54.

FEJEZET

TROMBITASZÓ JELEZTE ÉRKEZÉSÉT. Mire a trombiták elhallgattak, Orynth népe megtöltötte a föléjük magasodó fehér palotához vezető meredek utcákat. A nap hetek óta először sütött ki – a macskakövön gyorsan olvadt a hó, de mivel a szél még mindig téliesen harapós volt, Adarlan királya és népes kísérete tetőtől talpig szőrmébe burkolózott, eltakarva királyi rangjelzéseiket.

Az aranyszínű és skarlátvörös zászlók büszkén lobogtak a csípős szélben, a sereg élén haladó zászlóvivők kezében megcsillantak az aranyozott zászlórudak, páncéljuk csak úgy ragyogott. A lány a trónteremből nyíló egyik erkélyről figyelte a közeledő menetet, mellette Aedion tudósított folyamatosan a lovak, a páncélzat és a fegyverek állapotáról – no meg magáról Adarlan királyáról, aki elsők között lovagolt be pompás fekete csataménje hátán. A mellette ügető pónin egy kisebb alak ült.

– A király nyafka fiacskája – jegyezte meg Aedion.

Az egész kastélyban nyomasztó csend honolt. Nagy volt a sürgés-forgás, de mindenki némán és feszülten tette a dolgát. A lány apja végigidegeskedte a reggelit, anyja lélekben teljesen máshol járt, az udvar népe szokatlan módon felfegyverkezve egymással acsarkodott. Csak a nagybátyján nem látszott semmilyen változás – ma egyedül Orlon mosolygott rá, megdicsérte, milyen csinos ebben a kék ruhában, a fején az arany koronával, és meghúzgálta az egyik frissen bodorított fürtjét. Senki nem beszélt neki erről a látogatásról, de fontos esemény lehetett, mert még Aedion is tiszta ruhát és koronát viselt, sőt új tőrt is kapott, amit a levegőbe dobált.

– Aedion, Aelin! – szólt ki valaki szigorúan a trónteremből. Lady Marion volt az, anyja legjobb barátnéja és szobalánya. – A díszemelvényre, de azonnal!– Az elbűvölő hölgy mögül éjfekete hajzuhatag és egy fekete szempár kukucskált ki: Elide, a lánya. Aelin a kislányt túl csendesnek és törékenynek találta, ezért nemigen foglalkozott vele. Lady Marion, tulajdon nevelőnője így is eleget babusgatta a lányát.

– A francba! – szitkozódott Aedion, mire Marion elvörösödött a dühtől, de nem szidta le érte. Egy újabb bizonyíték, hogy ez a nap más, mint a többi – egyenesen vészjósló.

A lány gyomra megremegett, de követte Lady Mariont, szokás szerint Aedionnal a nyomában, és leült az apja melletti kis trónusra. Aedion a szomszédos helyet foglalta el, egyenes háttal, felszegett fejjel, mintha máris az ő védelmezője és harcosa lenne.

Egész Orynth néma csendben figyelte, amint Adarlan királya belépett hegyi otthonukba.

A lány gyűlölte Adarlan királyát.

Sosem mosolygott – akkor sem, amikor méltóságteljesen belépett a trónterembe, hogy az ő nagybátyját és szüleit üdvözölje, akkor sem, amikor bemutatta elsőszülött fiát, Dorian Havilliard koronaherceget, sőt még akkor sem, amikor a nagyteremben minden eddiginél fényűzőbb lakoma vette kezdetét. A férfi ez idáig mindössze kétszer nézett rá: először a bemutatkozásnál, amikor olyan hosszan és szúrósan méregette őt, hogy az apja meg is kérdezte, mit talál olyan érdekesnek a lányán, mire az udvarban tovább nőtt a feszültség. De a lány állta sötét pillantását. Ki nem állhatta a férfi sebhelyes, brutális arcvonásait és prémes öltözékét. Utálta, amiért semmibe veszi a fiát, aki szép, sötét hajával úgy állt mellette, mint egy játék baba, elegánsan és illemtudóan, fehér kezei pedig oly kecsesen mozogtak, mint két kis madár.

Másodszor az asztalnál nézett rá a király, ahol őt néhány székkel odébb ültették, mellette, a királyhoz közelebb eső oldalon Lady Marion, a másikon Aedion foglalt helyet. Lady Marion ruhája alatt, a lábához erősítve tőrök lapultak, amit a lány onnan tudott, hogy mindig beléjük ütközött. Marion másik oldalán Lord Cal, a férje ült, testén fényes páncél.

Elidét a többi gyerekkel együtt felküldték az emeletre. Csak Aelin és Aedion – meg persze Dorian herceg – maradhatott. Aediont majd szétvetette a büszkeség, és alig tudott uralkodni magán, amikor Adarlan királya másodszor is velejéig ható pillantásokat vetett unokanővérére. Ezután a király beszédbe elegyedett a lány szüleivel, nagybátyjával, valamint a királyi családot körülvevő nemes urakkal és udvarhölgyekkel.

Aelin mindig is tudta, hogy az udvari személyzet nem kockáztatna, legyen szó akár őróla, akár a szüleiről vagy a nagybátyjáról.

Most is észrevette, hogy apja legközelebbi barátainak tekintete beszélgetés közben az ablakokra és ajtókra szegeződik.

A társaság többi része Adarlan kíséretéhez és Orlon udvartartásának külsőbb köreihez tartozott, továbbá jelen voltak befolyásos városi kereskedők is, akik szerettek volna kapcsolatokat építeni Adarlannal. Vagy valami ehhez hasonló. De a lány figyelmét a szemközt ülő herceg kötötte le, akiről az apja és saját kísérete látszólag tudomást sem vett, ezért került szinte az asztal végére, vele és Aedionnal együtt.

Miközben a herceg levágott egy darabot a sült csirkéből, a lány eltűnődött, milyen szépen eszik. Egy zsírcsepp sem ment mellé, egyetlen húsdarab sem esett az asztalra.

Aelin illedelmesen viselkedett, mígAedion reménytelen eset volt, tányérján csontok és morzsák éktelenkedtek, de még a lány ruhájára is jutott belőlük. Mérgében belerúgott a fiú lábába, de Aedion csak az asztal túlsó felén társalgó királyi családot figyelte.

Aelinnel és a koronaherceggel senki sem foglalkozott. Aelin újra rápillantott a fiúra, aki vele nagyjából egyidős lehetett. Bőre hófehér, kékesfekete haja gondosan nyírva; zafírkék szeme a tányér felett találkozott a lány tekintetével.

– Úgy eszel, mint egy finom úrihölgy – mondta neki.

A fiú összeszorította a száját, elefántcsontszínű arcába vér szökött. A lánnyal szemben ülő Quinn, nagybátyja gárdakapitánya félrenyelte a vizet.

A herceg, mielőtt válaszolt volna, az apjára pillantott, aki még mindig elmélyülten beszélgetett a lány nagybátyjával. Nem megerősítést várt tőle, inkább félelem vezérelte.

– Úgy eszem, mint egy herceg – válaszolt Dorian halkan.

– A kenyeret nem kell késsel-villával enned – mondta a lány. Alig érezhető lüktetést érzett a fejében, majd kisebb melegség tört rá, de nem vett róla tudomást. Meleg volt a teremben, mert valamilyen okból minden ablakot becsuktak.

– Itt északon – folytatta, miután a herceg továbbra sem tette le a kést és a villát – nem muszáj ennyire hivatalosnak lenned. Mi nem szoktunk előkelősködni.

Hen, Quinn egyik embere néhány székkel odébb nyomatékosan köhintett. A lány szinte hallotta a szavait: „Mondja ezt az a gondosan bebodorított hajjal és új ruhában pompázó kis hölgy, aki megfenyegetett minket, hogy ne merészeljük összekoszolni magunkat. ”

Aelin hasonlóan jelentőségteljesen nézett vissza Henre, majd ismét az idegen herceg felé fordult. A fiú tekintete addigra újra a tányérjára meredt, mintha arra számítana, hogy az est hátralévő részében mellőzve lesz. Olyan magányosnak tűnt, hogy a lány megint megszólította.

– Lehetsz a barátom, ha akarsz.

Ezúttal nem szólt hozzájuk senki, és nem is köhögött.

Dorian felszegte az állát.

– Már van egy barátom. Egy nap ő lesz Anielle ura, és a legádázabb harcos a környéken.

A lány tartott tőle, hogy Aedionnak nem fog tetszeni ez a kijelentés, de unokatestvére még mindig az asztal túlsó végén ülőkkel volt elfoglalva. Aelin azt kívánta, bárcsak meg se szólalt volna. Még ennek a mihaszna idegen hercegnek is vannak barátai. A fejében érzett lüktetés erősödött, ezért ivott egy kis vizet. Víz – mindig a hűs víz hoz számára enyhülést.

De ahogy a poharáért nyúlt, hirtelen úgy érezte, mintha tűket szúrnának a koponyájába, és felnyögött az égető fájdalomtól.

– Jól van, hercegnőm? – Mindig Quinn vette észre először, ha valami nem volt rendben.

A lány pislogott, sötét foltok ugráltak a szeme előtt. A fájdalom viszont elmúlt.

Vagyis nem múlt el teljesen, csak egy időre. Aztán egy kis szünet után...

Pontosan a két szeme között kellemetlen nyomást érzett, valami megpróbált oda bejutni. Megdörzsölte a homlokát. A torka elszorult, vízért nyúlt, vágyott az enyhülést hozó, hűs és megnyugtató érzésre, pontosan úgy, ahogy tanítóitól és az udvartól hallotta. De a mágia már lángolva kavargott a zsigereiben. A fejében tovább fokozódott a kínzó lüktetés.

– Hercegnő! – szólalt meg újra Quinn. A lány remegő lábakkal felállt az asztaltól. Ahogy a fájdalom nőtt, a világ körülötte egyre inkább elsötétedett, amitől elvesztette az egyensúlyát. Lady Marion hangja távolinak tűnt, mintha víz alól hallaná, amint őt szólítja és utánakap, de Aelin most az anyja hűs érintésére vágyott.

Anyja riadtan fordult oda, arany fülbevalója szikrázott a fényben. Karját hívogatóan felé nyújtotta.

– Mi a baj, Tűzszívű lány?

– Rosszul vagyok – válaszolta, nehezen formálva a szavakat. Oltalmat keresve kapaszkodott anyja bársonyruhás karjába, úgy érezte, elgyengült lábai mindjárt összecsuklanak.

– Mit érzel? – kérdezte az anyja, a kezét a homlokára téve. Aggodalom töltötte el, és rápillantott a férjére, aki Adarlan királya mellől figyelte őket. – Lángol – mondta neki halkan. Lady Marion mögötte termett, felnézett rá és így szólt: – Küldd a gyógyítót a szobájába.

Marion már ott sem volt, sietve távozott az egyik oldalajtón át.

Aelin megszorította anyja karját, szólni akart neki, hogy nincs szüksége gyógyítóra. Mégsem jött ki hang a torkán, miközben a mágia egyre nőtt és lángolt benne. Az anyja felszisszent és hátrahőkölt, a lány érintésétől füstölt a ruhája.

– Aelin!

A feje lüktetett a mindent elsöprő fájdalomtól, majd ekkor...

Valami izegni-mozogni, tekergőzni kezdett a fejében.

A sötétség férge egyre beljebb hatolt. A lány mágiája kavarogva, csapkodva próbálta kiűzni, felégetni, megmentve mindkettőjüket, de...

– Aelin!

– Vegyétek ki! – visította, miközben kezét a halántékára szorítva hátrált az asztaltól. Két idegen nemes úr megragadta Doriant, és kivitték a teremből.

Mágiája megvadult állatként küzdött, míg a féreg mind mélyebbre fúrta magát.

– Vegyétek ki!

– Aelin! – Apja felugrott, keze a kardján. A társaság fele is talpon volt már, de a lány egy figyelmeztető mozdulattal igyekezett távol tartani őket.

Kék láng lövellt ki. Ketten még időben félreugrottak, aztán a többiek is sorra felpattantak a helyükről, amikor a székek lángra kaptak.

A féreg rákapcsolódott a lány tudatára, és nem engedte el.

A fejéhez kapott, a mágiája akkorát sikoltott, hogy minden beleremegett. Élő, türkizkék tüzoszlopként állt és zokogott, miközben tudata kezdte megadni magát a sötét féregnek.

Saját hangján és a termet betöltő kiáltásokon keresztül is hallotta, ahogy apja, karját kitárva ordítva könyörög térden álló anyjának:

– Tedd meg, Evalin!

A tűzoszlop olyan forró lett, hogy az emberek menekülni kezdtek.

Aelin esedezve, kínok között nézett az anyjára, tekintetük találkozott.

Ekkor hatalmas vízsugár zúdult rá, a földre terítette, lefolyt a torkán, belement a szemébe, fojtogatta.

Nem kapott levegőt. Egész testét jéghideg víz borította, amíg a tűz ki nem hunyt.

Adarlan királya ekkor nézett rá harmadszor – és elmosolyodott.

A valg hercegek élvezettel tekintettek vissza erre a rémülettel és fájdalommal teli eseményre. Ahogy ízlelgették az emlékeket, Celaena megértette. Adarlan királya akkor éjjel hatalmat gyakorolt felette. Szülei nem tudhatták, hogy a sötét férget, ami a lány eszméletvesztésekor eltűnt, a mellettük ülő ember irányította.

Most már eggyel többen voltak, és a Narrokban élő negyedik herceg így szólt:

– A katonák már majdnem elfoglalták az alagutat. Álljatok készenlétben.

Celaena érezte, ahogy a herceg felette köröz, és figyeli őt.

– Értékes zsákmányra bukkantatok, ami urunkat érdekelni fogja. Nehogy kárba vesszen! Csak semmi mohóság!

A lány megpróbálta átadni magát a félelemnek vagy bármi más érzésnek, miközben belegondolt, hova viszik, mit tesznek vele. De semmit nem érzett, a hercegek pedig egyetértően mormogtak, miközben az emlék folytatódott.

Anyja azt hitte, Maeve támadt rá, gonosz módon emlékeztetve őt arra, hogy az adósa, és hogy mennyire sebezhetők. Aelin az elkövetkezendő órákat a hálószobája melletti jéghideg fürdőben fekve töltötte, közben tündérfülei segítségével kihallgatta a szülei és az udvaroncok beszélgetését, akik a királyi lakosztályhoz tartozó társalgóban vitatták meg a történteket.

Csak Maeve műve lehetett. Más nem képes ilyesmire, és rajta kívül senki nem tudhatja, hogy Adarlan királyának jelenlétében, aki amúgy is ki nem állhatja a mágiát, egy ilyen bemutató kifejezetten káros.

Aelin nem akart beszélni senkivel, noha már képes lett volna hercegnőhöz méltóan jönni-menni, beszélgetni vagy viselkedni. Anyja szerint ilyenkor jót tesz, ha az élet mielőbb visszatér a megszokott kerékvágásba, ezért másnap délután elküldte őt teázni Dorian herceggel, természetesen kellő kísérettel és felügyelet mellett, amiről a végig köztük ülő Aedion gondoskodott. Amikor Dorian kifogástalan modora megingott, és felborította a teáskannát, a tea pedig Aelin új ruhájára ömlött, a lány látványos jelenetet rendezett, kilátásba helyezve egy verést Aediontól.

Valójában nem érdekelte őt sem a herceg, sem a tea, sem a ruha. Alig bírt visszasétálni a szobájába, és aznap éjjel az elméjébe hatoló féregről álmodott. Sikoltozva, szájában lángokkal ébredt.

Hajnalban a szülei elvitték őt a kastélyból, egyenesen a kétnapi járásra lévő birtokukra. A gyógyító szerint az idegenek látogatása viselhette meg az idegeit. Aelin azt szerette volna, ha Lady Marion megy vele, de szülei ragaszkodtak hozzá, hogy ők is elkísérjék. Ezzel nagybátyja is egyetértett.

Úgy tűnt, a lány mágiájának elszabadulása után Adarlan királya szintén elhagyni készül a kastélyt.

Aediont Orynthban hagyták, de szülei megígérték, hogy érte küldenek, mihelyst jobban lesz. De a lány tudta, hogy a fiú biztonsága érdekében döntöttek így. Lady Marion is csatlakozott hozzájuk, míg férje és Elide a palotában maradt, szintén a biztonság kedvéért.

Szörnyetegnek érezte magát. Egy igazi szörnyetegnek, akit elzárva és felügyelet alatt kell tartani.

Szülei az első két éjszakát végigveszekedték a birtokon, így egyetlen társasága Lady Marion volt, aki felolvasott neki, megfésülte a haját, és perranthi otthonáról mesélt. Marion gyerekkora óta mosónőként dolgozott a palotában. Majd amikor Evalin odakerült, összebarátkoztak – legfőképpen annak az esetnek köszönhetően, amikor a hercegnő tintával összekente újdonsült férjének kedvenc ingét, és szerette volna kitisztíttatni, mielőtt az észreveszi.

Evalin hamarosan udvarhölgyévé tette Mariont, Lord Lochan pedig visszatért a déli határ mentén tett körútjáról, ő volt a jóképű Cal Lochan, aki valahogyan a kastély legpiszkosabb alattvalója lett, és folyton Marion tanácsára szorult a különféle foltok kitisztítását illetően. És aki aztán egy nap megkérte egy törvénytelen származású szolgálólány kezét, mi több, Perranth úrnőjévé tette, ami a második legnagyobb régió Terrasenben. Két évvel később lányuk született, Elide, Perranth örököse.

Aelinnek tetszettek Marion történetei, nagy érdeklődéssel hallgatta őket a következő csendes és feszültséggel teli napokon, miközben odakint a tél nem enyhült, a birtok lakóinak nagy bánatára.

A házat erős szél ostromolta azon az éjszakán, amikor az édesanyja belépett a lány hálószobájába, melynek berendezése az otthonihoz képest jóval egyszerűbb, mégis bájos volt. Csak a nyarakat töltötték itt, mivel télen az épületet túl huzatosnak, az utakat pedig túl veszélyesnek találták. A puszta tény, hogy eljöttek...

– Még nem alszol? – kérdezte az anyja. Lady Marion felkelt a lány ágya mellől. Néhány bensőséges szót váltottak, majd Marion rájuk mosolyogva kiment a szobából.

Az anyja összekuporodott a matracon, és magához húzta a lányt.

– Sajnálom – suttogta fölé hajolva. A rémálmokra gondolt, amikben Aelin a fuldoklást is újra meg újra átélte, ahogy a jeges víz körbevette. – Úgy sajnálom, Tűzszívű lány!

Aelin anyja mellkasához szorította a fejét, jólesett neki a kellemes melegség.

– Még mindig félsz elaludni?

A lány bólintott, és még szorosabban bújt hozzá.

– Hoztam neked valamit. – Aelin nem mozdult. – Nem szeretnéd megnézni?

Megrázta a fejét. Nem akart semmilyen ajándékot.

– De ez megvéd majd mindentől, biztonságban leszel.

Felemelte a fejét, mire anyja rámosolygott, a hálóinge alól előhúzott egy aranyláncon függő súlyos, kerek medált, és odanyújtotta neki.

A lány tágra nyílt szemmel nézett az amulettre, majd az anyjára.

Orynth amulettje.

A családi ereklye, amit a házban mindennél nagyobb becsben tartottak. A kisebb tenyér nagyságú kerek medál égszínkék elülső oldala egy szaruból kifaragott, fehér szarvast ábrázolt, amihez a szarut az Erdők Ura adta ajándékba. Kacskaringós agancsai között égő aranykorona látszott, a halhatatlan csillag, ami őrködik felettük és mutatja a hazafelé, Terrasen irányába vezető utat. Aelin az amulett minden apró részletét ismerte, számtalanszor simította már végig ujjaival, és jól emlékezett a hátuljára vésett szimbólumokra – azokra a rég elfeledett, furcsa nyelven írt szavakra.

– Az apád adta ezt neked, amikor Wendlynben voltál. Hogy megvédjen.

Még mindig mosolygott.

– Ő pedig a nagybátyjától kapta, amikor nagykorú lett. Ez egy családi ajándék, amit azok kapnak, akik iránymutatásra szorulnak.

A döbbenettől nem tudott ellenkezni, így anyja a nyakába akasztotta a láncot és megigazította az amulettet. A medál majdnem a köldökéig ért, melegnek és súlyosnak érezte.

– Soha ne vedd le! És ne veszítsd el!

Anyja homlokon csókolta.

– Viseld, és tudd, hogy szeretnek, Tűzszívű lány. Tudd, hogy biztonságban vagy, és csak az számít, ami itt van. – Kezét a szívére tette. – Bármerre mész, Aelin – suttogta –, bármilyen távol legyél is, ez hazavezet téged.

Elvesztette Orynth amulettjét. Még azon az éjszakán.

Ezt nem tudta elviselni. Megpróbált könyörögni a valg hercegeknek, hogy vessenek véget szenvedésének, és vegyék el az életét, de nem jött ki hang a torkán.

Néhány órával azután, hogy anyja nekiadta Orynth amulettjét, vihar csapott le. Természetfeletti sötétség borult a világra, és a lány úgy érezte, az a tekergőző, szörnyű valami megint az elméjébe akar férkőzni. Szülei és a birtokon lévő többi ember ebből semmit nem vett észre, pedig furcsa szag töltötte be a levegőt.

Amikor felébredt a sűrű sötétségre és a mennydörgésre, a mellkasához szorította az amulettet, erősen markolta, és minden olyan istenhez imádkozott, akit csak ismert. De az amulett nem adott neki sem erőt, sem bátorságot, ezért belopakodott a szülei szobájába, ahol ugyanolyan sötét volt, a szél és az eső csapkodta az ablakot.

Az eső mindent eláztatott, de a szüleit biztos túlságosan kimerítették a vele kapcsolatos tennivalók és az aggodalom, amit próbáltak előtte leplezni. Becsukta az ablakot és bebújt a nyirkos ágyba, vigyázva, nehogy felébressze őket. Nem mozdultak, nem kérdezték, mi a baj, az ágy pedig még a sajátjánál is hidegebb volt, réztől és vastól bűzlött, de Aelint leginkább az a másik szag zavarta.

Erre a szagra ébredt, amikor a szobalány felsikított.

Lady Marion berohant, elkerekedett szemekkel bámult, de a tekintete tiszta volt. Halott barátaira rá sem nézve egyenesen az ágyhoz ment, és áthajolt Evalin holttestén. Az udvarhölgy kistermetű és vékony csontozatú volt, valahogy mégis kiemelte a lányt a szülei közül, szorosan magához szorította, és kisietett vele a szobából. A birtokon szolgáló néhány ember pánikba esett, néhányuk elrohant segítségért, ami legalább egynapi járásra volt innen, mások menekültek.

Lady Marion maradt.

Marion maradt és fürdővizet engedett, segített a lányról lehámozni a hideg, véres hálóinget. Nem beszéltek, meg sem próbálták. Lady Marion megfürdette őt, majd amikor már tiszta és száraz volt, levitte őt a hideg konyhába. Leültette a hosszú asztalhoz, takaróba burkolta, és elindult tüzet rakni a kandallóba.

Aelin aznap meg sem szólalt. Egy hangot, egy szót sem tudott volna kinyögni.

A néhány megmaradt szolgáló egyike berontott az üres házba, és azt kiáltozta, hogy Orlon király is halott. Az ágyában gyilkolták meg, éppen úgy, mint...

Lady Marion vicsorogva ment ki a konyhából, még mielőtt a szolga beléphetett volna. A lány ügyet sem vetett rá, hogy a szelíd természetű Marion pofon vágja a férfit, és segítségért küldi – igazi segítségért, nem haszontalan hírekért.

Meggyilkolták.

A családja... halott. A halálból nincs visszatérés, a szülei pedig... Mit tettek a szolgák az ő... az ő...

A rátörő remegéstől lecsúszott róla a takaró. Nem tudta elnyomni fogai vacogását. Csoda, hogy nem esett le a székről.

Ez nem lehet igaz. Ez is csak egy rémálom, amiből felébredve Orynthban találja magát, apja a haját cirógatja, anyja rámosolyog, és...

Megint magán érezte a takaró melegét, Lady Marion az ölébe vette és ringatta.

– Tudom, mit érzel. Én nem megyek sehova, veled maradok, amíg megérkezik a segítség. Holnapra ideérnek. Lord Lochan, Quinn kapitány és a te Aedionod, holnapra mind itt lesznek. Talán már hajnalra. – De ő is remegett. – Tudom – hajtogatta, és csendesen sírdogált. – Tudom.

Ahogy a tűz kezdett kialudni, Marion sírása is alábbhagyott. Összekapaszkodva, hosszasan ültek a konyhaszéken. Várták a hajnalt és a remélt segítséget.

Lódobogás hallatszott odakintről – távolinak tűnt, de a mélységes csöndben jól kivehető volt, hogy egy lovas érkezik. Még sötét volt. Lady Marion a konyhaablaknál hallgatózott, míg a ló lassan tett néhány kört, aztán...

Villámgyorsan lebuktak az asztal alá, Marion törékeny testével védte a lányt, odaszorítva őt a jéghideg padlóhoz. A ló elölről közeledett a besötétített házhoz.

Azért ebből az irányból, mert... mert a konyhából kiszűrődő fény elárulhatta az érkezőnek, bárki volt is az, hogy van valaki odabent. Elölről könnyebben besurranhatott... hogy befejezze azt, ami az éjszaka folyamán kezdődött.

– Aelin – suttogta Marion, és kicsi, de erős kezei közé fogta a lány arcát, kényszerítve őt, hogy felé forduljon, vonásai sápadtak voltak, ajka vérvörös.

– Aelin, figyelj rám! – Marion szaporán kapkodta a levegőt, de a hangja nem remegett meg. – Fuss el a folyóig! Emlékszel még, hol van a gyaloghíd?

Keskeny, kötélből és fából készült híd vezetett át a sebes vizű Florine folyó feletti szurdokon. A lány bólintott.

– Jól van. Menj át a hídon! Emlékszel arra az elhagyatott tanyára az út mentén? Ott rejtőzz el úgy, hogy senki ne láthasson meg, és ne bújj elő addig, amíg ismerőst nem látsz! Még akkor sem, ha barátnak mondja magát. Várd meg, míg az udvartól jönnek – rád fognak találni.

Újra remegni kezdett. Marion megragadta a vállát.

– Annyi időt próbálok nyerni neked, amennyit csak tudok, Aelin. Bármit is hallasz vagy látsz, ne nézz vissza, és ne állj meg, amíg búvóhelyet nem találsz!

Ő megrázta a fejét, és csendben eleredtek a könnyei. A bejárati ajtó hirtelen megnyikordult.

Lady Marion a csizmájába rejtett tőrért nyúlt. A penge megcsillant a halovány fényben.

– Ha azt mondom, fuss, azonnal indulj, Aelin! Megértetted?

Minden porcikája ellenkezett, de bólintott.

Lady Marion homlokon csókolta.

– Mondd meg Elidének... – Hangja elcsuklott. – Mondd meg Elidének, hogy nagyon szeretem.

Közeledő léptek zaja hallatszott a bejárat felől. Lady Marion kihúzta a lányt az asztal alól, és kinyitotta neki a konyhaajtót, de csak annyira, hogy éppen kiférjen rajta.

– Fuss, most!– mondta Lady Marion, és kilökte őt az éjszakába.

Az ajtó becsukódott mögötte, és csak a hideg sötétség vette körül, egyedül a híd felé vezető utat jelző fákat látta. Futásnak eredt. Lábai mintha ólomból lettek volna, meztelen talpát felsebezte a talaj. Valahogy mégis elért a fákig – és ekkor csattanást hallott a ház felől.

Megkapaszkodott egy fatörzsben, a térde remegett. A nyitott ablakon keresztül látta, ahogy Lady Marion egy csuklyát viselő, hatalmas termetű férfi előtt áll, reszkető kezével felé tartva a tőrét.

– Sosem találsz rá!

A férfi mondott valamit, amitől Marion az ajtó felé kezdett hátrálni – nem azért, hogy elfusson előle, hanem hogy útját állja.

Nevelőnője annyira kicsi volt! Sokkal kisebb, mint a férfi.

– Még gyerek! – ordította Marion. A lány még sosem hallotta őt így kiabálni – őrjöngve, undorodva, kétségbeesve. Marion felemelte a tőrét, pont úgy, ahogy férje mutatta neki.

Segítenie kellene, nem csak itt lapulni a fák között. Megtanulta, hogyan kell bánni a késsel vagy egy kisebb karddal. Segítenie kell!

A férfi Marionra támadt, de ő kitért előle – ráugrott és vágta, tépte, harapta, ahol érte. Aztán valami eltört – olyan erővel, hogy a lány tudta, ez végzetes akár rá, akár Marionra nézve –, ahogy a férfi megragadta az asszonyt és az asztalhoz vágta. Csont reccsent, majd a férfi íves pengéjével a döbbent nő fejéhez közelített. Vér spriccelt szerteszét.

Eleget tudott a halálról ahhoz, hogy megértse, ha valakinek levágják a fejét, annak vége. Tudta, hogy Lady Marion, aki annyira szerette a férjét és a lányát, halott. Azt is tudta, hogy ezt hívják önfeláldozásnak.

Rohanni kezdett. Futott a kopasz fák között, ruháját szaggatták a bokrok, az ágak beleakadtak a hajába, tépték, marták. A férfi gondolkodás nélkül kivágta a konyhaajtót, felült a lovára és a lány után vágtatott. A lódobogástól szinte az egész erdő visszhangzott, mintha nem is ló, hanem valami szörnyeteg közeledne.

A lány megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. Kicsit távolabb hallotta az olvadásnak indult folyó morajlását. Olyan közel járt már... de a bokája iszonyúan megfájdult. Beakadt a sárba és a gyökerekbe. Rángatta a lábára fonódó indákat, a körmei beletörtek a fába, de nem tudott kiszabadulni, ezért a kezével a sáros földbe kapaszkodva próbált továbbkúszni. Ujjai égtek a fájdalomtól.

A lovas előrántotta a kardját, a föld rengett a lódobogástól. Egyre közelebb ért.

Az önfeláldozás, az áldozat talán mégis hiábavaló volt.

Még a halálnál is gyűlöletesebb volt a tudat, hogy Lady Marion értelmetlenül áldozta fel életét. Ahogy a földet markolva ráncigálta a gyökereket, egyszer csak...

Apró szemeket látott a sötétben, kicsi ujjak fejtették le róla a növényzetet, szépen apránként. Lába kiszabadult, újra talpra tudott állni, de mielőtt köszönetet mondhatott volna, el is tűnt az Aprónép, így nem tehetett mást, csak futott, még ha sántítva is. A férfi szorosan a nyomában, a páfrányok recsegve-ropogva hajoltak meg, de a lány ismerte az utat. Már annyiszor járt erre, hogy a sötétség sem jelentett neki akadályt.

Csak a hídig kellett elvergődnie valahogy. A ló onnan nem tudja követni, így gyorsaságának köszönhetően előnyhöz juthat üldözőjével szemben. Talán az Aprónép is újra a segítségére lesz. Csak a hídig érjen el!

Ahogy kiért az erdőből, a folyó zúgása fülsiketítő zajjá erősödött. Már majdnem odaért. Nem látta, inkább csak érezte és hallotta a fik között vágtatva közeledő lovast, aki már a kardját is a levegőbe emelte, készen rá, hogy ott helyben levágja a fejét.

A hold nélküli éjszakában halványan felsejlett a két pózna. Ez már a híd! Sikerült, csak néhány lépés kell, még pár pillanat, most...

A nyakán érezte a ló forró leheletét, amikor a két pózna között a fahídra vetette magát.

De lába nem érte a palánkot.

Nem, nem vétette el az ugrást, a két pózna ott volt...

Csak a férfi közben elvágta a híd tartókötelét.

Zuhanás közben ez volt az egyetlen gondolata, majd olyan gyorsan csapódott a jeges vízbe, hogy sikoltani sem maradt ideje és alámerült.

Akkor.

Abban a pillanatban, amikor Lady Marion úgy döntött, a királyságba vetett kétségbeesett reményt választja a saját élete helyett, a férje és a lánya helyett, akik hiába várták őt vissza.

Abban a pillanatban tört darabokra Aelin Galathynius egész élete, és akivé válni akart.

Celaena a földön feküdt, a világ legmélyén, a pokol fenekén.

Ez volt az a pillanat, amivel nem tudott szembenézni – ez idáig.

Mert már akkor tudta, milyen hatalmas volt ez az áldozat.

Volt még valami, miután a vízbe esett. De az emlékei bizonytalanok voltak, jég, sötét víztömeg és furcsa fény keveredett bennük, aztán már csak arra emlékezett, hogy Arobynn hajol fölé a náddal benőtt folyóparton, valahol nagyon messze. Idegen ágyban ébredt egy hideg búvóhelyen, Orynth amulettje pedig a folyóba veszett. Bármilyen mágikus tulajdonsága, védelmező ereje volt is a medálnak, azt akkor éjjel mind felhasználta.

Aztán emlékezett rá, ahogy a félelem, a bűntudat és a kétségbeesés fokozatosan valami új érzéssé alakult át benne. Később a gyűlölet adott neki új erőt, a düh hajtotta előre, emlékeit pedig örökre eltemette a szívében.

Elfogadta Lady Marion áldozatát, és egy szörny vált belőle, majdnem olyan könyörtelen, mint amelyik lemészárolta a nevelőnőjét és a családját.

Ezért nem tért többé haza, nem volt rá képes.

Nem számolta, hány emberélet veszett oda az első hetekben, majd az azt követő években. Az viszont tudomására jutott, hogy Lord Lochant kivégezték. Quinn kapitányt és az embereit szintén. És az a sok gyermek... ragyogó csillagok, akiket neki kellett volna megvédenie. Elbukott.

Celaena szorosan a földhöz lapult.

Erről nem tudott beszélni sem Chaolnak, sem Doriannek, sem Elenának: amikor Nehemia előkészítette a saját halálát, hogy ezzel tettekre sarkallja őt... nem volt képes elmesélni ezt az önfeláldozást, ezt az értelmetlen áldozatot...

Nem tudott felkelni a földről. Innen már nem volt lejjebb, nem volt hova menni, hova elmenekülni az igazság elől.

Nem tudta, mennyi ideig feküdt ott, bárhol volt is ez a hely, de végül a valg hercegek ismét mozgásba lendültek, alig voltak többek puszta árnyaknál, sötét gondolatoknál, amik emlékről emlékre szállva ízlelgették azokat, mint lakomán az ínyenc fogásokat. Apró falatokban, kortyonként. Felé se néztek, hiszen ők győztek. Ő pedig hálás volt nekik ezért. Tegyenek vele, amit akarnak, hadd vigye őt Narrok vissza Adarlanba, és vesse a király lába elé.

Cipő nyikorgása hallatszott, aztán egy kis, sima kéz nyúlt felé. Nem Chaol, Sam vagy Nehemia feküdt vele szemben, valaki más figyelte őt szomorú, türkizkék szemekkel.

A fiatal hercegnő arca a mohán pihent – Aelin Galathynius volt az, egykori önmaga –, karját felé nyújtotta.

– Kelj fel! – mondta halkan.

Celaena megrázta a fejét.

Aelin a világ alapján tátongó szakadékot áthidalva próbálta őt elérni.

– Kelj fel! – Úgy hangzott, mint egy jobb élet ígérete, egy jobb világé.

A valg hercegek megtorpantak.

Elvesztegette az életét, hagyta kárba veszni Marion áldozatát. Azokat a rabszolgákat azért koncolták fel, mert ő kudarcot vallott – mert nem ért oda időben.

– Kelj fel! – Ez már nem a hercegnő hangja volt, valaki távolabbról szólt. Sam volt az. Alakja a messzeségben alig volt kivehető, de ott állt és halványan mosolygott.

– Kelj fel! – Most megint más szólt hozzá, egy női hang. Nehemia hangja.

– Kelj fel! – Ezúttal anyja és apja hangját hallotta egyszerre, arcuk komoly volt, de szemük csillogott. A nagybátyja állt mellettük, ezüstös haján Terrasen koronája. – Kelj fel! – mondta ő is kedvesen.

Egyenként jelentek meg, mint ködből feltűnő árnyalakok. Azok arcát látta, akiket egykor lángoló szíve minden melegével szeretett.

Aztán Lady Marion lépett elő mosolyogva, férje oldalán.

– Kelj fel! – suttogta, hangja tele a világba és a lányába vetett reménységgel, akit soha többé nem láthat újra.

A sötétség megremegett.

Aelin még mindig ott feküdt előtte, felé nyújtott kézzel. A valg hercegek megfordultak.

A démoni hercegek mozdulatára anyja lépett egyet előre, arca, haja és testalkata megszólalásig hasonlított az övére.

– Csalódtam benned! – sziszegte.

Apja összefonta izmos karjait.

– Te vagy mindaz, amit gyűlöltem ezen a világon.

Nagybátyja még mindig a fején viselte az agancskoronát, noha az réges-rég porrá égett már.

– Jobb lett volna, ha meghalsz velünk együtt ahelyett, hogy szégyent hozol ránk, meggyalázod emlékünket, elárulod a népünket.

A hangok ekkor már egymásba folytak.

– Áruló! Gyilkos! Hazug! Tolvaj! Gyáva!

A szavak egyre csak kavarogtak, mint egykor Adarlan királyának varázsereje, ami féregként tekergőzött az elméjében.

A király nem pusztán a rendbontás kedvéért tette akkor azt, vagy hogy őt bántsa. Azért is csinálta, hogy a családtagjait elválassza egymástól, és ő a szüleivel együtt elhagyja a kastélyt, ezáltal elterelve a gyanút Adarlanról, külső támadásnak álcázva az esetet.

A lány eddig önmagát vádolta, amiért a többieknek vele kellett menniük a vidéki birtokra, ahol aztán sorra lemészárolták őket. De a király mindezt előre kitervelte, minden apró részletet. Leszámítva azt, hogy őt életben hagyja – talán valóban az amulett ereje védte meg.

– Gyere velünk! – suttogta a családja. – Gyere velünk az örök sötétségbe!

Kezüket a lány felé nyújtották, komor arcukat eltorzította a gyűlölet. És még így is... szerette őket, még ha ők gyűlölték is, és ez fájt; még akkor is szerette őket, amikor szitkozódásuk lassan elhalkult és köddé váltak, míg végül már csak Aelin feküdt mellette.

Aelin arcát fürkészte, ami egykor az övé volt, és kicsi, makulátlan kezét, amit még mindig kinyújtva tartott. A valg hercegek uralta sötétség megremegett.

Szilárd talajt érzett maga alatt. Mohát és füvet. Nem a pokol volt ez, hanem a föld.

Az a föld, amire a királysága épült, az a zöld és hegyes-völgyes vidék, ami éppoly betörhetetlen, mint az ott élő nép. Az ő népe.

Ez a nép tíz éve vár rá, de a várakozásnak vége.

Látta az Agancs-hegység hófödte csúcsait, a zabolátlanul dús Tölgyváld-erdőt a lábainál, és... és Orynth városát, a fény és a tudás birodalmát, ami egykor maga volt az erő – és az ő otthona.

Minden újra a régi lesz!

Nem engedi többé kihunyni a fényt!

A saját fényével tölti meg a világot – ez lesz az ő ajándéka. Fényt gyújt a sötétségben, olyan világosságot, amihez mindenki megtalálja az utat, ha eltévedt, megsebesült vagy elgyengült, jelzőtűz lesz azok számára, akik még mindig a feneketlen mélységben élnek. Szörnyet nem győzhetünk le egy másik szörnnyel, csak világossággal, a sötétségből csak a fény vezet ki.

Nem félt.

Újjáépíti a világot – őértük, akiket tündöklőén izzó szíve minden melegével szeretett; ez a világ olyan csodálatos és virágzó lesz, hogy amikor szeretteivel újra találkozik a túlvilágon, akkor nem kell szégyenkeznie. A népének fogja mindezt felépíteni, akik végig kitartottak, és akiket nem hagy többé magára.

Sosem látott királyságot teremt számukra, ha az utolsó leheletéig kell is küzdenie.

Ő a királynőjük, ennél kevesebbet nem ígérhet nekik.

Aelin Galathynius hercegnő rámosolygott, a keze még mindig kinyújtva.

– Kelj fel hát!

Celaena is kinyújtotta kezét Aelin felé, ujjaik összeértek. És talpra állt.