsot fog adni az örököseinek. Gondoskodj róla, hogy a másodparancsnokod mindig a közeledben legyen!

Asterin kint volt, őrizte az ajtót, de Manon mégis így felelt:

– Tudok vigyázni magamra.

A nagyanyja felszisszent.

– Sárgalábú Bába hétszáz éves volt. Puszta kézzel döntötte le a crochan főváros falait. Valaki mégis beosont a lakókocsijába és megölte. Még ha ezer évig is elélsz, szerencsésnek mondhatod majd magad, ha feleannyira jó boszorkány leszel, mint ő volt. – Manon büszkén, felszegett fejjel állt. – Légy résen! Nem örülnék, ha másik örökös után kellene néznem.

Manon fejet hajtott.

– Igenis, nagymama.