57.

FEJEZET

CELAENA ÁTALUDT KÉT NAPOT.

Alig emlékezett rá, mi történt azután, hogy porrá égette Narrokot és a valg herceget, bár halványan érzékelte, hogy Rowan emberei és a többiek helyreállítják a rendet az erődben. Összességében nem vesztettek többet tizenöt embernél, mivel a katonák nem akarták megölni a féltündéreket, csak foglyul ejteni, hogy így csalják vissza a valg hercegeket Adarlanba. A legyőzött, még életben maradt ellenséges katonákat tömlöcbe zárták, de néhány óra múlva mindet holtan találták. Méreg volt náluk – úgy látszik, nem voltak hajlandóak beszélni.

Celaena felbotorkált a véráztatta lépcsőkön, és bedőlt az ágyába, még bosszankodott egy sort a haja miatt, ami a valg hercegek borotvaéles karmainak köszönhetően szinte csak a kulcscsontjáig ért, végül mély álomba zuhant. Mire felébredt, a vérengzés nyomait már eltakarították, a katonák holttestét eltemették, Rowan pedig elrejtette az erdőben a négy rémkőgallért. Ki akart hajózni velük a tengerre, és ott bedobni őket a vízbe, de a lány tudta, hogy inkább itt maradt mellette és vigyázott rá – a barátaiban sem bízott, akik egyből átadták volna Maevének a gallérokat.

Rowan kis csapata már távozni készült, amikor Celaena végre magához tért, itt-ott besegítettek a károk helyrehozatalában és a gyógyításban, de egyedül Gavriel vett róla tudomást. Celaena és Rowan sétálni indult az erdőbe (addig nyaggatta a tündért, míg az megengedte, hogy felkeljen az ágyból), amikor elhaladtak a hátsó kapu közelében álldogáló, aranyszőke hajú férfi mellett.

Rowan megtorpant. Egyenesen a lánynak szegezte a kérdést, mi történt, amikor barátai megérkeztek – próbált-e bármelyikük is segíteni. Celaena igyekezett kitérni a válasz elől, de a tündér hajthatatlan volt, így végül elmondta neki, hogy egyedül Gavriel mutatott erre hajlandóságot. De a lány nem hibáztatta a többieket. Nem ismerték őt, nem tartoztak neki semmivel, Rowan pedig bent volt, és veszélyben forgott az élete. Fogalma sem volt, miért olyan fontos ez neki, és ő nem óhajtotta ezt az orrára kötni.

A hátsó kapunál Gavriel őket várta. Rowan arca kifejezéstelen volt, de Celaena mosolygott helyette is.

– Azt hittem, már elmentél – mondta Rowan.

Gavriel sárgásbarna szeme megvillant.

– Az ikrek és Vaughan egy órája elindultak, Lorcan pedig még hajnalban. Azt mondta, köszönjek el tőled a nevében.

Rowan bólintott, de láthatóan tisztában volt vele, hogy ez nem fedi a valóságot.

– Mit akarsz?

Celaena nem volt benne biztos, hogy barátság alatt ezek a férfiak ugyanazt értik, mint ő. Gavriel tetőtől talpig végigmérte őt, majd Rowanhez fordulva így szólt:

– Vigyázz, ha találkozol Maevével! Addigra értesülni fog tőlünk mindenről.

Rowan borús arckifejezése nem enyhült.

– Szaladjatok csak! – mondta, és továbbsétált.

Celaena habozott, a tündérharcos arcát fürkészte, és aranyszínű szemében szomorúságot látott. Csakúgy, mint Rowan, ő is Maeve rabszolgája volt – mégis figyelmeztetni akarta őket. A véreskü miatt Maeve megparancsolhatja neki, hogy számoljon be mindenről részletesen, még erről a beszélgetésről is. És ezért meg fogja őt büntetni. De a barátjáért...

– Köszönjük! – mondta az aranyhajú harcosnak. A férfi zavartan pislogott, Rowan lába földbe gyökerezett. Celaena mindkét karja fájt kívül-belül, megvágott keze még érzékeny volt a kötés alatt, mégis Gavriel felé nyújtotta. – A figyelmeztetést. És hogy nem számoltál be Maevének már aznap mindenről.

Gavriel rápillantott a jobbjára, majd meglepően gyengéden kezet fogott vele.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Tizenkilenc – válaszolta Celaena, a férfi pedig nagyot sóhajtott, talán a szomorúságtól, talán a megkönnyebbüléstől, vagy mindkettőtől, és megdicsérte, hogy mágiája így még lenyűgözőbb. Ha tudná, milyen becenevet adott neki, nem lenne így lenyűgözve, gondolta a lány, de inkább csendben maradt és rákacsintott.

Rowan tekintete szigorú volt, amikor Celaena utolérte, de egy szót sem szólt.

– Sok szerencsét, Rowan! – suttogta maga elé Gavriel, miközben távolodtak.

Rowan egy erdei tavacskához vitte Celaenát, amit a lány még sosem látott, tiszta vizét gyönyörű vízesés táplálta, a cseppek mintha táncot jártak volna a napfényben. A tündér leült egy széles, lapos, napsütötte kőre, lehúzta a csizmáját, nadrágja szárát feltűrte, és belemártotta lábát a vízbe. A lánynak ülés közben is fájt minden porcikája, minden mozdulatra összerezzent. Rowan aggódva nézett rá, de a lánynak olyat villant a tekintete, hogy eszébe sem jutott visszaparancsolni őt az ágyba.

Celaena is belelógatta lábát a vízbe, és miközben élvezettel hallgatták az erdő hangjait, Rowan beszélni kezdett.

– Ami Narrokkal történt, azt már nem lehet visszacsinálni. Ha a világ tudomást szerez róla, hogy Aelin Galathynius szembeszállt Adarlannal, tudni fogják, hogy élsz. Ő is tudni fogja, azt is, hol keressen, és abban is biztos lesz, hogy nem fogsz meglapulni. Egész életedben üldözni fog.

– Elfogadtam a sorsomat abban a pillanatban, hogy elhagytam a védvonalat – mondta halkan. Belerúgott a vízbe, a hullámok végigfutottak a tó felszínén. A mozdulattól gyötrő fájdalom hasított mágiától megkínzott testébe, felszisszent.

Rowan a kulacsát nyújtotta, amihez ő még hozzá sem nyúlt. A lány belekortyolt, és érezte benne a gyógyírt, amivel reggel óta folyamatosan igyekezett csillapítani a fájdalmát.

Sok szerencsét, Rowan, ezt mondta Gavriel a barátjának. Hamarosan eljön a nap, amikor neki is el kell búcsúznia a férfitól. Vajon mit fog akkor mondani neki? Ő is csak a jókívánságait fogja tudni átadni? Bárcsak adhatna valami mást is, ami megvédheti a férfit a királynővel szemben, aki pórázon tartja. Elena szeme Chaolnál van. Orynth amulettjét szívesen felajánlotta volna neki, ha nem veszett volna el. Családi ereklye vagy sem, megnyugvással töltené el a tudat, hogy védelmező ereje őrá vigyáz.

Az amulett, a szent szarvassal az egyik oldalán... és rémjelekkel a másikon.

Celaenának hirtelen elakadt a lélegzete. Már nem látta a mellette ülő herceget, és nem hallotta az erdő zsongását. Valaha Terrasen volt a világ legnagyszerűbb királysága. Sosem foglalták el idegenek, nem hódították meg, lakói jólétben éltek és olyan hatalomra tettek szert, hogy senki nem mert velük szembeszállni. Uralkodói mind feddhetetlenek voltak, és Erilea összes tudományát felhalmozták hatalmas könyvtárukban. Világítótornyokként vonzották birodalmukba a legokosabbakat és a legbátrabbakat.

Tudta, hol van – a harmadik és egyben utolsó rémkulcs.

A nyakában függött azon az éjszakán, amikor a folyóba zuhant.

És a felmenői is ezt viselték korábban, egészen Brannonig visszamenőleg, aki a napistennő templománál megállva elvett egy medált Mala főpapnőjétől – majd elpusztította az egész környéket, nehogy valaki a nyomára bukkanjon.

Az égszínkék medál, melyen aranyszínű szarvas látható, fején örökös lánggal égő napkorona – Mala, a Tűzhozó szarvasa.

Brannon Wendlyn partjait elhagyva, ellopta ezeket a szarvasokat, Terrasenbe és Tölgyváldban helyezte el őket. A rémkulcs harmadik darabját az amulettbe rejtette el, de soha senkinek nem árulta el.

A rémkulcsok eredendően nem rosszak és nem is jók. A viselőjüktől függ, hogyan használja fel őket. Terrasen királyai és királynői nyakában az egyik akaratlanul is a jót szolgálta, évezredeken át védelmezve mindenkori tulajdonosát.

Aelint is megvédte, amikor azon az éjszakán a folyóba esett. A rémjeleket látta fényleni a fagyos mélységben, mintha fuldokló segélykiáltásaival megidézte volna őket. De ő elvesztette Orynth amulettjét. Beleesett a folyóba és... Nem!

Nem veszhetett el, különben nem juthatott volna el a partig, az azt követő néhány órát pedig, míg ott feküdt a földön, pláne nem élte volna túl. Megfagyott volna. Vagyis rajta kellett még lennie, amikor... amikor Arobynn Hamel elvette tőle, és ennyi éven át rejtegette a zsákmányt, melynek mérhetetlen erejéről fogalma sem volt.

Vissza kell szereznie! El kell vennie tőle az amulettet, és senki nem tudhatja meg, mi van benne. Aztán... Ebbe már bele se mert gondolni.

Sietnie kell Maevéhez, hogy megszerezze a szükséges információt és hazamehessen. Nem Terrasenbe, hanem Résvárba. Találkozni akart azzal az emberrel, aki miatt pusztító fegyverré vált, aki életének egy részét kiölte belőle, és aki a legnagyobb fenyegetést jelentheti számára.

– Mi a baj? – kérdezte Rowan.

– A harmadik rémkulcs! – mondta és szitkozódott. Nem mondhatta el senkinek, mert ha megtudnák... egyenesen Résvárba mennének. Az orgyilkosok búvóhelyére.

– Aelin! – A férfi szemében mintha félelem vagy fájdalom tükröződött volna, vagy akár mindkettő. – Mondd el, mit tudsz!

– Addig nem, amíg az elkötelezettje vagy.

– Örökre az leszek.

– Tudom. – Rowan Maeve rabszolgája volt, vagy még annál is rosszabb. Engedelmességgel tartozott neki, bármilyen alávaló parancsot is kellett teljesítenie.

A férfi lehajolt, nagy kezét a vízbe mártotta.

– Igazad van. Inkább ne mondd el! Semmit ne mondj!

– Annyira gyűlölöm ezt – suttogta Celaena –, és őt is gyűlölöm!

Rowan elfordult és Goldryn felé nézett, ami elhagyatva feküdt mögöttük a szikla tetején. A lány ma reggel mesélte el a történetét, miközben annyi ennivalót lapátolt be, ami három megtermett tündérharcosnak is elegendő lett volna. A tündér nem mutatott különösebb érdeklődést, és amikor Celaena megmutatta neki a kard hüvelyében talált gyűrűt, csak annyit szólt:

– Remélem, jó hasznát veszed majd.

Az biztos.

De a rájuk nehezedő csend egyre elviselhetetlenebbé vált. Celaena megköszörülte a torkát. Ha nem is fedheti fel előtte a harmadik rémkulcs titkát, valami mást mégiscsak megoszthat vele.

Az igazságot. A kendőzetlen, teljes igazságot saját magáról. Azok után, amin együtt mentek keresztül, minden vágya ez volt...

Erőt vett magán.

– Ezt a történetet eddig senkinek nem mondtam el. A világon senki nem tud róla. De ez az én történetem – a szeme égett, pislogott egyet –, és itt az ideje, hogy megismerd.

Rowan a háta mögött a kőre támaszkodott.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdett bele, mintha nemcsak a férfinak, hanem az egész világnak és saját magának is mesélne –, volt egyszer egy hely, ami már régen hamuvá égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki szerette a királyságát..., nagyon szerette.

És mesélt Rowannek a hercegnőről, akinek a szívében vad tűz lobogott, a hatalmas északi királyság virágzásáról, a pusztulásáról, Lady Marion önfeláldozásáról. A hosszú történetet időnként csend törte meg, amikor sírva fakadt – ilyenkor a férfi odahajolt hozzá, és letörölte a könnyeit.

Amikor végzett, Rowan szótlanul felé nyújtotta a gyógyitalt. A lány rámosolygott, nézték egymást egy darabig, végül a férfi is visszamosolygott, de ez a mosoly más volt, mint eddig.

Sokáig nem szólaltak meg, és ekkor a lány – nem is értette, miért – tenyerét a tó tükre fölé helyezte.

A víz felszínéről egy apró csepp lassan, imbolyogva beleszállt csészét formáló markába.

– Nem csoda, hogy ennyire nem tudod megvédeni magad, ha csak ennyi vizet tudsz az akaratoddal irányítani – mondta Rowan, és finoman megérintette az állát. Celaena azonban tudta, hogy megérti, mit jelent a számára, hogy akár egy csepp vizet is irányítani tud. Úgy érezte, mintha az édesanyja mosolyogna rá egy messzimesszi királyságból.

A szeme könnybe lábadt, de elvigyorodott, és Rowan arcára fröcskölte a vízcseppet.

Erre a férfi belökte őt a tóba. Aztán nevetve maga is utánaugrott.

Egy hét után Celaena ereje visszatért, és a többi sebesült féltündér is eléggé rendbe jött ahhoz, hogy elmehessenek az Emrys és Luca által rendezett ünnepségre. Mielőtt lementek volna, hogy csatlakozzanak a társasághoz, Celaena belenézett a tükörbe – és a lélegzete is elakadt a döbbenettől.

Kissé rövidebb volt ugyan a haja, de még ez volt a legkisebb változás.

A szeme tisztán csillogott, arca egészségesen kipirult és hosszúkásabb lett, bár a télen leadott súlyát sikerült visszaszednie. Egy felnőtt nő mosolygott vissza rá a tükörből, aki magán viselte a túlélésért folytatott küzdelem nyomait, őszinte mosolya mégis megszépítette, amitől rég nem érzett öröm járta át a szívét.

Végigtáncolta az éjszakát. Aztán másnap reggel úgy érezte, itt az idő.

Amikor Rowannel együtt elbúcsúztak a többiektől, megállt a fasor végénél, és visszanézett a kőből épült, omladozó erődre. Emrys és Luca a fasornál várakoztak, arcuk a reggeli fényben sápadtnak tűnt. Az idős férfi már telepakolta táskáikat élelemmel és egyéb útravalóval, de Celaena kezébe még egy meleg cipót is nyomott ráadásként, ahogy egymásra néztek.

– Eltarthat egy darabig, de ha... amikor visszaszerzem a királyságom, a féltündérek ott mindig otthonra lelnek majd. Ti pedig, barátaim, Malakaijal együtt szívesen látott vendégek lesztek a házamban, valahányszor arra jártok.

Emrys szemében könny csillant, bólintott és megszorította Luca kezét. A fiatalember – akinek arcán egy a harc közben szerzett, hosszú, csúnya vágás húzódott végig – csak nézett rá nagy szemekkel. A lány megsajnálta őt, olyan szomorúnak tűnt. Tudta, Bas árulása sokáig kísérteni fogja a fiút. Celaena mégis rámosolygott, összeborzolta a haját, aztán indulni készült.

– Anyád büszke lenne rád – mondta Emrys.

Celaena a szívére tette a kezét, és meghajolva fejezte ki köszönetét.

Rowan megköszörülte a torkát, a lány pedig egy utolsó mosollyal búcsúzott a többiektől, majd követte a herceget a fák között, Doranelle irányába, ahol végre szemtől szembe találkozhat Maevével.