51.

FEJEZET

– FOGD A KARDODAT MEG A TÖBBI FEGYVERT, ÉS SIESS! – mondta Rowan Celaenának, aki azonnal talpra ugrott, és az ágya mellett lévő tőréért nyúlt.

Rowan már a szoba közepén járt, magára vette a ruháit és a fegyvereit. Celaena nem kérdezősködött, majd úgyis elmondja, ami szükséges. Felhúzta a nadrágját, és a csizmáját.

– Valaki elárulhatott bennünket – szólt Rowan. Celaena becsatolta a kardövet, és a nyitott ablak felé fordult. Csend. Az erdőben tökéletes csend honolt.

A horizonton viszont egyre nőtt egy fekete folt.

– Ma éjjel jönnek – mondta halkan.

– Bejártam a csapdákkal ellátott területet. – Rowan egy kést dugott a csizmájába. – Mintha valaki elárulta volna nekik a csapdák és riasztócsengők helyét. Egy órán belül itt lesznek.

– Az őrkövek működnek? – Befejezte a copfját, és a hátára szíjazta a kardját.

– Igen, azok érintetlenek. Riadóztattam mindenkit, Malakai és a többiek már előkészítik a védelmet a falaknál. – A lelke mélyén Celaena elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen lehetett Malakainak egy félmeztelen Rowant látni a szobájában, ahogy kiabálva parancsokat osztogat.

– Ki lehet az áruló? – kérdezte.

– Nem tudom, de ha megtalálom, akkor szétverem a fejét. De egyelőre nagyobb bajunk is van.

A sötétség szétterjedt a horizonton, felfalta a csillagokat, a fákat, a fényt.

– Ez meg mi?

Rowan szája elkeskenyedett.

– Ez a nagyobb baj.

Az őrkövek jelentették az utolsó védelmi vonalat közvetlenül az erőd előtt. Ha Narrok ostrom alá venné Ködvárat, akkor bár nem tartóztathatják fel időtlen ideig őket, az akadály azért igénybe fogja venni a lényeket és az erejüket. A várfalakon, az udvaron és fent a tornyokban féltündérek álltak készenlétben. Ha az ellenség át is jut a védvonalon, az íjászok annyi embert fognak kiiktatni, amennyit csak lehet. Az erőd szűk tölgyfa kapuin át pedig nehéz lesz bejutni az udvarra.

De ott voltak még a lények és Narrok, valamint az általuk hozott sötétség. Madarak és állatok vonultak, tömegével menekültek az erőd mellett, verdeső szárnyak, dobogó lábak, köveken csikorgó karmok. Az állatokat az Aprónép, a csillogó, éjjel is látó-világító szemek gazdái terelték biztonságos helyre. Narrok és a lények akármilyen sötétséget is hoznak magukkal, ha egyszer belekerül az ember, soha nem tud kikeveredni belőle.

Celaena az erőd kapuján kívül állt Rowannel. A lány az erőd és az őrkövek közötti füves földterületet túlságosan kicsinek érezte. Az állatok és az Aprónép pillanatokkal korábban tűntek el, és a szél is teljesen elcsendesedett.

– Ha az őrkövek védelmi vonalán átjutnak, akkor íjjal lődd őket, a szemük közé célozz! – mondta neki Rowan, íját lazán a kezében tartva. – Ne adj rá esélyt nekik, hogy megbabonázzanak téged vagy bárki mást! A katonákat hagyd a többiekre.

A kétszáz katonát még nem hallották, és nem is látták. A lány bólintott, kezében szorongatva a saját íját.

– És a mágia?

– Takarékoskodj vele, de ha úgy érzed, hogy el tudod vele pusztítani őket, akkor ne habozz! Ne komplikáld túl a dolgokat! Irtsd őket, ahogy csak tudod! – Jéghideg stratéga. Tiszta, hamisítatlan harcos. Szinte érezte a belőle áradó fenyegetést.

Az őrköveken túlról egyre fokozódó bűz áradt, az őrök az udvarban morgolódni kezdtek. A halandó bőrbe bújt pokoli lények túlvilági szagot árasztottak. Kóbor, habzó szájú állatok rontottak ki a fák közül, a sötétség mögöttük egyre sűrűsödött.

– Rowan – szólt Celaena. Inkább érezte, mint látta őket. – Itt vannak.

Az erdőszélen, alig öt lépésre az őrkövektől, felbukkantak a lények.

Celaena összerezzent. Három.

Három, nem kettő.

– De a vérfarkasok...

Nem tudta befejezni a mondatot. Látta, hogy a három lény figyelmesen nézi az erődöt. A legsötétebb feketébe voltak öltözve, nyitott tunikájuk alól feltűnt a rémkő nyakék. Ezek szerint a vérfarkasok nem ölték meg, mert ugyanaz a tökéletes férfi állt előtte, és egyenesen őt nézte. Mosolygott. Mintha már ízlelgetné.

Egy nyúl lőtt ki a bokrok közül, az őrkövek felé. A sötétség hatalmas vadállatként nyúlt ki a lények mögül, és tappancsával elsodorta a menekülő állatot.

A nyúl a levegőben megdermedt, bundája megfakult, összecsomósodott, a csontjai kitüremkedtek, mintha kiszívták volna belőle az életet. Az őrszemek a várfalon és a toronyban felbolydultak, egyesek káromkodtak. Celaena egy szörnyszülött markából ki tudott szabadulni. De hárman egyszerre, ez valami végtelen erőt jelent.

– Az őrkövek védelmi vonala nem eshet el – szólt Rowan. – Ez a feketeség bárkit elpusztít, akit elér. – A sötétség azalatt is terjedt az erőd körül, míg ezt a mondatot végigmondta. Csapdába ejti őket. Az őrkő-kör zümmögött, Celaena a vibrálást, zengést a talpában érezte.

Tündér alakjába váltott, összerándult a fájdalomtól. Szüksége volt az élesebb hallásra, az erőre, a gyors gyógyulásra. A három lény továbbra is az erdőszélen állt, a sötétség pedig egyre terjedt. A kétszáz katonának semmi jele.

A három lény egyként fordult a mögöttük lévő árnyék felé, oldalra léptek, fejet hajtottak. A fák közül Narrok lépett elő.

A többiektől eltérően ő nem volt szép. Hegek borították. Erős volt, termetes, állig felfegyverkezve. De a fekete erek az ő bőrén keresztül is áttűntek, és ő is obszidiánfekete nyakéket viselt. Celaena még ilyen távolságból is látta a szeméből áradó, mindent elnyelő ürességet, ami úgy szivárgott felé, mint a folyóban úszó vér.

A lány azt várta, hogy mond valamit: tárgyal velük a lehetőségeikről, hogy behódolnak vagy meghalnak, vagy mond egy beszédet, hogy megtörje őket. De Narrok csak lassan, szinte élvezettel végigjáratta a tekintetét Ködváron, előhúzta vaskardját, és az ívelt őrkőkapukra mutatott vele.

Celaena és Rowan tehetetlenül nézték, ahogy a sötétség korbácsa lecsapott a láthatatlan védelmi vonalra. A levegő beleremegett, a kövek felnyögtek.

Rowan a tölgyfa kapuk felé indult, parancsokat kiabált az íjászoknak, hogy készüljenek és használják a mágiájukat, akármilyen is van nekik, hogy kivédjék a közelgő sötétséget. Celaena maradt ott, ahol volt. Az újabb csapásra az őrkövek felmorajlottak.

– Aelin! – szólította meg Rowan. A lány visszanézett rá. – Menj be a kapukon!

A lány levette az íját a hátáról. Felemelte a kezét, amin már lobogott a tűz.

– Akkor éjjel az erdőben visszahőkölt a láng elől.

– Kívül kell kerülnöd a védelmi vonalon ahhoz, hogy használni tudd a tüzed. Különben a mágiád egyszerűen visszapattan a falról.

– Tudom – felelte csendesen.

– Legutóbb elég volt egyszer a szemébe nézned annak a lénynek, és máris a bűvkörébe kerültél.

A sötétség újra lecsapott.

– Most másképp lesz – mondta, Narrokot és a három teremtményt figyelve. Most elszámolnivalójuk van egymással. A vére felforrt, de kimondta: – Nem tudom, hogy mi mást tehetnék.

Mert ha a sötétség eléri őket, akkor az összes penge és nyíl haszontalanná válik. Esélyük sem lesz a visszavágásra.

Mögöttük kiáltás hangzott fel, amit még több követett. Kardok csörrentek. Valaki felkiáltott:

– Az alagút! Valaki beengedte őket az alagúton!

Celaena egy pillanatig csak állt és pislogott. A menekülő alagút. Tényleg elárulták őket. És már tudták, hogy hol vannak a katonák: a föld alatti hálózaton keresztül másznak be, ott engedték be őket, talán az őrkövek miatt, mivel ők csak a földfelszín feletti fenyegetésre figyeltek, és emiatt képtelenek voltak megfékezni a föld alatti veszélyt.

A kiabálás és a harc zaja egyre erősödött. Rowan a gyengébb harcosokat bent tartotta az erődben, pontosan az alagút bejáratánál, hogy biztonságban legyenek. Az ott egy mészárszék lesz.

– Rowan...

A sötétség újabb csapást intézett az őrkő gátra, aztán még egyet. Celaena elindult a kövek felé. Rowan felmordult:

– Még egy lépés és...

Ő csak ment tovább. Az erőd belsejében üvöltözés kezdődött, fájdalom, halál, rettegés. Minden távolodó lépés belehasított a szívébe, de haladt a kövek, a megalitkapuk felé. Rowan megfogta a könyökét.

– Ez parancs volt.

Eltolta a kezét.

– Rád bent van szükség. A védvonalat hagyd rám!

– Nem is tudod, hogy működni fog-e.

– Menni fog – horkantott fel. – Nélkülem is meglesztek, Rowan.

– Te vagy a trónörökös...

– Most csak egy nő vagyok, akinek az ereje életeket menthet. Hagyj, hadd csináljam, amit akarok! Hadd segítsek másokon!

Rowan az őrkövekre nézett, az erődre, a tülekedő őrökre, akik a lentieknek akartak segíteni. Mérlegelt, számolgatott. Végül megszólalt:

– Ne támadd meg őket! A sötétségre összpontosíts, és tartsd távol az őrgáttól, ennyi. Tartsd a védvonalat, Aelin!

De ő nem a vonalat akarta tartani, főleg, amikor az ellenség már ilyen közel volt. A calacullai és távolvégi lelkek súlya is ránehezedett, olyan hangosan sikoltoztak, mint a katonák az erődben. Mindannyiukat cserbenhagyta. Elkésett. Elég volt ebből. De jó katonaként bólintott, mert Rowan annak hitte őt és így szólt:

– Értettem.

– Abban a pillanatban meg fognak támadni, ahogy kiteszed a lábad a védelmi vonalon túlra – mondta és elengedte a karját. Celaena mágiája forrni kezdett az ereiben. – Tartsd készenlétben a pajzsod!

– Tudom – csak ennyit felelt és közeledett a védelmi vonalhoz és a mögötte örvénylő sötétséghez. A kapu boltíve felderengett. Jobb kézzel kihúzta a hátára erősített kardot, bal kezét már lángok borították.

Nehemia népét lekaszabolták. Az ő népét lemészárolták. Az ő népét.

Celaena a boltív alá lépett, a mágia zizegett és megbizsergette a bőrét. Még néhány lépés, és elhagyja a védvonalat. Érezte, hogy Rowan kivár, várja, hogy túléli-e az első pillanatokat. De túl fogja élni, hamuvá és porrá égeti ezeket a lényeket.

Ez a legkevesebb, amivel tartozik a Távolvégben és Calacullában meggyilkoltaknak, ez a legkevesebb, amit annyi idő után végre megtehet. Szörnyeteg ő is, aki szörnyeteget pusztít.

Bal kezén a lángok felragyogtak, áthaladt a boltív alatt, és belépett a hívogató szakadékba.