58.

FEJEZET

– ÁLLJ KÉSZENLÉTBEN, KÉT NAP MÚLVA INDULNOD KELL SURIÁBA! – adta ki a parancsot Aedion Rennek, amikor éjfélkor mindhárman összegyűltek Ren és Murtaugh szálláshelyén, amiről még mindig nem tudták, kinek a tulajdona. – A déli kapun át menj, azt őrzik a legkevésbé.

Hetek óta nem találkoztak, három napja pedig Murtaugh egy homályos tartalmú levelet kapott Suriából, Soltól, egy elveszettnek hitt baráttól, aki látogatóba hívta őt. Az egyszerű megfogalmazásból mindhárman tudták, hogy a fiatal lord puhatolózik, és arra a „lehetőségre” céloz, amit Murtaugh említett egy előző levelében. Azóta Aedion az összes északra vezető utat átfésülte, számításba véve minden légió és helyőrség mozgását és elhelyezkedését. Még két nap; aztán talán újra felépülhet ez az udvar és királyság.

– Miért érzem mégis úgy, mintha menekülnénk? – Ren abbahagyta a szokásos járkálást. Az Allsbrook ifjú lordja már egész szépen felgyógyult, bár közben a nagyszoba egy részét személyes edzőtermévé alakította át, hogy visszanyerje erejét. Aedion eltűnődött, királynőjüket mennyire felzaklatná, ha ezt megtudná.

– Valóban menekülsz. – Aedion vontatottan beszélt, és beleharapott az egyik almába, amit Rennek és az öregnek hozott a piacról. – Minél tovább maradsz – folytatta –, annál nagyobb az esélye, hogy észrevesznek, és akkor minden tervünknek lőttek. Most túl feltűnő vagy itt, Terrasenben nagyobb hasznomra lehetsz. Nincs ellenvetés, meg se próbáld!

– És veled mi lesz? – kérdezte Ren a kapitányt, aki megszokott helyén ült.

Chaol homlokát ráncolva csendesen válaszolt:

– Néhány nap múlva Aniellébe megyek. – Így szólt az egyezség, amivel szabadságát adta fel, hogy Aelin eljuthasson Wendlynbe. Aedion tudta, ha jobban belegondol, valószínűleg kellemetlenül fogja érezni magát, sőt, talán még a kapitányt is megpróbálná maradásra bírni. Nem mintha kedvelte vagy akár csak tisztelte volna. Valójában azt kívánta, Chaol bárcsak ne talált volna rá a lépcsőknél, ahol a népét gyászolta a munkatáborokban történt mészárlás után. De most már nincs visszaút.

Ren megállt és a kapitányra bámult:

– A kémünk leszel?

– Szükségetek lesz egy belső emberre, legyen az Résvárban vagy Aniellében.

– Nekem vannak belső embereim – válaszolta Ren.

Aedion legyintett.

– Az engem nem érdekel, Ren! Csak állj készen, és ne nyaggass az állandó kérdéseiddel! – Képes lett volna a lóhoz láncolni Rent, ha nem marad más választása.

Aedion épp indulni készült, amikor valaki döngő léptekkel közeledett felfelé a lépcsőn. Mind előrántották a kardjukat, amikor az ajtó hirtelen kitárult, és Murtaugh lépett be rajta, majd szuszogva megkapaszkodott az ajtófélfában. Az öregember tekintete zaklatott volt, szótlanul tátogott. Mögötte a lépcsőházban nem láttak semmi fenyegetőt, senki nem üldözte. Aedion mégsem tette le a kardját, felkészült egy esetleges támadásra.

Ren odaszaladt Murtaugh-hoz, a hóna alá nyúlt, de az öreg tapodtat sem mozdult.

– Életben van! – mondta Rennek, Aedionnak és saját magának. – A lány... nagyon is él!

Aedionnak a szívverése is elállt. Aztán nagyot dobbant, majd újra megállt. Lassan visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, és összeszedte kavargó gondolatait, mielőtt válaszolt:

– Ki vele, öreg!

Murtaugh pislogott egyet, és fuldokló nevetésben tört ki.

– Wendlynben van, és él!

A kapitány keresztülsétált a helyiségen. Aedion is csatlakozott volna, de a lába nem engedelmeskedett. Murtaugh híreket hozott róla...

– Mondj el mindent! – kérte a kapitány.

Murtaugh megrázta a fejét.

– Az egész város ettől hangos! Az emberek kiözönlöttek az utcákra!

– A lényeget mondd! – csattant fel Aedion.

– Narrok tábornok légiója tényleg Wendlynbe ment – mondta Murtaugh. – És senki nem tudja, hogyan és miért, de Aelin... szintén ott volt a Kambrium-hegységben, ő is részt vett a légió elleni csatában. Azt beszélik, hogy végig Doranellében rejtőzött.

Él – Aedion még mindig nem fogta fel a szó értelmét –, nem veszett oda a harcban, még ha a tartózkodási helyével kapcsolatban Murtaugh tévedne is.

Murtaugh mosolygott.

– Lekaszabolták Narrokot és az embereit, Aelin pedig rengeteg életet mentett meg, mégpedig a mágiájával. Állítólag tűzzel győzte le az ellenséget, amilyen erőt Brannon óta nem látott a világ!

Aedion mellkasa úgy elszorult, hogy szinte fájt. A kapitány csak bámult az öregemberre.

Ez üzenet volt a világ számára. Aelin olyan harcos, aki karddal és mágiával is képes küzdeni. És nem bujkál többé.

– Még ma elvágtatok északra. Nincs idő tovább várni, változik a terv. – Murtaugh elindult az ajtó felé. – Mielőtt a király megakadályozza a hír terjedését, el kell mondanom Terrasenben, mi történt. – Lekísérték a lépcsőn a raktárig. Aedion tündérfülének köszönhetően még bentről is hallotta az utcákon növekvő zűrzavart. Amint belép a palotába, minden lépést, minden lélegzetvételt meg kell fontolnia. Túl sok szem szegeződik most rá.

Aelin! Az ő királynője! Aedion lassan elmosolyodott. A király soha a büdös életben nem fog rájönni, hogy valójában kit küldött Wendlynbe – hogy saját bajnoka pusztította el Narrokot. Csak kevesen tudtak a Galathynius család mélyen gyökerező bizalmatlanságáról Maevével szemben, így egészen hihetőnek tűnik, hogy a fiatal királynő ennyi éven át rejtőzködhetett és nevelkedhetett Doranellében.

– Amint kijutok a városból – mondta Murtaugh, és a raktárban kipányvázott lovához lépett –, minden kapcsolattartóhoz küldök valakit, Tépő-lápra és Melisandéba. Ren, te maradj itt! Suriát bízzátok rám!

Aedion megfogta a férfi vállát.

– Vidd el a hírt a Romlásnak, mondd meg nekik, hogy lapuljanak meg az érkezésemig, de a felkelőkkel mindenáron tartsák a kapcsolatot. – Addig nem engedte el, míg Murtaugh nem bólintott.

– Nagyapa – mondta Ren, felsegítve őt a lovára. – Hadd menjek inkább én!

– Te itt maradsz! – parancsolta Aedion, mire Ren dühbe gurult.

Murtaugh egyetértően odasúgta neki:

– Gyűjts össze minden lehetséges információt, és majd utánam jössz, ha kész leszek.

Aedion nem hagyott időt Rennek az ellenkezésre, már nyitotta is a raktárajtót, hogy kiengedje Murtaugh-t. Friss levegő áramlott be a kinti éjszakából, és magával hozta a város felől hallatszódó hangzavart. Aelin – őmiatta van ez a lárma. A csődör patájával a földet kapálta és fújtatott, Murtaugh már el is vágtatott volna, ha a kapitány nem kapja el a gyeplőt.

– Eyllwe – suttogta Chaol –, Eyllwe is kapjon hírt! Mondd meg nekik, hogy tartsanak ki, és készüljenek! – Talán a fény vagy a hideg miatt, de Aedion esküdni mert volna, hogy a kapitány szeme könnybe lábadt. – Mondd meg nekik, hogy eljött az idő a visszavágásra!

Murtaugh Allsbrook és lovasai futótűzként vitték a hírt mindenfelé. Nyomukban csak úgy porzott az út, átkeltek a folyókon, eljutottak az északi, déli és nyugati királyságokig, a hó, az eső és a köd sem állíthatta meg őket.

És minél több városban, kocsmában és titkos találkozón adták tovább az üzenetet, annál több hírvivő kelt útra.

Egyre több és több, míg meg nem tudta minden egyes lélek a legeldugottabb helyen is, hogy Aelin Galathynius életben van – és kész harcba szállni Adarlan ellen.

Keresztülvágtattak a Fehéragyar- és a Ruhnn-hegységen, egészen a Nyugati- pusztaságig és a vörös hajú királynőig, aki egy omladozó kastélyban uralkodott. Aztán Sivatagföldig és a Csendes Orgyilkosok oázis-erődjéig is. Lovak patáinak dübörgése visszhangzott szerte a kontinensen, a szikrázó macskaköveken, a Bandzsáli felé vezető úton és a folyóparti palota előtt, ahol Eyllwe királya és királynője éjfekete gyászruhában hallgatták végig a küldönc szavait.

Várakozzatok, mondták a lovasok a világ minden táján.

Tartsatok ki!

Dorian apja úgy tombolt a dühtől, mint még soha. Két miniszterét is kivégeztette aznap reggel, pedig csak annyi volt a bűnük, hogy próbálták őt megnyugtatni.

Egy nappal azután, hogy megérkezett a hír Aelin Wendlynben véghezvitt tettéről, a király még mindig hamuszínű arccal követelt magyarázatot az eseményekre.

Dorian ezt akár viccesnek is találhatta volna – annyira jellemző Celaenára egy ilyen látványos visszatérés –, ha nem lett volna halálra rémülve. A lány átlépett egy határt. És ami ennél is rosszabb, legyőzte a király egyik legkegyetlenebb tábornokát.

Élő ember nem tett még ehhez hasonlót. Soha.

Valahol Wendlynben a barátja tehát éppen megváltoztatja a világot. Beváltotta a neki tett ígéretét. Nem felejtette el őt és senki mást az itteniek közül.

És ha sikerül ledönteni azt a tornyot, kiszabadítva az apja által bezárva tartott mágiát, talán Celaena is tudni fogja, hogy a barátai sem feledkeztek meg róla. Ő sem feledkezett meg róla.

Úgyhogy Dorian hagyta az apját dühöngeni. Beült a tanácskozásokra, visszafojtotta az ellenérzését és rémületét akkor is, amikor a király már harmadik miniszterét küldte a vesztőhelyre. Sorscha kedvéért – mert megígérte, hogy megvédi, és egy nap talán nem kell tovább titkolnia valódi énjét –, őérte viselte oly régóta ezt az álarcot, most is banális javaslatokkal állt elő, mit kéne tenni Aelinnel, és folytatta a színjátékot. Még egyszer, utoljára.

Amikor Celaena visszatér, ahogy arra megesküdött...

Akkor elindulnak, hogy együtt megváltoztassák a világot.