35.

FEJEZET

A KÖVETKEZŐ PÁR SZÓ, AMELYET CELAENA KIEJTETT A SZÁJÁN, olyan közönséges volt, hogy Luca majdnem félrenyelt. Ellenben a lány nem mozdult, amikor egy hatalmas, cikcakkos fehér vonal a vörös szemtől aggasztó távolságban felvillant.

– Azonnal gyerünk le a jégről! – lihegte Lucának.

Mert a cikcakkos fehér vonal egy fogsor volt. Nagy, „egy harapással leszakítom a karodat” fogak. És egyre csak közeledett a kivájt lyuk felé. Ezért nem voltak itt csontvázak, csak fegyverek, amik cserbenhagyták a barlangba tévedő bolondokat.

– Szent egek! – szólt Luca, mögüle kikémlelve. – Mégis mi a fene ez?

– Fogd be és menj! – sziszegte. A parton Rowan szeme tágra nyílt, az arca a tetoválás alatt megfeszült. Nem tudta, hogy a tó nem üres.

– Luca, azonnal gyere ki! – mordult ő is rá, a kardját kivonta, a másikat, amit a földből húzott ki, még a másik kezében a hüvelyében tartotta.

Feléjük úszott, lomhán. Kíváncsian.

Ahogy közeledett, Celaena egy kígyózó testet tudott kivenni, olyan fakó színű volt, mint a tó fenekén lévő kövek. Soha nem látott még ilyen hatalmas testet, ilyen ősit, és csak egy vékony réteg jég választotta el tőle.

Luca reszketni kezdett, teljesen elfehéredett, Celaena talpra ugrott, a jég recsegett.

– Ne nézz le! – utasította, és megfogta a könyökét. Egy foltban megvastagodott a jég a lábuk alatt, majd terjedni kezdett, ösvényt képezett a partig. – Menj! – mondta, és finoman meglökte a fiút. Elkezdett csoszogni, csúszkálni. Hagyott neki kis időt, előreengedte, hogy tudja hátulról védeni, és újra lepillantott.

Magába fojtotta a kiáltást, ahogy a hatalmas, pikkelyes fej ránézett. Nem sárkány volt vagy wyvern, kígyó vagy hal, inkább mindegyikből egy kevés. Hiányzott egy szeme, a bőre az üres szemüreg körül heges volt. Mi az ördög csinálhatta ezt? Van valami még roszszabb is ott lent, valami, ami szintén a hegy gyomrában úszkál? Természetesen nem volt nála fegyver egy olyan tó közepén, amit körben, végig fegyverek szegélyeztek.

– Gyorsabban! – kiabálta Rowan. Luca már félúton járt.

Celaena is elkezdett csoszogni, csúszkálni, ahogy Luca, félt, hogy elesik, ha futni kezd. A harmadik lépésnél hófehér valami villant, felcsapott a mélyből, úgy tekergett, mint egy támadó vipera.

A hosszú farok ráütött a jégre, és minden megremegett.

A jég a csapástól megemelkedett, Celaena nem állt meg, de a térde megroggyant és négykézlábra esett. Visszafojtotta a benne ébredező mágiát, ami égetve és pusztítva akarta őt megvédeni. Kúszva irányt változtatott, amikor a pikkelyes, szarvas fej nekirontott a jégnek a lába mellett.

A jég felszíne megrázkódott, távolabb pedig megtört, de a törés egyre közeledett. Mintha Rowan minden erejével arra összpontosított volna, hogy fenntartsa a keskeny jéghidat közte és a part között.

– Fegyvert! – zihálta rémülten, folyamatosan szemmel tartva a lényt.

– Gyertek már!– kiáltotta Rowan, Celaena felkapta a fejét, csak annyi időre, hogy lássa, az itt talált kardot odalöki neki. Erős széllel fújta oda. Luca elhagyta a takaróját, csoszogott, csúszkált. Celaena követte, és útközben felkapta az arany markolatú kardot. Tyúktojás nagyságú rubinkő volt a markolatába ágyazva, és bármilyen régi is volt a hüvely, a penge csillogott, ahogy kivonta, mintha frissen lett volna fényezve. A hüvelyből valami a jégre pottyant, egy egyszerű aranygyűrű. Felkapta és a zsebébe csúsztatta. Próbált gyorsabban csoszogni, amikor...

A szörnyeteg újra megemelte a jeget. A hatalmas farok morajló hangja éppolyan rémisztő volt, mint az, hogy mozgott alatta a jég. Celaena most nem vesztette el az egyensúlyát, a sarkára ülve szorongatta a kardot, egy pillanatra megcsodálta eleganciáját és szépségét. Luca csúszkálva továbbment. Celaena néhány pillanat múlva elérte, megragadta hátul a tunikájánál és erősen fogta. Közben a jég újra és újra megemelkedett.

Túljutottak a lejtős részen, már majdnem felnyögött a megkönnyebbüléstől, mert meglátta a fakó köves partszakaszt a talpa alatt. Ekkor a jég felrobbant mögöttük, jéghideg víz ömlött rájuk és...

Celaena nem állt meg, amikor megérezte az orrlyukakból kiáramló levegőt. Lucát továbbra is taszigálta Rowan felé, akinek az arcán izzadságcseppek csillogtak. A hatalmas karmok karcolták a jeget, négy mély vonalat húztak rajta.

Az utolsó tíz lépésnél már maga után húzta a fiút, már csak öt lépés, és végre a parton voltak, Rowan mintha reszketve sóhajtott volna.

Celaena még pont időben fordult meg. A szörnyszülött mintha a legsötétebb rémálmaiból lépett volna elő, ahogy a jégen mászott, vörös szeme vadul csillogott az éhségtől. Hatalmas fogai brutális halált ígértek. Rowan ekkor megszakította a légzését, a jég megolvadt és a lény lezuhant.

Celaena a szárazföldön hirtelen ráébredt, hogy a jég akadályozta is a szörnyeteget, ezért elkapta Lucát, aki úgy tűnt, mindjárt elhányja magát és rohant ki a barlangból. A szörnyet most már semmi sem tartotta vissza attól, hogy kimásszon a vízből. A kard körülbelül annyit ért volna ellene, mint egy fogpiszkáló. Ki tudja, milyen gyorsan tud kijönni a szárazföldre?

Luca folyamatosan ugyanazokat az imákat skandálta különféle istenekhez. Celaena magával ráncigálta, végig a sziklás ösvényen, ki a ragyogó délutáni napsütésbe. Szinte félvakon botorkálva beértek a sötét erdőbe. Többnyire csak véletlenen múlott, hogy ki tudták kerülni a fákat, száguldottak lefelé, lefelé, míg...

Üvöltés rengette meg a köveket, rebbentette fel a madarakat és zörgette a faleveleket. Nem diadalittas üvöltés volt ez, hanem a düh és az éhség kiáltása. Mintha a szörnyeteg elérte volna a barlang szélét, és a víz sötétségében eltöltött évezredek után nem tudna ellenállni a napsütésnek. Celaenáék csak rohantak a visszhangzó üvöltés elől, és a lány nem is akart azon tűnődni, hogy vajon mi történt volna, ha éjszaka van. És még mi történhet, ha leszáll az éj.

Egy idő után megérezte, hogy Rowan ott lohol mögöttük. De ő továbbra is fiatal gyámolítottjával törődött, aki az erődbe vezető úton végig csak zihált és káromkodott.

Amikor Ködvár feltűnt a láthatáron, előreengedte Lucát. Csak egyet kért tőle, hogy tartsa a száját arról, ami történt. A fiú előrement, Celaena csak akkor fordult hátra, amikor a bokrok zörgése már elhalkult.

Rowan állt mögötte, ő is zihált. A kardja a hüvelyében. Celaena a földre hajította új kardját, a markolatában lévő rubin megcsillant a ráeső napfénytől.

– Most megöllek! – horkantotta. És rávetette magát.

Hiába volt tündéralakban, Rowan még így is gyorsabb és erősebb volt. Könnyed eleganciával tért ki előle. Arccal fának csapódni jobb volt, mint az erőd kőfalának, igaz, nem sokkal. Csilingeltek a fogai, de megpördült és újra nekitámadt. Most közel álltak egymáshoz, Rowan fogai felvillantak. A tündér ezúttal nem tudott kitérni, amikor a lány elölről megragadta a kabátját és hatalmas erővel megütötte.

Jaj, annyira jó érzés volt az arcába csapni, még akkor is, ha az ujjain megrepedt a bőr és sajgott is!

Rowan felhorkant, és földhöz vágta. A levegő kipréselődött a mellkasából, és az orrából kicsorduló vér lefolyt a torkán. De Rowan nem tudott ráülni, Celaena köréfonta a lábait, és halhatatlan alakjának minden erejével nekifeszült. Rowan mozdulni sem tudott, a szemét tágra nyitotta, tekintetében düh és meglepődés látszott.

Celaena megint megütötte, az ujjai iszonyúan belefájdultak.

– Ha még egyszer, csak egyetlenegyszer belekeversz valakit ebbe – zihálta, miközben a tetoválását, az átkozott tetoválását ütötte –, ha bárki mást veszélynek teszel ki, ahogy ma... – Az orra vére Rowan arcára fröccsent, és némi elégtétellel vette tudomásul, hogy összekeveredett Rowan saját vérével, az ő ütései miatt. – Akkor megöllek.

– Újabb ütés, egy tenyeres, és úgy tűnt neki, mintha Rowan nem mozdulna, csak állná az ütést. – Kitépem a rohadt torkodat. – Kivillantotta a szemfogait. – Felfogtad?

Rowan oldalra fordult és vért köpött.

Celaena vére olyan vadul lüktetett, hogy minden önuralma elszállt. Próbálta leküzdeni, de így nem tudott százszázalékosan Rowanre figyelni, aki egy mozdulattal újra fölé kerekedett. Az ütésekkel sikerült az arcát eltorzítania, de úgy tűnt, hogy őt ez nem zavarja.

– Azt csinálok, amihez kedvem szottyan – morogta neki a tündér.

– Másokat hagyj ki a játékaidból! – sikoltotta, olyan hangosan, hogy a madarak abbahagyták a csiripelést. Csapkodott és elkapta Rowan csuklóját. – Másokat hagyjál békén!

– Mondd meg, hogy miért, Aelin!

Ez az átkozott név... A körmeit a csuklójába mélyesztette.

– Mert elegem van belőle! Nyelte a levegőt. Minden lélegzetvételbe beleborzongott, ahogy feltört benne a szörnyű felismerés, amit Nehemia halála óta igyekezett elfojtani. – Megmondtam, hogy nem segítek neki, így megszervezte a saját halálát. Mert azt hitte... – Nevetett, rettenetes, vad hangon. – Azt hitte, hogy a halála majd cselekvésre bír. Azt hitte, hogy én többre vagyok képes nála, hogy több hasznot hoz, ha meghal. Hazudott, mindenről hazudott. Hazudott nekem, mert egy gyáva rohadék voltam, és ezért gyűlölöm őt. Gyűlölöm, hogy elhagyott engem.

Rowan továbbra is leszorította, meleg vére az arcára csöpögött.

Kimondta.

Kimondta a szavakat, amik már hetek óta fojtogatták. A düh úgy szivárgott ki belőle, ahogy a partról visszahúzódó hullám, és elengedte Rowan csuklóját.

– Kérlek – zihálta és nem törődött vele, hogy könyörög neki –, kérlek, ne keverj bele mást a mi dolgunkba! Bármit megteszek, amit kérsz. De ez az én ügyem. Az enyém.

Rowan szeme fátyolos lett, ahogy elengedte a karját. Celaena felnézett a fákra. Nem sírja el magát többször előtte.

Rowan kissé visszahúzódott, tapintható lett köztük a távolság.

– Hogy halt meg?

Hagyta, hogy a háta alatt a nedvesség beszivárogjon a ruhájába, és hűtse a csontjait.

– Egy közeli ismerősét manipulálta, az illető azt hitte, hogy a tervei véghezviteléhez meg kell ölnie őt. Felbérelt egy orgyilkost, biztosította, hogy én ne legyek a környéken, és megölette.

Ó, Nehemia!

Bolond reménytől vezérelve tette, nem jött rá, hogy mekkora veszteség a halála. Szövetségre léphetett volna a tökéletes Galan Ashryverrel, és megmentették volna a világot, egyúttal találtak volna egy igazán méltó trónörököst.

– És mi történt a két illetővel? – hangzott a tárgyilagos kérdés.

– Az orgyilkost felkutattam, és darabokban hagytam ott egy sikátorban. A megbízóját... – vér a kezén, a ruháján, a hajában, Chaol rémült tekintete – kibeleztem, és a tetemét egy kanálisba dobtam.

Élete két legszörnyűbb tette volt, a csupasz gyűlölet, a bosszú és a harag vezérelte. Várta, hogy Rowan kioktatja, de ő csak ennyit mondott:

– Jól van.

Annyira meglepődött ezen, hogy ránézett, és látta, mit tett vele is. Nem a már amúgy is zúzódásos és vérző arca volt a lényeg, a szakadt kabátja vagy a sáros inge. Hanem ahol az alkarját fogta, ott megégett a ruhája, és a bőre körben csúnyán bevörösödött.

Az ő keze nyoma. Beleégett bal karjának a tetoválásába. Azonnal talpra ugrott, de átvillant az agyán, hogy inkább térdre kellett volna esnie, hogy a bocsánatát kérje.

Pokolian fájhatott neki. De elfogadta – a verést, az égést –, miközben ő végre kimondta azokat a szavakat, melyek már hetek óta elhomályosították az érzékeit.

– Annyira... sajnálom – kezdte, de Rowan felemelt kézzel tiltakozott.

– Ne kérj bocsánatot – mondta – azért, mert megvéded azokat az embereket, akikkel törődsz!

Celaena feltételezte, hogy ő is maximum ennyire számíthatna tőle bocsánatkérésként. Biccentett, és úgy tűnt, hogy Rowan is megelégedett ennyivel.

– A kardot megtartom – jelentette ki Celaena, és kirántotta a földből. Igen nehéz feladat lenne a világon ennél jobbat találni.

– Nem érdemelted meg. – Rowan elhallgatott, aztán hozzátette: – De fogd fel szívességként, hogy megtarthatod. Edzésre ne hozd magaddal!

Majdnem vitatkozni kezdett, de végül ez is kompromisszum volt a részéről. Felmerült benne, hogy a tündér az elmúlt évszázadban vajon képes volt-e egyszer is kompromisszumot kötni.

– Mi lesz, ha ez a valami sötétedés után utánunk jön az erődbe?

– Még ha meg is tenné, akkor sem tud átjutni az őrköveken. – Celaena kérdőn nézett rá, mire hozzátette: – Az erődöt körülvevő köveket varázslat köti össze, ami távol tartja az ellenségeinket. Még a mágia sem tör át ezen a ködön, visszapattan a kövekről.

– Ó! – Nos, ez megmagyarázza, miért hívják az erődöt Ködvárnak. Valahogy hűvös, bár nem kellemetlen csend ereszkedett közéjük, ahogy mendegéltek. – Tudod – kezdte tréfásabb hangon –, a feladataiddal már két edzésünkön is nagy kalamajkát okoztál. Biztos, hogy messze te vagy a legrosszabb tanár, akivel eddig dolgom volt. Rowan oldalról rásandított.

– Meglep, hogy ennyi ideig tartott erre rájönnöd.

Celaena felhorkant. Ahogy közeledtek az erődhöz, a felgyulladó fáklyák és gyertyák úgy köszöntötték őket, mintha hazatértek volna.

– Még soha nem láttam senkit ilyen siralmas állapotban – sziszegte Emrys, amikor Rowan és Celaena bevánszorogtak a konyhába. – Vér, mocsok és falevél borítja minden porcikátokat.

Tényleg nem mindennapi látványt nyújtottak, mindkettejük arca dagadt és sebes volt, egymás vére borította őket, a hajukról nem is beszélve. Celaena kissé sántikált is. Két ujja tövénél felhasadt a bőr, a térde pedig egy olyan sérüléstől sajgott, amire nem is emlékezett, hogyan szerezte.

– Olyanok vagytok, mint a kóbor macskák, éjjel-nappal csavarogtok – szólt Emrys, és egy-egy tál ragut tett eléjük az asztalra. – Egyetek. Aztán mosakodjatok meg! Elentiya, ma és holnap nem kell a konyhába jönnöd dolgozni. – Celaena éppen ellenkezni akart, de az öregember felemelt kézzel tiltakozott. – Nem akarom, hogy mindent összevérezz. Több gondot okoznál, mint hasznot. – Celaena összerezzent, lehuppant Rowan mellé a padra, csúnyán káromkodott, mert nagyon fájt a lába, az arca és mindkét karja. És persze szidta a mellette ülő alakot is. – Majd jól mossátok ki a mocskos szátokat is! – tette hozzá Emrys.

Luca a tűznél kuporgott, tágra nyílt szemmel, és a nyakánál vágó mozdulatokat tett, mintha Celaenát akarta volna figyelmeztetni valamire. Malakai az asztal másik végén ült két rozzant őrszemmel, és még ő is felvont szemöldökkel nézte a lányt.

Rowan már az asztal fölé görnyedve falta a raguját. Celaena újra Lucára nézett, aki izgatottan ütögette a füleit.

Nem változott vissza. Hát jó, oké, akkor mindenki észrevette, még akkor is, ha ellepte a vér, a mocsok és a falevelek. Pillantása találkozott Malakai tekintetével. De csak dacosan nézett rá, mondjon az öreg bármit, amit akar. A férfi csupán vállat vont és folytatta az evést. Szóval akkor egyáltalán nincsenek meglepve. Evett egy falatot, és majdnem felnyögött a gyönyörűségtől. A tündér érzékszervek miatt volt, vagy ma este tényleg ennyire finom?

Emrys a tűzhely mellől figyelt, Celaena rá is kihívóan nézett. Átütötte a belső falát, a belső fátylát, fájt, amikor visszaváltott halandó alakjába. De az öregember egy vekni kenyeret hozott neki és Rowannek, majd így szólt:

– Nekem nem számít, hogy hegyesek vagy íveltek a füleid vagy hogy milyenek a fogaid, de... – tette hozzá, Rowanre nézve – az tagadhatatlanul örömmel tölt el, hogy te is kaptál egy-két pofont.

Rowan felkapta a fejét, Emrys pedig egy kanállal hadonászva folytatta.

– Nem gondoljátok, hogy már eléggé péppé vertétek egymást? – Malakai megdermedt, de Emrys folytatta: – Mi a jó ebben, azon kívül, hogy egy olyan konyhalányt kapok, akitől az őrök halálra rémülnek az arcát tarkító sebek miatt? Szerintetek bármelyikünk is örömmel hallgatja, ahogy káromkodtok és kiabáltok? A szavaitoktól még a tej is megsavanyodik Wendlynben.

Rowan újra beletemetkezett a tányérjába, és a ragujába motyogott valamit.

Celaena hosszú idő óta először érezte, hogy legörbül a szája széle.

Aztán odament az öregemberhez, és letérdelt előtte. Bocsánatot kért, rendesen, komolyan. Emrystől is, Lucától, Malakaitól is. Bocsánatot kért, mert az járt nekik. Elfogadták, bár Emrys óvatosnak tűnt. Sőt, látszott rajta, hogy megbántotta. Az a szégyenletes dolog, amit a fejéhez vágott, amit mindannyiuk fejéhez vágott, még egy ideig rajta marad, levakarhatatlanul.

Emrys kijelentette, hogy ő a többi öreg tündérrel együtt pontosan tudja, hogy a lány kicsoda, és már az édesanyja is dolgozott ebben a konyhában. Bár Celaena gyomra ettől görcsbe rándult, és a tenyere is elkezdett izzadni, mégsem volt egyáltalán meglepve, pedig konkrét nevek nem is hangzottak el. Azon viszont meglepődött, hogy Rowan odaállt a mosogatóhoz, és segített a vacsora utáni rendrakásban.

Szép nyugodtan dolgoztak. Voltak még olyan igazságok, amiket nem vallott be, olyan foltok a lelkén, amiket még nem tudott megmagyarázni vagy kifejezni. De Rowan talán nem fordulna el tőle, ha ő összeszedné a bátorságát, és elmondaná neki ezeket.

Az asztalnál Luca élvezettel vigyorgott. Celaena a mosolyát látva – ami azt bizonyította, hogy a mai események nem sebezték meg egy életre – Emrysre nézett és így szólt:

– Kalandos egy napunk volt.

Malakai letette a kanalát és így szólt:

– Hadd találjam ki: köze van az üvöltéshez, amitől az állatok teljesen összezavarodtak?

Celaena bár nem mosolygott, a szemében derű csillant fel.

– Mit tudsz arról a lényről, ami a tóban lakik, lent a... – Rowanre nézett, hogy folytassa helyette.

– A Kopasz-hegy alatt. De ő nem ismerheti ezt a történetet – mondta Rowan, Emrysre célozva. – Senki sem ismeri.

– Én vagyok a Mesék őrzője – jelentette ki Emrys, és a kandallópárkányon álló vasszobor minden haragja ott tükröződött az arcán, amikor végigmérte. – És ez azt jelenti, nem biztos, hogy tündérektől vagy emberektől származnak a történeteim, viszont valahogy mégis eljutnak hozzám. – Leült az asztalhoz, és összekulcsolta a kezét.

– Évekkel ezelőtt egy bolond mesélt nekem, aki azt hitte, hogy át tud kelni a Kambrium-hegységen, és meghívás nélkül be tud lépni Maeve birodalmába. Úton hazafelé Maeve vad farkasai annyira megtépázták, hogy már alig pislákolt benne az élet, ezért idehoztuk, és a gyógyítókért küldtünk.

– Szóval ezért nem hagytátok egy percig sem nyugton – dünnyögte Malakai Emrysre kacsintva, aki kényszeredetten rámosolygott.

– A súlyos fertőzése miatt azt hittem, hogy sebláza van, de ő azt mondta, hogy a Kopasz-hegy tövében egy barlangra bukkant. Ott sátorozott, mert esett az eső, hideg is volt, és hajnalban akart tovább indulni. Nos, ő úgy érezte, hogy valami figyeli a tóból. Elaludt, és arra ébredt, hogy a víz a tó közepétől a part felé fodrozódik. És a tábortűzön túl, a tó belsejében valami úszó dolgot pillantott meg. Nagyobb volt, mint egy fa, és nagyobb bármilyen állatnál, amit valaha látott.

– Rettenetes volt – vágott közbe Luca.

– Azt mondtad, hogy Basszal és más őrökkel járőröztél a határon – förmedt rá Emrys.

Ránézett Rowanre, aki Emrys tekintete alapján másnap nyugodtan számíthatott egy jó adag méregre is az ételében.

Emrys a torkát köszörülte, aztán újra az asztalt nézte, a gondolataiba merülve:

– A bolond ennyit tudott meg aznap éjjel: a szörnyszülött majdnem olyan öreg, mint maga a hegy. Azt állította, hogy egy másik világban született, de amikor az istenek nem figyeltek oda, átsurrant ebbe a világba. Tündérekre és emberekre vadászott, míg egy erős tündérharcos párbajra hívta. És miután a harcos győzött, kivájta még a lény egyik szemét is, bosszantásul vagy szórakozásból, és elátkozta az állatot, hogy míg a hegy áll, neki alatta kell élnie.

Szörnyeteg egy másik birodalomból. Ez vajon a valg háborúk idején történhetett, amikor a démonok kényük-kedvük szerint nyitogatták és csukogatták más világok kapuit? Hány ilyen borzalmas szörnyszülött élhet az országban, csak azért, mert az ősidőkben csaták folytak a rémkulcsokért?

– Itt él tehát a hegy alatt, a föld alatti barlangok labirintusában. Nincs neve, elfelejtette, hogy hívták régen, és akik találkoztak vele, többé nem tértek haza.

Celaena a karját dörzsölgette, és összerezzent a fájdalomtól, amikor kinyújtotta lehorzsolt ujjait. Rowan Emrysre nézett, a fejét kissé oldalra hajtotta, aztán a lányra pillantott, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy figyel és megkérdezte:

– Ki volt az a harcos, aki kivájta a szemét?

– A bolond nem tudta, és az állat sem. A tündérnyelvet beszélte, a régi nyelv egyik archaikus formáját, ami már szinte megfejthetetlen. Az állat arra emlékezett, hogy aranygyűrűt viselt, de arra nem, hogy hogyan nézett ki.

Celaenának minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy ne kapjon a zsebéhez és benne a gyűrűhöz, és ne vizsgálja meg az ajtóban hagyott kardot és a rubint, ami lehet, hogy egyáltalán nem rubin. De ez lehetetlen, túl sok a véletlen egybeesés.

Már majdnem engedett a sürgető vágynak, hogy megnézze a tárgyakat, de ekkor tudatosult benne, hogy Rowan egyáltalán nem nyúlt a vizéhez. A tündér jól leplezte fájdalmát, és Celaenán kívül valószínűleg senki más nem vette észre, hogy amikor a kabátujja félrecsúszott, ha csak leheletnyit is, de összerezzent. Az általa okozott égési sebek miatt. A hólyagok már biztos kijöttek rajta, és pokolian fájhattak.

Emrys szinte felnyársalta a herceget a tekintetével.

– Fejezzétek be a kalandozást!

Rowan Lucára nézett, aki láthatóan majdnem felrobbant a felháborodástól.

– Rendben.

Emrys nem tágított.

– És nincs több veszekedés sem.

Rowan tekintete találkozott Celaenával. Teljesen kifejezéstelen volt.

– Megpróbáljuk.

Ezt még Emrys is elfogadható válasznak tartotta.

Celaenát a kimerültség szabályosan fejbe kólintotta, mégsem tudott elaludni. Folyton a szörnyszülöttön járt az esze, a kardon és a gyűrűn, amiket egy órán keresztül tanulmányozott, de így sem jött rá semmire. A kontrollon is járt az agya, amit sikerült a jégen megtartania, akármilyen ingatagnak is bizonyult. Aztán folyton visszatértek a gondolatai ahhoz is, hogy mit tett Rowannel, hogy milyen szörnyen megégette.

Elképesztő módon képes tűrni a fájdalmat, gondolta, keskeny ágyán forgolódva. Ahogy próbált összegömbölyödni a hidegben, a kenőcsös dobozra tévedt a tekintete. Rowannek el kellett volna mennie egy gyógyítóhoz az égéseivel. Még öt percig forgolódott, aztán magára ráncigálta a csizmáját, felkapta a szelencét és ment. Lehet, hogy újra leharapja a fejét, de egy pillanatig sem képes úgy aludni, hogy bűntudat gyötri. Te jó ég, bűntudata van!

Finoman kopogott, titkon azt remélte, hogy nincs bent. De a tündér megszólalt:

– Igen?

Összerezzent és bement.

A szobájában kellemesen meleg volt. Egy kicsit avíttnak és kopottnak tűnt minden, főleg a szürke kőpadlót borító szőnyegek. A szoba nagy részét egy nagy baldachinos ágy foglalta el. Még be volt vetve és üres volt. Rowan a faragott kandalló előtt, az asztalánál ült, ing nélkül, és egy térképnek tűnő valamit tanulmányozott, amin be voltak jelölve a helyek, ahol a holttesteket találták.

A szemében ingerültség villant, de Celaena nem törődött vele, inkább a nagy tetoválást tanulmányozta, ami az arcától a nyakán és vállán keresztül húzódott lefelé, és az ujja hegyéig beborította az egész bal karját. Az erdőben nem nézte meg alaposabban, de most megcsodálta a gyönyörű, folyamatos vonalat, amit egy bilincshez hasonló égés szakított meg a csuklójánál. Mind a kettőnél.

– Mit akarsz?

Korábban még a testét sem látta közelebbről. A mellkasa eléggé le volt barnulva, feltételezhetően sokat van félmeztelenül, kigyúrt izmait vastag hegek borították. Isten tudja mitől, harcoktól, csatáktól. Egy harcos teste, amit évszázadokon keresztül tökéletesíthetett.

Odadobta neki a kenőcsöt.

– Gondoltam, talán jól jön.

Egy kézzel elkapta, de továbbra is a szemébe nézve mondta:

– Megérdemeltem.

– Ami nem jelenti azt, hogy én nem érezhetem rosszul magam miatta.

Az ujjaival forgatta a szelencét. Volt egy különösen hosszú és csúnya heg a mellkasa jobb oldalán. Vajon hol szerezhette?

– Ezzel most le akarsz kenyerezni?

– Add vissza, ha most is csak szórakozni akarsz velem. – A kezét nyújtotta.

De Rowan megfogta a dobozkát, aztán letette az asztalra.

– Tudod, hogy meg tudnád gyógyítani magad. Engem is. Nem szörnyű egyébként, csak tudd, hogy képes vagy rá.

Tudta, vagyis sejtette. A mágiája néha meggyógyította a sérüléseit, anélkül, hogy tudatosan akarta volna.

– Csak parányi vizes mágiát örököltem Mabtől. – A tűz az apja oldaláról van. – Az anyám – rossz érzés volt kimondani a szót, de valamiért mégis kimondta – azt mondta, hogy a csepp víz a mágiámban életmentő lesz a számomra, és képessé tesz az önvédelemre. – Rowan biccentett és ő folytatta a vallomását: – Meg akartam tanulni használni, úgy, mint más gyógyító, még régen. De soha nem engedték. Azt mondták... hogy egyáltalán nem lenne annyira hasznos, mivel nincs sok belőle, és királynőből amúgy sem lesz gyógyító. – Be kellene fejeznie a locsogást.

Valamiért összeszorult a gyomra, amikor Rowan megszólalt:

– Menj aludni! Mivel holnapra kitiltottak a konyhából, hajnalban edzeni megyünk. – Valóban megérdemelte, hogy elküldi, azok után, hogy így megégette. Ezért megfordult, de pont olyan szánalmasan nézhetett ki, mint ahogy érezte magát, mert Rowan hirtelen megszólalt. – Várj, csukd be az ajtót!

Szót fogadott. Nem kínálta hellyel, ezért a faajtónak támaszkodva várt. Rowan hátat fordított neki, ezért csak bámulta az erős izmokat, ahogy kiszélesednek és összehúzódnak, mikor mély levegőt vesz. Aztán még egyet. Még egyet.

– Amikor a párom meghalt, nagyon hosszú ideig tartott, míg vissza tudtam jönni.

Próbálta végiggondolni, hogy mit mondjon.

– Mikor?

– Kétszázhárom éve és huszonhét napja. – Az arcán, nyakán, karjain húzódó tetoválásra mutatott. – Ez itt elmeséli, hogy mi történt. A szégyent, amit utolsó leheletemig magammal cipelek.

A vendég harcosnak is olyan beesett szemei voltak.

– Mások is jönnek hozzád, akik a gyászukat és szégyenüket szintén magukon akarják viselni egy tetoválásban.

– Gavriel három katonáját veszítette el a déli hegyekben egy búvóhelyen. Lemészárolták őket. Ő túlélte. Amióta harcos, azoknak a neveit tetováltatja magára, akik az ő parancsnoksága alatt estek el. De a vádaknak és a felelősségnek kevés köze van a tetovált rajzokhoz.

– Te is hibáztál?

Lassan megfordult, nem teljesen, de annyira igen, hogy oldalról már látta az arcát.

– Igen. Fiatal koromban rendkívül kegyetlen voltam, bizonyítani akartam a hősiességemet önmagam és az őseim előtt. Maeve akárhová küldött hadjáratra, én mentem. Útközben megtaláltam a párom, egy a mi fajunkba tartozó nő, Lyria személyében – mondta szinte áhítatosan. – A doranellei piacon árult virágokat. Maeve helytelenítette a kapcsolatunkat, de ha találkozol a valódi pároddal, akkor nem tehetsz semmit, nem tudsz rajta változtatni. Ő az enyém volt, hiába mondott bárki bármit. A kapcsolatunk miatt kegyvesztetté váltam Maevénél, bár továbbra is iszonyúan akartam bizonyítani. Ezért a háború kitörésekor Maeve felkínálta nekem az esélyt, hogy mindent helyrehozhatok, amit én elfogadtam. Lyria könyörgött, hogy ne menjek. De én olyan arrogáns és forrófejű voltam, hogy otthagytam őt a hegyi házunkban, és elmentem a háborúba. Magára hagytam őt – mondta és újra Celaenára nézett.

Elhagytál, mondta ő is neki korábban. Rowan akkor akadt ki teljesen, az évszázadokkal korábbi sebei újra felszakadtak, és el akarták nyelni, annyira kegyetlenül emésztette a saját múltja, ahogy őt is.

– Hónapokra elmentem, és megszereztem mindazt a dicsőséget, amire ostobán sóvárogtam. De aztán eljutott hozzánk a hír, hogy az ellenségeink titokban a hegyszorosokon keresztül próbálnak bejutni Doranellébe. – Celaena gyomra kis gombóccá zsugorodott. Rowan a hajába túrt és végigsimított az arcán. – Repültem haza. Soha nem repültem ennyire gyorsan. Amikor hazaértem, kiderült, hogy gyereket várt. De így is megölték, és hamuvá égették a házunkat.

– Amikor elveszted a párod, nem... – A fejét rázta. – Teljesen magamon kívül voltam, elvesztettem a tér– és időérzékem. Mindenkit levadásztam, akik bántották őt. Sokáig tartott, míg mindet megöltem. Terhes volt, akkor tudhatta meg, amikor elmentem. De én annyira el voltam telve a saját kisded dolgaimmal, hogy nem éreztem meg, még a megváltozott illatán sem, hogy kisbabát vár. Egyedül hagytam a terhes páromat.

A hangja megtört, de Celaena ki tudta mondani a kérdését.

– Mit tettél azután, hogy megölted őket?

Rowan merev tekintettel a semmibe meredt.

– Tíz évig nem csináltam semmit. Eltűntem. Megőrültem. Az őrületen is túlmentem. Egyáltalán nem éreztem semmit. Csak... leléptem. Jártam a világot, alakokat váltottam oda-vissza, alig vettem észre, hogy az évszakok váltakoznak, csak akkor ettem, ha a sólymom azt mondta, hogy táplálékra van szüksége, különben meghal. Én hagytam volna, hogy meghaljak, de... valahogy nem tudtam rávenni magam... – Megállt, a torkát köszörülte. – Így maradtam volna örökre, de Maeve kinyomozta, hol vagyok. Azt mondta, elég időt töltöttem a gyásszal, és szolgálnom kell őt hercegként és parancsnokként – együtt kell dolgoznom egy maroknyi harcossal, hogy megvédjük a birodalmat. Ekkor beszéltem először valakivel Lyria halála óta. Ekkor hallottam először újra a nevem, és emlékeztem megint rá, hogy így hívnak.

– Így tehát vele tartottál?

– Nem volt semmim és senkim. Akkor azt reméltem, hogy őt szolgálva majd megölnek, és akkor újra láthatom Lyriát. Amikor visszatértem Doranellébe, a szégyenem történetét a bőrömre írattam, a véremmel tettem esküt Maevének, és azóta őt szolgálom.

– Hogy tudtál magadhoz térni egy ekkora veszteségből?

– Nem tudtam. Sokáig nem tudtam. Még... még most sem tértem magamhoz. Lehet, hogy soha nem is fogok.

Celaena bólintott, az ajkát szorosan összezárta és kinézett az ablakon.

– De lehet... – szólt újra Rowan, elég halkan ahhoz, hogy Celaena újra ránézzen. Nem mosolygott, de a szemében kíváncsiság csillogott. – De lehet, hogy talán együtt megtalálhatnánk az utat visszafelé.

Rowan nem fog tőle bocsánatot kérni a mai napért, sem a tegnapért, sem semmiért. És ő sem fogja erre kérni, mert megértette, hogy amikor Rowant nézi, akkor csak a tükörképét látja benne. Nem csoda, hogy korábban ki nem állhatta a tündért.

– Azt hiszem – mondta, vagyis inkább suttogta –, hogy nagyon szeretném.

Rowan a kezét nyújtotta.

– Akkor együtt.

Celaena nézte a sebhelyes, bőrkeményedéses tenyeret, aztán a tetovált arcot, amit átjárt valami zord remény. Valaki talán, valaki talán megértette, milyen az, amikor a lelked mélye sérült, valaki, aki szintén csak lépésről lépésre tud felkapaszkodni a szakadékból.

Talán soha nem jutnak ki belőle, talán soha nem lesznek újra épek, de...

– Együtt – mondta és elfogadta a feléje nyújtott kezet.

És valahol, a lelke legmélyén, felizzott egy darabka parázs.