13.

FEJEZET

CELAENA NEM IS VETTE ÉSZRE, hogy milyen kimerült, egészen addig, amíg minden el nem csendesedett: Emrys lágy éneke az asztal felől, az öreg által gyúrt tészta tompa puffanása, Luca késének nyesegető hangja és szakadatlan locsogása mindenről és bármiről. Azt is tudta, hogy mi vár rá, amikor a lépcsőház felé fordult. A kezei összevissza voltak szabdalva, az ujjai fájtak, a háta és a nyaka lüktetett, de... Rowan karba tett kézzel dőlt a lépcsőház boltíves folyosójának, élettelen szemében az erőszak hívogatta.

– Gyerünk, indulás!

Bár vonásai hidegek maradtak, Celaenának az a röpke benyomása támadt, hogy Rowant némiképp bosszantja, hogy nem egy sarokban duzzog és kesereg a körmei állapota miatt. Amikor távozott, Luca egy ujjal végigsimított a nyakán, és szinte hangtalanul kívánt sok szerencsét.

Rowan keresztülvezette egy kis udvaron, ahol az őrszemek hiába próbálták leplezni, hogy minden egyes mozdulatukat figyelik, aztán kimentek az erdőbe. A megalitok közötti mágikus védelem most is csípte a bőrét, és émelygés fogta el. A konyha állandó forróságából kikerülve majdnem megfagyott, mire elérték a mohalepte fákat, de ez az érzés is csak úgy felvillant benne.

Rowan egy sziklás hegygerincre kapaszkodott fel, az erdő legmagasabban fekvő, ködfelhőbe burkolózó része felé. Celaena alig egy pillanatra állt meg, hogy szemügyre vegye az alattuk elterülő dombokat, az előttük húzódó síkságot, ami zöld és friss volt, és biztos távolságban volt Adarlantól. Rowan egy szót sem szólt addig, míg el nem értek egy templomromhoz, amit láthatóan alaposan kikezdett az idő.

Lapos kőtömböket és oszlopokat látott, a mintázatukat a szél és az eső lekoptatta. Tőle balra feküdt Wendlyn, a hegylábak, a síkságok és a béke földje. Jobbján emelkedett a Kambrium-hegység, ami teljesen elzárta a kilátást és nem engedett betekintést a mögötte elterülő, halhatatlanok lakta vidékre. Maga mögött, jó messze, lent ki tudta venni a hegygerincen kígyózó erődöt.

Rowan átlépett a töredezett köveken, ezüstös haját összeborzolta a csípős, nedves szél. Celaena lazán, a teste mellett tartotta a karjait, inkább csak reflexből. Rowan nyakig fel volt fegyverkezve, arcán a kérlelhetetlen brutalitás maszkjával.

Celaena kényszerítette magát, hogy mosolyogjon, próbálta a lehető legkötelességtudóbb és legigyekvőbb arckifejezését felvenni.

– Tessék, elkezdheted az élvezkedést.

Rowan tetőtől talpig végigmérte a ködtől nedves ingét, ami most jegesen feszült a bőrére, a szintén foltos és nedves nadrágját, a lábfeje tartását.

– Töröld már le azt a mézesmázos, hazug mosolyt az arcodról! – A hangja éppolyan halálos volt, mint a szeme, az éle, mint a borotva.

Celaena megtartotta mézesmázos, hazug mosolyát.

– Nem értem, miről beszélsz.

Rowan közelebb lépett, szemfogai előtűntek.

– Íme az első lecke, lányka: ne beszélj állatságokat! Semmi kedvem most ilyesmivel foglalkozni, és talán én vagyok az egyedüli, aki fütyül rá, hogy milyen bosszús, gonosz és borzalmas vagy valójában.

– Nem hinném, hogy különösebben látni akarod, hogy milyen bosszús, gonosz és borzalmas vagyok igazából.

– Gyerünk, hajrá, mutasd meg! Legyél olyan elviselhetetlen, amilyen csak akarsz, hercegnő, mert én tízszer olyan elviselhetetlen vagyok már tízszer olyan hosszú ideje, minthogy te egyáltalán élsz.

Nem engedte szabadjára az érzéseit, mert Rowan valójában semmit nem értett abból, hogy mi leselkedik a bőre alatt, és karmol végig a belsején, az arckifejezését ellenben nem próbálta kontrollálni, és visszahúzta az ajkait a fogáról.

– Ez már jobb. Tessék, válts alakot!

– Ezt nem tudom irányítani – felelte kurtán, és már nem akart kedélyesnek tűnni.

– Ha kifogásokat akarnék, akkor azt kérnék. Válts alakot!

Celaena nem tudta, hogy hogyan. Gyerekként nem tudta soha tökéletesen elsajátítani, az elmúlt évtizedben pedig természetesen semmilyen lehetősége nem nyílt rá, hogy megtanulja.

– Remélem, hoztál némi harapnivalót, mert sokáig maradunk, ha a mai lecke az én alakváltásomtól függ.

– Te tényleg irtó élvezetessé teszed a kiképzésedet! – Celaenának az volt az érzése, hogy nyugodtan kicserélhette volna kiképzésedet arra, hogy élve megegyelek.

– Már legalább egytucatnyi mester-tanítvány kiképzésben vettem részt, szóval elegem van a sok szövegből, oké?

Rowan mosolya visszafogottabbá, egyben halálosabbá vált.

– Fogd be azt az okos szádat és válts alakot!

Megborzongott, mintha egy villám dárdaként zuhant volna egy szakadékba.

– Nem.

Rowan ekkor megtámadta.

Celaena egész reggel az ütésein elmélkedett, a mozgásán, a ruganyosságán, hogy milyen szögből támad. Így kitért az első csapás, az ökle elől. A hajtincsei kibomlottak a szélben.

Elég messzire elpördült a másik irányba, hogy kikerülje a második ütést. De Rowan olyan átkozottul gyors volt, hogy alig tudta követni a mozgását, semmi esélye nem volt, hogy kitérjen, blokkolja vagy egyáltalán felfogja a harmadik ütést. Nem az arcát ütötte, hanem a lábát, ahogy előző este is.

Rowan finom lábmozdulata után már zuhant is, megpördült, hogy megtartsa magát, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy a homloka egy simára kopott sziklának ne csapódjon. Gurult, a szürke ég fölé tornyosult, megpróbálta felidézni, hogy hogyan kell lélegezni, mivel a becsapódás visszhangzott a koponyájában. Rowan könnyedén lecsapott rá, térde a bordáiba fúródott, két vállra fektette, és lovagló ülésben ráült. Nem tudott elcsavarodni és nem tudta levetni magáról, levegőt is alig kapott, szédült, a reggeli konyhai munkától és a hetekig tartó éhezéstől az izmai ki voltak zsigerelve, képtelen volt bármire. Alulmaradt súlyban, izomban. Életében először érezte, hogy reménytelenül alulmaradt.

– Gyerünk, válts már alakot! – sziszegte Rowan.

Kinevette, a hangja még a saját fülében is szánalmasan csengett.

– Ügyesen csinálod. – Te jó ég, a feje lüktetett, meleg vér csörgedezett a homloka jobb feléről, és Rowan éppen a mellkasán ült. Újra felnevetett, fojtogatta a súlya. – Azt hiszed, hogy azzal, hogy feldühítesz, rá tudsz venni arra, hogy alakot váltsak?

Rowan vicsorgott. Ahogy káprázott a szeme, Rowan arcán látta a csillagokat. Minden pislogással kegyetlen fájdalom hasított belé. Valószínűleg ez lesz a legrondább monokli az életében.

– Van egy javaslatom. Én pokolian gazdag vagyok – próbálta túlkiabálni a lüktetést a fejében. – Mi lenne, ha egy hétig körülbelül eljátszanánk a kiképzést, aztán pedig megmondanád Maevének, hogy készen állok arra, hogy belépjek a Doranellébe? Én meg adok neked annyit az átkozott aranyamból, amennyit csak akarsz.

A szemfoga most olyan közel volt a nyakához, hogy egy mozdulat, és ki tudná tépni a torkát.

– Nekem is van egy javaslatom – mordult egyet. – Nem tudom, hogy mi az ördögöt csináltál tíz évig, azon kívül, hogy tetted-vetted és orgyilkosnak hívtad magad. De azt hiszem, hogy hozzá vagy szokva ahhoz, hogy eléred a kis céljaidat. Közben pedig nem tudod magadat kontrollálni. Nincs önkontrollod, igazán mélyen gyökerező önfegyelmed. Gyerek vagy, az is az elkényeztetett fajtából. És – zöld szemében csak utálat tükröződött – gyáva vagy.

Ha nem tartotta volna erősen, akkor ott helyben lekarmolta volna a bőrt az arcáról. Küzdött, minden valaha tanult technikát kipróbált, hogy kimozdítsa, de egyujjnyit nem mozdult.

Mély, undok nevetés.

– Nem szereted ezt a szót? – Közelebb hajolt, annyira káprázott a szeme, hogy a tetoválása is egybefolyt előtte. – Gyáva. Gyáva vagy, aki tíz évig csak menekült, miközben ártatlan embereket égettek el élve, mészároltak le és...

Egyszer csak már nem hallotta, hogy mit mond.

Semmit sem hallott. Megállt benne az élet.

Olyan volt, mintha újra víz alatt lenne. Mint amikor beviharzott Nehemia szobájába, és meglátta azt a gyönyörű testet megcsonkítva az ágyon. Mint amikor Gálán Ashryvert látta, a szeretett és bátor embert, ahogy kilovagol az alkonyatba, emberei üdvrivalgása közepette.

Mozdulatlanul feküdt, nézte a kavargó felhőket. Várt, hogy Rowan befejezze, kimondja azokat a szavakat, amelyeket hallani sem bír, várta az ütést, biztos volt benne, hogy nem fogja érezni.

– Kelj fel! – szólt Rowan hirtelen, a világ egyszerre felderült és kitágult, ahogy felállt. – Kelj fel!

Kelj fel! Chao\ mondta ezt neki egyszer, amikor azt hitte, hogy beleőrül a fájdalomba, a félelembe és a gyászba. Akkor át is lépte a józan ész határait, azon az éjjelen, amikor Nehemia meghalt, amikor kibelezte Archert, azon a napon, amikor elmondta Chaolnak a szörnyű igazságot... Chaol segített neki megőrülni. Most is csak zuhant lefelé. Képtelenség volt felkelni, mert a szenvedés feneketlen mély volt.

Erős, durva kezek ragadták meg a hóna alatt, a világ megbillent és megfordult, aztán ismét a tetovált, vicsorgó arc volt előtte. Vegye csak a fejét az erős kezébe, és kapja el a nyakát.

– Szánalmas vagy – a tündér köpött egyet és elengedte. – Gerinctelen és szánalmas.

Nehemiáért meg kell próbálnia, meg kell próbálnia...

De amikor benyúlt oda, ahol a szörnyeteg tanyázott a mellkasában, csak pókhálót és hamut talált.

Celaena továbbra is szédült, és az alvadt vér is viszketett az arcán. Nem törölte le, és nem érdekelte különösebben a minden bizonnyal szépen kiviruló monoklija sem, miközben mérföldeket gyalogolva, mászva jutottak el a templomromoktól a hegy erdős lábáig. Nem Ködvárba mentek.

Alig állt a lábán, amikor Rowan kivonta a kardját és a tőrét, és megállt egy füves fennsík szélén, amit kisebb dombok tarkítottak. Nem valódi dombok, hanem sírdombok, régen halott lordok és hercegek ősi sírjai, melyek egészen az erdőszélig terjedtek. Tucatnyi sírhalmot látott, mindegyiknek kőküszöbe és zárt vasajtaja volt. Bár továbbra is csak elmosódottan látott, és a feje lüktetett, mégis borsódzott a háta.

Úgy tűnt, hogy a füves dombocskák... lélegeznek. Alszanak. A vasajtók bezárva tartják a buckamanókat az ellopott kincsekkel együtt. Ezek a lények valahogy beszivárogtak a sírdombokba, ott lapulnak évezredek óta, és azokból a bolondokból lakmároznak, akik arany után mernek itt kutakodni.

Rowan a sírhalmok felé bökött a fejével.

– Eredetileg várni akartam addig, amíg valamelyest tudod kezelni a képességeidet. Azt terveztem, hogy majd éjszaka jövünk, amikor a buckamanókat tényleg látni lehet. Tekintsd szívességnek, hogy most vagyunk itt, mert nappal csak kevés merészkedik elő. Járkálj a sírok között, Aelin, nézz szembe a buckamanókkal, és juss át a mező túloldalára! Ha ezt megcsinálod, akkor bármikor elmehetünk Doranellébe, amikor csak szeretnéd.

Csapda. Nagyon jól tudta, hogy csapda. Rowannek megadatott a végtelen idő ajándéka, és akár évszázadokon át tartó játszmákat is játszhatott. Kihasználta az ő türelmetlenségét, halandóságát, azt a tényt, hogy minden egyes pillanattal közelebb kerül a halálához. Szembenézni a buckamanókkal...

Rowan fegyverei megcsillantak, elég közel ahhoz, hogy elkapja őket. A tündér megvonta erős vállát és így szólt:

– Várhatsz addig, míg kiérdemled, hogy visszakapd a fegyvereidet, vagy így is bemehetsz, ahogy vagy.

A dühkitörés elég erőt adott neki ahhoz, hogy így feleljen:

– A csupasz kezem is elég fegyvernek. – Rowan csak gúnyosan rávigyorgott, és elkezdett barangolni a dombok útvesztőjében.

Szorosan mögötte haladt, követte őt, ahogy körbejárták a halmokat, tudta, hogy ha lemarad, akkor a társa gondolkodás nélkül itt hagyja.

A vasajtók mögött valami folyamatosan lélegzett, és valami ébredezhetett, mert ásítozást is hallott. Az ajtók dísztelenek voltak, a kőből készült szemöldökfáknál kampókkal és szögekkel voltak elreteszelve, melyek olyan öregek voltak, hogy valószínűleg még Wendlynnél is idősebbek lehettek.

A fű ropogott a léptei alatt. Itt még a madarak és a rovarok is nagyon csendesek voltak. A dombok szétváltak, és a legomladozóbb sírhalom körül feltárult előttük egy kiszáradt fűszálakból formázott belső kör. A többivel ellentétben, melyek le voltak kerekítve, ez úgy nézett ki, mintha egy ősi istenség taposott volna rá. Lelapított tetejét bokrok göcsörtös gyökerei nőtték be, a küszöb három masszív köve kopott, mocskos és ferde volt. A vasajtó hiányzott.

Csak feketeség honolt bent. Időtlen, lélegző feketeség.

A szíve a fülében lüktetett, amikor a sötétség kinyúlt utána.

– Most itt hagylak – szólt Rowan. Nem tette be a lábát a körbe, a csizmája néhány hüvelyknyire volt a kiszáradt, halott fűtől. Mosolya vadállativá vált. – A mező túlsó végén várlak.

Azt várta, hogy majd elinal, mint a nyúl. Ezt is akarta. Te jó ég, ez a hely, ez az átkozott sírhalom csak százlépésnyire van, mégis úgy hat rá, hogy menekülni akar, és legszívesebben meg sem állna, míg nem talál egy helyet, ahol éjjel-nappal süt a nap. De ha megcsinálja, amit kell, akkor holnap már mehet Doranellébe. És azok a buckamanók a mező túloldalán... nem lehetnek rosszabbak, mint amit már látott, ami ellen harcolt, és amivel már találkozott a világban és önmagában.

Ezért bólintott és rálépett a halott mezőre.